hetilap

Nem holmi összeesküvés elméletből idéztünk. Médiakutatók (idehaza pl. Bajomi Lázár Péter és mások) köteteket írtak össze, hogyan etetik és tartják el egymást a hatalmasok és a média. Egyszerűen azért, mert egymás nélkül nem tudnának működni. A médiának kell a hír, hogy megéljen, a politikának pedig a szócső, hogy a társadalom meghallja üzeneteit.
A showman David Frost tisztán üzleti célból ültetné kamerák elé a leszerepelt, közutálatnak „örvendő", Nixont, aki a Watergate-ügy miatt lett abszolút bajnok a népszerűtlenség műfajában. Valamit tán a szórakoztatóipar is ki tud hozni a szegény lúzerből (az elnök mondja így), akinek nagy botlása lenullázta korábbi eredményeit, például a jelentős kínai és szovjet tárgyalásokat, a növekvő gazdaság és a feketék jogvédelme pozitívumait. A film Nixonja a szerepet már színpadon is játszó Frank Mangella méltán esélyes az Oscar-díjra. Mindazt látjuk, ami a politikusról közismert, nem listaszerűen, hanem nagyon is emberszabásúan: ravasz és bizalmatlan, anyagias és vádaskodó, aki szüntelen sóvárog mások szeretete után. És irigyli mindazt, aki ebben nem szenved hiányt. Frost Shakespeare-ívű drámát komponálna az exelnök tetemre hívásából; meg némi pénzmagot is szeretne szaporítani. Szabályos befektetésről van szó: fizetnek Nixonnak, hogy játssza el a boksz-zsákot (saját ügynöke alkudik a bőrére) majd a showman csapata házal a nagyinterjúk ötletével a tévéknél; végtére is terméket árulnak, semmi mást. Frost azonban rossz lóra tett: senki nem vesz az árujából, sőt más műsorait is kezdi elveszíteni, mintha Nixonnal egy sötét árny is a nyakába telepedett volna. Rájön, hogy a nemzet a maga III. Richardját nem akarja kimosakodni látni. Ráadásul az első három interjú épp ilyen lesz, pedig a háttércsapat több hónapos munkával építette a sarokba szorítás taktikáját. Ám Nixon a nekünk ismerős „torgyáni" retorikával minden rázós kérdést a javára fordít, s egyre magabiztosabb. „Trükkös Dick" (Nixon gúnyneve) láthatóan sokat fejlődött a nevezetes 1960-as tévévita óta, ahol hiába volt felkészültebb, a napbarnított, fiatalos John Kennedy lesöpörte sármjával, s belőle lett elnök. A média-tananyaggá lett vita a tévé erejének egyik első bizonyítéka, sűrűn idézett példája, hogy a szakmai fölényt a közelkép simán megöli - például ha az ember oly érzékeny ponton izzad, mint szegény Nixon: az orr és felsőajak közti részen. A filmben már erre is vigyáz, kezébe kendőt rejt, s kiköti, hogy néha ne mutassa kamera.
Frost a végső percekben, előásott dokumentumokkal tudja csak megszorongatni az exelnököt (ekkor mintha akciófilmet látnánk), aki kiesik szerepéből és megtört öregember lesz. De legalább őszinte: „Ártottam barátaimnak. Ártottam az országnak. Ártottam kormányrendszerünknek, mert szétzúztam mindazon fiatalok álmait, akiknek kormánytisztviselővé kellett volna válniuk, de most úgy gondolják, hogy minden túlságosan is korrupt... Ártottam az amerikai népnek. És ezt a terhet hordanom kell egész életemben." A showman elérte, amit akart. Neki siker, pénz és csillogás, a nemzetnek a hiányzó katarzis. Nixon pedig? Egyenesen sajnáljuk. Magánemberi sorsa megrendítő. Csak ne kapott volna a kezébe hatalmat...

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek