Manapság talán furcsának tűnik, hogy a film tipikusan európai m?fajnak indult. Az
első vetítés Európában történt, és kezdetben Franciaország volt az új médiummal
kapcsolatos törekvések központja.
Az első filmek rövid történeteket mondtak el. Ez a burleszkekkel kezdődött (Max, a tánctanár,
1912), majd következtek a drámák. A filmtörténetben ekkor – a némafilm korszakában
– léptek színre a máig egyetemes hatású alkotók. Ilyen George Mélies, aki a tudományos-fantasztikus
filmek úttörője. Mélies, az első igazi trükkfilmes 1901-ben készült Utazás a
Holdba cím? munkája az 58 évvel későbbi eseményeket jósolta meg. A rajzfilm is
megszületik: Émile Cohl volt a boldog apa, a közönség azonban még nem fogadta be az
új stílust. Ferdinand Zacca, az addigi esetlegesség helyett a forgatókönyv ősével
állt elő.
A németek első jelentős alakjaként Oscar Messter említhető meg, aki technikai megoldásaival
döntő befolyást gyakorolt a filmezés műszaki fejlődésére, emellett néhány új m?fajjal,
így a filmriporttal és az ismeretterjesztő filmmel, sőt még a hangosfilmmel is megpróbálkozott.
A némafilmek korában egyre-másra jelentek meg azok az újdonságok, amelyek a film hatásmechanizmusát
erősítették. Ilyenek voltak a szovjet-orosz Szergej Eizenstein újszer? felvételei, vágástechnikája
(Patyomkin páncélos, 1925), az amerikai D. W. Griffith "találmánya", a mozgó
kamera és a jelenetezés (Egy nemzet születése, 1915). A filmvászon első nagy sztárja
a dán Asta Nielsen lett, Olaszországban kosztümös filmeket forgattak (Quo Vadis,
1913), az amerikai burleszk pedig felfedezte magának a "hasraesős", úgynevezett
slapstick-komédiát (Cohn, a bevándorló, 1912).
Az 1926-os Don Juan nem témaválasztásával, hanem különleges effektjeivel vált híressé:
ez volt ugyanis az első hangos játékfilm. Az eddigi színpadiasabb színészi munka
mellett egyre fontosabb szerepet kapott a dialógus, mivel a párbeszéd is lényeges
kifejezőerővé vált. Elterjedt a heti hangoshíradó, és bemutatkozott a zenés film (Örök
szerelem, 1929). Nemcsak a film tökéletesedett, hanem a vetítés helye is: Berlinben
1926-ban nyílt meg az első mozipalota. Walt Disney a rajzfilmmel komoly sikereket ért
el (Willie gőzhajó, 1928). Egy évvel ezután sor került a máig legrangosabb filmes
elismerésre, az első Oscar-szobrocskák átadására. Az Oscar-díj piaci szerepe azóta
sem vesztett jelentőségéből.
Az amerikai, hollywoodi filmgyártás már nemcsak lefaragta hátrányát, de a harmincas
évek elejére meghatározó lett. Stúdiók jöttek létre, és a kezdetben lenézett m?faj
ontotta az újvilági sztárokat: Chaplint, Harold Lloydot, Buster Keatont, Ramon Navarrót
és a többieket. Európában Németország képviselte az ellensúlyt a maga kiemelkedő
rendezőivel, színészeivel, és a világhír? Ufa vállalattal. Ám 1933. március 29-én
Erich Pommer producernek és Eric Chorell rendezőnek "faji" okok miatt el kellett
hagyniuk a hitleri Harmadik Birodalmat. Megindult a filmes emigráció, és végleg egypólusúvá
lett a filmgyártás, miután meghatározó alakjai a megszállt országokból
Nagy-Britanniába, illetve az USA-ba vándoroltak.
1935-ben aztán – a szovjetek után – a nácik is kiváló propagandaeszközre leltek
a filmben: Leni Riefenstahl elkészítette a náci pártnapot bemutató, hírhedt és képeiben
nagy hatású filmjét (Az akarat diadala). Ám kellemesebb is történt ebben az esztendőben.
A film már beszél, zenél – és mostantól színekben pompázik (Hiúság vására).
Walt Disney sem állt le, hiszen bemutatta az első, egész estét betöltő rajzfilmet (Hófehérke
és a hét törpe, 1937). A hollywoodi westernfilm-gyártás rátalál a férfias karakter?
John Wayne-re (Hatos fogat, 1939). A második világháború azonban az európai nemzeti
filmezés ellehetetlenedését, lehetőségeinek beszűkülését hozta. Propagandafilmek
készültek még Nagy-Britanniában (A gyáva cézár, 1941) és az USA-ban is (Boldog
ország, 1943). A háború utáni európai filmes szerveződések egyik fontos eredményét
a cannes-i filmfesztivál életre hívása jelentette.
Hollywoodra 1950-től 1954-ig sötétebb idők jártak: dühödt kommunistaüldözés kezdődött,
s az eredménye: félbetört alkotói pályák és emigránsok, akik az USA-ból menekültek.
Ez idő tájt a televízió egyre népszerűbbé és elterjedtebbé vált. A kaliforniai
álomgyárosok elhatározták, hogy nagyszabású, színes, kosztümös produkciókkal
veszik fel a versenyt a varázsdobozzal szemben (Sámson és Delila, 1949). Valami
elindult Ázsiában is. Kuroszava Akira az elsők közé tartozott, akik hatást
gyakoroltak az európai és az amerikai filmekre (A vihar kapujában, 1950).
A férfi sztárok mellett a gyengébb nemből is feltünedeztek a csillagok, így például
a tragikus véget ért Marylin Monroe (Van, aki forrón szereti, 1959). Ám néhány évvel
ez utóbbi film bemutatása előtt a film újabb hatalmas változáson ment keresztül: az
első szélesvásznú film újabb frontot nyitott a televíziózás elleni küzdelemben (A
köntös, 1953).
És hogy mi történt azóta? A film mindig hűen tükrözte azt a világot, melyben
megfogant. Fellázadt a hagyományok ellen, ledöntötte az addig sziklaszilárdnak hitt
tabukat. Hatása egyre nőtt. Már nem egyedül vívja harcát, iparágak összehangolt működése
támogatja. Megerősödőben vannak a (nem hollywoodi) független filmek, a m?fajok pedig
egymásba olvadnak, átjárhatók. Terjed a remake, a régi sikerfilmek újraforgatása.
Talán száz év elegendő volt ahhoz, hogy elfogyjanak a témák?
Sokak szerencséjére a számítógépek új lehetőségeket rejtenek – új sztárokat,
új képeket, egyszóval: valami mást. Ez hatással van és lesz a hagyományos színészi
munkára is. A bűvös celluloidszalaggal szemben pedig egyre több ellenérzés fogalmazódik
meg. Ez persze nem új kelet?: Heltai Jenő, a mozi szó megalkotója Mozi cím? versében
ekképp summázza a mozgókép, a film értékét:
"Egy centiméter igazi költészet. És háromezer méter butaság."
1999. 12. 18. (III/50)
