Amíg 1896-ban az amerikai Tom Burke 11,8 másodperces idővel állította fel a 100 méteres síkfutás első olimpiai rekordját, addig a jamaicai Usain Bolt jelenleg 9,58 másodperccel tartja a világrekordot. Ez a 2009-es eredmény 0,11 másodperc javulást jelentett a korábbi világrekordhoz képest, amelyet szintén ő állított be Pekingben. Londonban nem tudta magát felülmúlni, de így is nyert - viszont van még hová fejlődnie. Legalábbis ezt állítja Mark Denny, a Stanford Egyetem professzora, aki szerint az emberi teljesítőképesség határa a 100 méteres sprintnél 9,48 másodperc.
Más kutatások szerint azonban még ez is túlszárnyalható. Peter Weyand, a texasi Southern Methodist University munkatársa kimutatta, hogy az az erő, amivel az atléták egy lábon ugrálnak olyan gyorsan, ahogyan csak tudnak, durván kétszer olyan nagy, mint amikor csúcssebességgel futnak a pályán. Ezért szerinte az emberi izmok elméletileg képesek Bolt rekordját annak egyharmadával megdönteni. A gond csak az, hogy a normál, két lábbal történő futás során a láb körülbelül a másodperc tizedrészéig érinti a talajt, ami 0,05 másodperccel kevesebb annál, mint amikor valaki ugrál. Tehát az izmoknak nincs elég idejük kifejteni teljes potenciáljukat.
Az eredmények azonban nemcsak az izmoktól függnek, hanem például a körülményektől is. 1968-ban, a mexikóvárosi olimpián a 100 méteres síkfutásban több atléta is sokkal jobban teljesített az átlagnál. Egy tudományos magyarázat szerint azért, mert a tengerszint feletti 2240 méteres magasságban a levegő ötször olyan ritka, mint a tengerszinten, ami 20 százalékkal csökkentette a légellenállást - miközben a sprintszámoknál a kevesebb oxigén nem befolyásolja érdemben a teljesítményt. A ritkább levegő valószínűleg Bob Beamonnak is segített, aki 8,9 méterrel nyert távolugrásban, 55 centiméterrel megjavítva a világrekordot. Ezt az eredményt csak 1991-ben tudta megdönteni Mike Powell, ő is „csak" 5 centiméterrel.
2012. 08. 10. (XVI/32)
