Alapvetően három vélemény figyelhető meg a szakértők között. Az első szerint Ciprasz lemondása a show része, amellyel próbálja leplezni, hogy elárulta saját párttársait és az őket megválasztókat is, és csak saját politikai karrierjét kívánja ezzel tovább erősíteni, elérve, hogy az őt támadó hangok hosszú időre el legyenek némítva a görög parlamentben.
Ezt mondja az a huszonöt Sziriza-képviselő is, akik a korábbi energiaügyi miniszter, Panagiotisz Lafanzanisz (képünkön) vezetésével kiváltak a Szirizából, és a harmadik legnagyobb parlamenti frakciót alkotják – legalábbis szeptember 20-ig – Népi Egység (Laika Enotita) párt néven. Érvelésüket az támasztja alá, hogy Ciprasz a lehető legjobbkor indította be a folyamatot: a harmadik segélycsomag ugyanis már a görögök zsebében van, a parlamenti ellenzék szinte romokban áll, a párton belüli ellenzéke pedig nagy valószínűséggel nem tudja magát egy hónap alatt olyan mértékben bevésni a szavazói agyakba, mint amennyire Ciprasz még mindig népszerű. Mivel nincs más választható jelölt, és a júliusi közvélemény-kutatások szerint a szavazók legalább 70 százaléka szeretné, hogy Ciprasz vezesse továbbra is az országot, ezért egyértelmű, hogy Ciprasz újra miniszterelnök lesz. A kérdés mindössze annyi, hogy milyen mértékű lesz a győzelem, és ha szükséges, kivel lép majd koalícióra.
A második vélemény szerint Ciprasz túl fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben bármiféle sikert tudjon elérni az uniós trojkával szemben, és most úgymond az élet iskolájában kapja az újabb és újabb leckéket arról, hogyan mennek az ügyek a „nagyok” között – ezt a véleményt leginkább úgy tudjuk elképzelni, ha Jean-Claude Juncker szájából hangzana el, ám a harmadik vélemény szerint nem is állhatna távolabb a valóságtól. Ez ugyanis azt mondja, hogy a pálya – amit a miniszterelnök az unióval való teljes szembenállástól a mostani „elfogadó-kármentő” álláspontjáig mindössze hét hónap alatt bejárt – kényszerpálya volt, nem nagyon volt más választása. Ez az, amit maga Ciprasz is igyekszik elhitetni a közvéleménnyel, és az elmúlt hónapok eseményeit nézve talán ez áll a legközelebb a valósághoz is. Az Európai Központi Bank által alkalmazott kényszerítő eszközök ugyanis nagyjából ellehetetlenítettek minden más irányt, és Görögországnak nem voltak meg a kézzelfogható eszközei ahhoz, hogy visszatérjen a drachmához.
Abban ugyancsak mindenki egyetért, hogy Ciprasz nem tud egyedül abszolút többséget szerezni, így szinte biztos, hogy újra koalíciós kormány lesz. A probléma azonban az, hogy jelen pillanatban nehéz elképzelni, ki lenne hajlandó beülni egy olyan kormányba, amelynek kezéből szinte teljes egészében kivették a gazdasági irányítást, és a segélycsomag feltételei miatt egyszerűen nulla mozgástere maradt saját politikájának követésére. Az unió kétségkívül annak örülne a legjobban, ha a koalícióban helyet kapna egy szociáldemokrata párt, mint a Paszok, amelynél viszont kétséges, hogy egyáltalán bejut-e a parlamentbe, vagy az Új Demokrácia (ND), a (korábbi) Sziriza legerősebb ellenfele, amelynek viszont jelen pillanatban nincs vezetője, miután az előző pártelnök lemondott a népszavazás után. Vannak jelentkezők ugyan a vezetői posztra, de valószínűleg egyik sem tudja egy hónap alatt behozni azt az előnyt, amellyel Ciprasz rendelkezik a közvélemény-kutatások alapján.
A Sziriza jelenlegi koalíciós partnere, a Független Görögök (ANEL) nem biztos, hogy megugorja az ötszázalékos küszöböt, ráadásul egyetlen közös pontjuk volt a Szirizával: ellenezték az uniós reformkötelezettségeket. A jelen helyzetben nem igazán valószínű, hogy újra megegyezés születik a két párt között. A szélsőjobboldali Arany Hajnal szinte teljes vezetése ellen büntetőeljárás folyik, így nagy valószínűséggel velük sem köt majd koalíciót az új miniszterelnök.
A Szirizából kivált Népi Egység azt képviseli, hogy mindenképpen ki kell szállni az „uniós diktatúrából”, és vissza kell térni a drachmához. Az új párt politikusai azt vetik Ciprasz szemére, hogy elárulta a választókat – valószínűleg ezzel fognak kampányolni is a választásokig hátralevő alig egy hónapban. A velük kötendő megállapodás ugyancsak valószínűtlennek látszik.
Egyes elemzők szerint ez a kérdés egyébként teljesen mindegy is. Mindamellett, hogy a választás a kampánnyal és a lebonyolítással együtt legalább 60 millió euróba kerül majd, ami egy olyan helyzetben, amikor minden egyes centért komoly áldozatot kell hoznia a görög népnek, fölösleges kiadásnak tűnik. Az uniós segélycsomag feltételei azt vetítik előre, hogy az új miniszterelnök igen kevés döntési szabadságot fog élvezni, és gyorsan nagyot zuhanhat a népszerűsége, ahogy a bevezetendő reformok hatásait a társadalom egyre jobban fogja érezni a bőrén. Leonid Bershidsky, a Washington Post elemzője szerint azonban ezt a legjobban Ciprasz fogja tudni kezelni, aki eddigi pályafutása alatt bebizonyította, hogy nagy taktikai érzékkel rendelkezik – ő az egyetlen, aki talán kezelni tudja az egyre forróbb kedélyeket a görög parlamentben úgy, hogy közben igyekszik a népet is „kordában tartani”, hogy az egyre erősödő megszorítások miatt ne legyenek zavargások az országban. A választások pedig hosszú időre megoldják a kialakult rivalizálást pártján belül és azon kívül is.
2015. 08. 28. (XIX/35)
