A török–szír határ mentén kialakult feszültség jó lehetőséget jelenthet a közel-keleti békefolyamatban irányító szerepet igénylő Barack Obama számára. Törökország arra „kényszerült”, hogy biztonsági és stratégiai kérdésekben újból felvegye a kapcsolatot Izraellel, Jeruzsálem pedig a két és fél éve feszült viszony enyhítésére használhatja fel a törököket megszorító szíriai helyzetet – mindezt pedig az amerikai fél közvetítésével tehetik.
A játszmában azonban könnyen Izrael húzhatja a rövidebbet. A Debkafile izraeli biztonságpolitikai portál szerint Móse Yaalon izraeli miniszterelnök-helyettes és stratégiai ügyekért felelős miniszter a Fehér Ház közreműködésével egy titkos találkozón egyeztetett a török kormányfővel, Recep Tajjip Erdogannal és más török vezetőkkel. A találkozó után olyan hírek röppentek föl, hogy az enyhülés ára az összes mérvadó nemzetközi lajstromban terrorszervezetként számon tartott Hamasz bevonása lehet a békefolyamatba. Az első hallásra meghökkentő feltételnek Ankara önbizalma „hitelezhet” legitimitást: a török miniszterelnök hisz abban, hogy a radikális iszlamista és következetesen Izrael-ellenes Hamasznál elérheti, hogy az elismerje a zsidó államot. Ezzel kirántaná az évtizedek óta változékony intenzitással dühöngő konfliktus méregfogát, amelynek pont az a lényege, hogy az arab és muszlim rezsimek többsége nem ismeri el a zsidó államot. Ankara magabiztosságát megkérdőjelezheti azonban az a tény, hogy Izrael elismerésére – ahogy arra Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő is utalt washingtoni beszédében – még a mérsékeltnek tartott Palesztin Hatóság elnöke, Mahmúd Abbász sem volt eddig képes.
Vannak, akik a puszta realitásokból kiindulva kérdőjelezik meg Ankara szándékainak komolyságát. Pinhas Inbari izraeli Közel-Kelet-szakértő a Heteknek elmondta, hogy a török „váltás” Izraellel kapcsolatosan nem lehet stratégiai eredetű, annak sokkal inkább taktikai jellege van, amint az az Izrael–Hamasz kapcsolatokban is gyakori. Inbari hozzáteszi: Törökország igyekszik regionális hatalommá válni, ehhez azonban az arab nemzetek szimpátiáján keresztül vezet az út – ebben pedig az Izraellel szembeni gyűlölet egy rendkívül fontos eszköz. Szerinte az idei flottillaakcióból is csak azért vonult ki a „török szál”, mert Ankarát lekötik a szíriai események. Prognózisa szerint, amint leülepszik a szíriai porfelhő, a még fel sem melegedett izraeli–török kapcsolatok ismét elhidegülnek. Az izraeli szakértő véleményével egybecseng az isztambuli Bilgi Egyetemen oktató török professzor, Ilter Turan álláspontja is. Az angol nyelvű török Today’s Zaman című lapnak nyilatkozó politológus szerint lehetetlen az egészséges kapcsolat Törökország és Izrael között, míg Ankara a palesztinai arabok minden célkitűzését magáévá teszi.
A török közeledés ôszinteségét az ENSZ által kiadott jelentéstervezet is árnyalja. A 2010-es gázai flottillával foglalkozó dokumentum vázlata ugyanis nemzetközi jogi szempontból elismerte az izraeli blokád törvényszerűségét és a zsidó állam fellépésének jogszerűségét, ezzel szemben komoly kritikával illette a török kormány szerepét, valamint kiemelte a kormányzat és a hajóhadat szervező iszlamista – többek között a Hamasz európai szervezeteit tömörítő – IHH szervezet kapcsolatát. Egy, az izraeli Háárecnek nyilatkozó jeruzsálemi tisztviselő szerint a török külügyminisztérium igazgatója, Feridun Sinirlioglu azzal kereste fel Móse Yaalont, hogy a „megbékélés” jegyében próbáljon meg „finomítani” a Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár által jegyzett jelentés Törökországgal kapcsolatos részein. A dokumentum jelentőségére jellemző, hogy a török fél a kapcsolatok helyreállítását és az ankarai nagykövet visszahelyezését ígérte Jeruzsálemnek cserébe.
Inbari azonban ellenvéleményen van: „Izraelnek nem érdeke »finomíttatni« az ENSZ-jelentést. Amennyiben megteszi, és kompromisszumokat köt a török kiegyezési csomag érdekében, hibát követ el.” A szakértő szerint előfordulhat, hogy Izrael – a kívánatost a realitással keverve – helytelenül értékeli a török politikát. Ez a jelentés pedig egy nagyon komoly, információkkal teli eszköz lehet Izrael kezében, ráadásul az ilyen ENSZ-jelentések „párjukat ritkítják”. Egy ehhez hasonló dokumentum a jövőben arra kényszerítheti a törököket, hogy kétszer is átgondolják az Izrael-ellenes lépéseiket vagy az ilyen provokációk támogatását – vélekedik Inbari.
A török–izraeli közeledést kiváltó szíriai események ellenkező eredménnyel járhatnak az izraeli–iráni relációban. Szíria ugyanis geopolitikai helyzeténél fogva kulcsfontosságú bábu az Iráni Iszlám Köztársaság sakktábláján is. A teheráni rezsim eddig szinte zavartalanul szállíthatta fegyvereit Szírián keresztül – az időközben kormánypárttá avanzsált – libanoni síita Hezbollahnak, amelyet az Egyesült Államok és Izrael terrorszervezetnek tart. Ezek a szállítmányok eddig többnyire szárazföldön vagy pedig a Damaszkusz által iráni kezelésbe átadott szíriai kikötő, Latakia érintésével értek célba. A Hezbollah révén a Bejrúttól Damaszkuszon át Teheránig terjedő síita tengely komoly csapást szenved el, ha Szíria kiesik a sorból.
Nem véletlen, hogy a Hezbollah azért fizetett több ezer dollárt libanoni zsoldosoknak, hogy segítsenek vérbe fojtani a szíriai kormányellenes tüntetéseket. Erről egy magát Hezbollah-tagnak valló férfi, Hammad Jahja beszél egy videoüzenetben, amelyet a szíriai ellenzék töltött föl az internetre. Ennél talán jellemzőbb példa annak a neve elhallgatását kérő libanoni tisztviselőnek a nyilatkozata, aki szerint „egyetlenegy szövetségese sem fogadja el Szíria bukását… egy megoldás lehet: a háború [Izraellel]”. A brit The Telegraph értesülései szerint a síita radikális szervezethez közel álló források azt is megerősítették, hogy a damaszkuszi rezsim „tehermentesítése” érdekében potenciális agresszióra készülnek a zsidó állammal szemben. Szíria szövetségesei egyelőre azonban úgy vélik, hogy Asszad kézben tartja az irányítást, és a tüntetések – amelyekben jogvédő szervezetek szerint már legalább 1300-1500 ember halt meg – nem jelentenek komoly veszélyt a hatalmára.
A síita front számára tehát létkérdés a damaszkuszi rezsim fennmaradása: „Szíria a Hezbollah tüdeje. Ez a háttérországa, innen kapja a fegyvereit, utánpótlását” – mondta el egy másik, szintén névtelenségbe burkolózó libanoni tisztviselő a The Telegraphnak. Ez a szimbiózis azonban komoly dilemma elé állítja a síita fegyveres csoportokat: a Hezbollah, amely korábban üdvözölte az arab felkeléseket, és (így) viszonylag komoly támogatással rendelkezik a hétköznapi arabok körében, most a véreskezű Asszad támogatása miatt könnyen elveszítheti a támogatóit, miközben „PR-öngyilkosságot” követ el.
Inbari úgy véli, hogy Teheránban, Damaszkuszban, valamint Bejrútban komolyan fontolóra vehették ezt a „B tervet”: ha közel kerül Asszad elnök bukása, akkor a Hezbollah csapást mér Izraelre. A szakértő azonban arra számít, hogy a damaszkuszi rezsim még legalább hat hónapig hatalmon marad. Hozzátette: a Hezbollahon keresztül a stratégiai fegyverzet Irán kezében van, és eszköz lehet arra, hogy lekösse Izrael figyelmét, így akadályozva meg egy katonai akciót a perzsa célpontok ellen. A szíriai rezsim bukása esetén, illetve egy újabb libanoni háborút követően azonban Irán könnyen elveszítené a szövetségeseit, és veszélynek tenné ki magát a libanoni fenyegetettségtől megkönnyebbült izraeli hadsereggel szemben.
Amennyiben elmarad a katonai akció, akkor is komoly kérdőjel marad a Szíriában felhalmozott nehézfegyverek sorsa. A francia Le Figaro szerint több ilyen depó van szétszórva az országban, többnyire sűrűn lakott területeken – a lap Homsz és Damaszkusz városokat említi. Aggodalomra adhat okot az is, hogy nem csak konvencionális fegyverekről van szó: miután Izrael 2007-ben szétbombázta a szíriai atomprogram fő létesítményeit, Damaszkusz nagy mennyiségű rakétát és vegyi fegyvert halmozott föl. A The Jerusalem Post pedig még májusban arról számolt be, hogy a szíriai válság eszkalálódása esetén a Hezbollah megkísérelheti átmenteni Libanonba a nehézfegyverzetét – az arzenáljában pedig olyan Scud rakéták is szerepelnek, amelyekkel Irak könnyedén elérte az izraeli városokat az Öböl-háború idején.
2011. 07. 01. (XV/26)
