Konkolyi Katalin
Bár hivatalos adatok szerint a baleset következtében mintegy ötvenen haltak meg, az áldozatok valódi száma mindmáig ismeretlen. Vagy azért, mert kínosan magas, vagy azért (is), mert a lista folyamatosan bővül – olyanokkal, akik csak évtizedekkel később haltak bele az akkor szerzett „dózisba” –, de talán az is kérdés, hová is sorolhatnák azokat a meg nem született gyerekeket, akiket tömegesen abortáltak a katasztrófa után. A leginkább fertőzött körzetekben napjainkban 10 emberre 7 beteg jut, és a helyi falvak körül aránytalanul nagyra nőtt temetők is magukért beszélnek. Az egyik legtömörebb csernobilos anekdota szerint: „Volt egy jó nép, a belorusz.” Az ukrán–belorusz határ közelében fekvő reaktor robbanása leginkább ez utóbbi népre volt tragikus kihatással.
A katasztrófa után mindenhonnan behívtak munkára fogható férfiakat, még az ország legtávolabbi szegleteiből is. A sorozás meglehetősen egyszerűen zajlott: „Férfi maga? Szovjet ember maga?” Kevesen vállalták a nemleges választ. Mintegy 800 ezren vettek részt a helyreállítási munkákban, átlagban 33 évesek.
Tény viszont, hogy sokan voltak, akik önszántukból, lelkesedésből mentek, és igazi hősökké váltak. Az úgynevezett „likvidátorok” érdeme, hogy az első reaktor után nem robbant fel a többi, ami már Európát is a pusztulás szélére taszította volna. Ők voltak azok a „biorobotok”, akikre rábízták a reaktor tetejének megtisztítását az izzó grafittömböktől (a gépi robotok addigra felmondták a szolgálatot), vagy a helikopteres tűzoltók, akik közelről végezték az oltást napokig. Ahogy egy orosz mondás tartja: „Sosem leszünk hollandok vagy németek, nem lesz nálunk sima aszfalt és szép gyep – hősök azonban mindig akadnak!”
A vörös erdő túlélői
2011. 03. 18. (XV/11)
