Nicaragua – Haiti után – a térség legszegényebb állama. Ehhez hozzájárult a
20. század egyik legvérszomjasabb diktátora, Anastácio Somoza is, az országot
1937 óta uraló Somoza-dinasztia utolsó tagja, akit a Daniel Ortega vezette
Sandinista Nemzeti Front gerillái taszítottak le a hatalomból 1979-ben. A
retorikáját, forradalmiságát, fegyvereit, sőt jelképei jó részét is Fidel Castro
marxista Kubájából kapó új vezető, Ortega egy évtizednyi uralma a kezdeti
remények után kudarcba fulladt. A baloldali rezsim ellen amerikai támogatással
indított tízéves polgárháború (ennek finanszírozására szervezte meg Reagan elnök
megbízásából Oliver North ezredes az Irán–kontra-botrány néven elhíresült titkos
iráni fegyverszállításokat) 30 ezer áldozatot szedett, és olyan elvándorlási
hullámot indított el, amely máig érezteti hatását. Ortegát 1990-ben Violeta
Chamorro, a kontrák, azaz a forradalomellenes erők vezetője váltotta a
hatalomban. Chamorro – aki Latin-Amerika első női elnöke volt – Washington
bizalma és a polgárháború megszüntetése ellenére képtelennek bizonyult a múlt
terhes örökségének felszámolására.
Az elégedetlenség nyomán 2006-ban már parlamentáris eszközökkel, demokratikus
választás révén tért vissza a régi-új erő a politikai hatalomba. Ortegának
azonban sokat kell még tennie azért, hogy a nemzetközi közösséget is meggyőzze
arról, amit a szavazóival a jelek szerint már elhitetett: hogy a sebek
begyógyítására és nem a hegek feltépésére készül. Ortegától most minden irányban
nyitott, toleráns és ésszerű külpolitikát várnak, amely mindenkinek békejobbot
nyújt. Azaz inkább békebalt, hiszen Nicaraguát máris azokhoz a nem kis számú
latin-amerikai országokhoz sorolják, amelyek az Egyesült Államok-ellenes
politikai áramlattal tartanak. Az Hugo Chávez vezette populista „jenkiellenes”
fronthoz az elmúlt évben megtartott választásokon hatalomra jutott új vezetőik
révén Chile, Bolívia és Brazília is csatlakozott.
A hetvenes évek katonai diktatúrái után a liberális közgazdaságtan ugyan
kivezette a gazdasági hullámvölgyből a déli kontinenst, de az elkerülhetetlen
társadalmi megrázkódtatásokra úgy tűnik, már nem találtak politikai választ.
Jórészt ez magyarázza, hogy a kommunista Kuba és az olajdollárjai révén
populista kurzusát exportálni is kész Venezuela mellett megjelentek a politika
színpadán az újbaloldali formációk. A kérdés az, hogy ezen belül a vallási
szempontból is sokszínű Nicaragua (a többségi katolikus egyház mellett a
lakosság 15 százaléka tartozik az utóbbi évtizedekben alakult evangéliumi
keresztény közösségekhez) a brazil–chilei, középre záró politikai irányvonalhoz
vagy a szélsőség szólamaihoz csatlakozik majd.
Mivel a kilencven fős nicaraguai parlamentben egyik oldal sem kapott abszolút
többséget, így Ortegának alighanem kompromisszumokat kell keresnie. Az ország
szegényei újra a nyolcvanas évek régi szép idejének beköszöntét várják vissza,
amikor a gyógyszer ingyenes volt, jó volt az oktatás, és olcsó a kenyér. Mások
szájában azonban megakad a kegyesen osztogatott falat. A Reuters hírügynökségnek
nyilatkozó Octavio Lacayo azt állítja: „Egyszer már el kellett mennem ebből az
országból, mert elvették az összes tulajdonomat.” Lacayo földbirtokos volt, ma
pedig egy autókölcsönző igazgatója, és számos sorstársához hasonlóan ő is az
osztálygyűlölet felizzásától tart. A tehetősebbek, bár otthon maradnak, de
készenlétben tartanak azért egy B-tervet is, gyermekeiket külföldre küldik
tanulni, hogy „míg mi itt vidáman leszámolunk egymással, azért legyen, aki
visszatérjen, ha úgy alakul”. Nicaragua ma nem egy újabb marxista forradalomra
vár, hanem új típusú reformokra. Első megnyilatkozásai alapján tudja ezt az
ország új elnöke is. „Tudjuk, hogy óriási adósságunk van a nicaraguai nép felé,
de úgy szeretnénk megsokszorozni erőfeszítéseinket a szegénység szélsőségeinek
felszámolására – állítja Ortega –, hogy nem kockáztatjuk azt, amit az ország a
makrogazdaság szintjén már elért.”
2006. 11. 17. (X/46)
