Fotók: AP
A Munkáspárt csúfos vereségével végződött tavaszi helyhatósági választások
óta fokozódó nyomás helyeződött a miniszterelnökre, hogy minél előbb jelölje meg
távozása pontos dátumát. Bár az elmúlt időszak amúgy sem volt belpolitikai
viharoktól mentes, úgy tűnik, pártja soraiban végül az keltett pánikot, hogy
Blair a libanoni konfliktusban – több európai vezetőtől eltérően – nem támogatta
az azonnali tűzszünet ügyét. Ezek után már a korábbi Blair-hívek is azt kezdték
hangoztatni: a pártelnöktől minél előbb meg kell szabadulni, ha a következő
választásokat meg akarják nyerni. Az „elégedetlenségi mozgalom” végül egy
valóságos puccsot kirobbantó körlevélben csúcsosodott ki, amelyben számos –
egyes források szerint száznál is több – munkáspárti képviselő nyíltan
kijelentette: „Úgy hiszszük, a párt és a kormány nem tud megújulni a vezetés
sürgős megújítása nélkül. Ezért, mint elkötelezett munkáspárti lojalisták és a
modernizálás kérlelhetetlen hívei, arra kell kérnünk Önt, hogy mondjon le.”
A pánikot valószínűleg csak fokozták a közelmúltbeli közvélemény-kutatások
eredményei, amelyek szerint a konzervatívok leelőzték a Munkáspártot. Több
elemző azonban nem érti a krízishangulat okát: a toryk előnye egyelőre nem
behozhatatlan, és a választók többsége nem gondolja azt, hogy Blairnek sürgősen
távoznia kellene. Mi több, az eredmények szerint a Munkáspárt népszerűsége csak
tovább csökkenne, ha a pártvezetést és a kormánykereket átvenné a
„trónörökösnek” kikiáltott Gordon Brown pénzügyminiszter. A „puccskísérletbe”
beletörhet a munkáspárti modernizálók bicskája: Tony Blair személyét ugyanis
nemcsak saját pártja, hanem a rivális konzervatívok is a legnagyobb akadálynak
tartották a győzelem útjában. A toryk „üdvöskéje”, David Cameron egyszer
kijelentette, „a konzervatívok nem tudják megverni Tony Blairt” – a Munkáspártot
viszont igen.
David Cameron
2006. 09. 15. (X/37)
