A Szíria mellett és az ellene tüntetők is nemzeti zászlókkal vonulnak fel Bejrútban Fotó: Reuters
Mindannyian az 1989-ben született – a libanoni polgárháború lezárásáról szóló – úgynevezett Taifi Egyezmény végrehajtását szorgalmazzák, amely egyértelműen kimondja, hogy Szíriának ki kell vonnia csapatait Libanonból.
Asszad elnök – engedve a rá nehezedő nyomásnak – közölte Kofi Annan ENSZ-főtitkárral, hogy eleget tesz a nemzetközi szervezet követelésének, és katonáit kivezényli Libanonból. Csak éppen azt felejtette el közölni, hogy mikor.
Az Arab Liga külügyminisztereinek múlt héten lezajlott kairói találkozóján azonban kiderült, hogy a damaszkuszi vezetés nem azt érti a csapatkivonás alatt, mint amit mások, hanem azt, hogy a nemzetközi követelés teljesítését feltételekhez kötheti, illetve azt, hogy e követelésnek csak részben kell eleget tennie.
Damaszkusz csak akkor hajlandó megkezdeni a libanoni csapatkivonásokat, ha azzal egyidőben megkezdik a szíriai–izraeli béketárgyalásokat, ha 3000 fegyveresét határozatlan ideig továbbra is Libanonban állomásoztathatja, és ha Kelet-Libanonban változatlanul működhetnek a jövőben szíriai támaszpontok – közölte az egyik arab ország névtelenségbe burkolózó diplomatája a kairói értekezlet után.
Annak érdekében, hogy szövetségeseket szerezzen magának, Asszad Szaúd-Arábiába utazott, hogy Abdallah bin Abdel-Aziz szaúdi trónörökössel tárgyaljon. Tárgyalásuk ugyan zárt ajtók mögött zajlott, de politikai elemzők szerint a szír elnöknek kudarcot vallott az a próbálkozása, hogy maga mellé állítsa Szaúd-Arábia vezetőjét. Rijad ugyanis nem fogja megszegni Asszad miatt Washingtonnak tett hűségesküjét, már csak azért sem, mert Szaúd-Arábia volt Egyiptom mellett az az arab ország, amely már 25 évvel ezelőtt az elsők között követelte a cédrusok országának szuverenitását.
Most pedig, miután George W. Bush amerikai elnök ismételten leszögezte, hogy nem-csak a szíriai katonáknak kell távozniuk Libanonból, hanem "mindenkinek", különös tekintettel a szíriai titkosszolgálat tagjaira, s határidőt is adott erre (májusig, a libanoni választásokig), Asszad biztos nem számíthat szaúdi segítségre. Szaúd-Arábia ugyanis elkötelezte magát a terrorizmus elleni harcra, Szíriáról pedig köztudott, hogy a neve azon a listán szerepel, amely – Washington megítélése szerint – terrorista, illetve terrorizmust támogató országok neveit tartalmazza. Így Asszad – bármennyire is barátságos a szaúdi trónörököshöz – valójában az ellensége.
Nem ellensége viszont az orosz elnöknek, Vlagyimir Putyinnak. Ezt Putyin külügyminisztere, Szergej Lavrov jelezte az orosz külügyminisztérium honlapján, ahol "üdvözölte a szíriai vezetőség azon készségét, hogy konstruktív módon fel kíván lépni a Közel-Kelet e térségében uralkodó felszültség oldása érdekében". S bár Lavrov csatlakozott a Szíriát nyilvánosan kivonulásra ösztönzők kórusához, ugyanakkor azt mondta, hogy "ennek a törékeny libanoni egyensúly megbontása nélkül kell végbemennie".
Hogy miért támogatja Moszkva Damaszkuszt, az nem titok. Asszad januári moszkvai látogatásán Putyin elnökkel ugyanis megállapodott abban, hogy – bár az amerikaiak és az izraeliek igencsak óvták ettől Putyint – kis hatótávolságú légvédelmi rakétákat vásárol Moszkvától. Ezért cserében mintegy válaszgesztusként beígérte a libanoni kivonulást.
Múlt hét szombaton, Bassar el-Asszad egy nagy marék port hintett a világ szemébe. Előre beharangozott parlamenti beszédében a következőket mondta: "Egy napot sem maradunk tovább Libanonban, ha a libanoniak egyetértésre jutnak a szíriai kivonulásról. Szíria elvben nem utasítja el csapatai kivonását. Nem akarunk Libanonban maradni. Módszerünk a fokozatos és rendezett kivonulás. Az összes Libanonban lévő katonánkat áthelyezzük a Bekaa-völgyébe, onnan pedig a szíriai–libanoni határtérségbe. Szíria ezzel teljesíteni fogja a taifi megállapodás követelményeit, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1559-es számú határozatát."
E beszéd azonnali állásfoglalásra késztette a világ azon politikusait, akik már részesei, vagy a jövőben válhatnak részeseivé a közel-keleti rendezésnek. Elsőként a legérintettebbek, a libanoniak reagáltak rá: Valid Dzsumblatt, a libanoni ellenzék egyik vezére üdvözölte Asszad beszédét, de azt kérte, hogy ütemtervet is csatoljon hozzá. "A szíriai elnök beszéde pozitív, és megfelel a várakozásainknak. Most kinyújtjuk a kezünket, és kérjük bele az ütemtervet" – mondta. Amin Dzsemajel, volt libanoni elnök azonban elfogadhatatlannak tartja a szíriai bejelentést. "Ami a veszélyes benne, az a határra történő áttelepülés. Olyan információnk van, hogy a szíriai hadsereg bent fog maradni a hegyek között, a libanoni határon belül" – fejtette ki a véleményét.
Az Európai Unió egyik szóvivője szerint "a bejelentés pozitív fejlemény, ha az első lépésről van szó a teljes kivonulás felé, mivel ez nagyon fontos a térség békéje és stabilitása szempontjából".
Simon Peresz, izraeli miniszterelnök-helyettes azonban úgy vélte: "A szíriai elnök kitért a világ követelése elől. A damaszkuszi beszéd kitérés és nem válasz az ENSZ BT határozatára, amely teljes csapatkivonást követel" – mondta. Szilvan Salom izraeli külügyminiszter ennél sokkal keményebben és konkrétabban szólt Szíriáról: "A szíriaiak veszélyesek. Még mindig belekeverednek egyrészt az Izrael elleni terrortámadásokba, másrészt az amerikaiak ellen Irakban elkövetett merényletekbe. Szíria mindent megtesz azért, hogy ne hajtsa végre az ENSZ határozatát, a bejelentett csapatátcsoportosítás egyszer? látszatintézkedés, amely elfogadhatatlan. Libanonnak joga van arra, hogy szabad, demokratikus, szuverén és független legyen. Ez lenne a Libanon és Izrael közötti jobb kapcsolat, sőt, egy békeszerződés záloga."
Asszad bejelentését követően a washingtoni külügyi tárca közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben leszögezte: "Az Asszad közlésében elhangzottak nem elégségesek, mi azt kérjük, hogy az összes külföldi katona azonnal hagyja el Libanont".
De megszólalt a radikális – Irán és Szíria által támogatott – síita szervezet, a Hezbollah vezetője, Haszan Naszrallah is. Azt hangoztatta, hogy az amerikai követelések azonosak az Izrael által előterjesztett követelésekkel, és felszólított minden libanonit, hogy tiltakozzon a Libanon belügyeibe való külföldi beavatkozás, az ENSZ BT 1559-es határozata ellen. Egyben arra szólította fel a libanoniakat, hogy utasítsák el az Izraellel kötendő békemegállapodás gondolatát.
Iránnak – miután Bush elnök szerint a "gonosz tengelyéhez" tartozik – mint még jó néhány arab országnak, baljós jelzés Szíria vitája az Egyesült Államokkal, mert emlékezteti őket a Bagdad és Washington között két éve lezajlott huzavonára. Jól lehet, a vita vége szinte bizonyosan más lesz, mint Irak esetében volt, egy amerikai beavatkozás lehetősége azonban aggasztja
annyira az arab vezetőket, hogy meghátrálásra késztessék Bassar el-Asszadot. Ugyanakkor attól tartanak, hogy ha Washington rá tudja kényszeríteni akaratát Szíriára, akkor ők lehetnek az arab világon belüli változásokat szorgalmazó amerikai nyomás következő célpontjai. Ezért szívük szerint azt kívánják, hogy ne növekedjen Amerika befolyási övezete a térségben, mert az erősítheti az uralmukkal szembeni demokráciát követelő ellenállást.
Jól lehet Asszad a Time magazinnak adott interjúban sietett leszögezni, hogy "én nem vagyok Szaddám Huszein", egyértelm? hasonlóságok mutathatók ki Szaddám két évvel ezelőtti helyzete, és Asszad kényes mai pozíciója között. Mind a ketten szembeszegültek a reformokat sürgető felhívásokkal, buzgón bírálták az amerikai politikát, menedéket nyújtottak militáns csoportoknak, és hajthatatlan álláspontra helyezkedtek Izraellel szemben.
Egy Szíria elleni amerikai inváziónak ugyan roppant kicsi a valószínűsége (már csak az amerikai hadsereg lekötöttsége miatt is), ám Washington ma olyasmivel számolhat, amit nélkülözni volt kénytelen az iraki háború idején: Európa támogatásával. A volt libanoni kormányfő, Rafik Hariri meggyilkolása felháborította, és arra késztette az európai országokat, hogy alapvetően módosítsák a hagyományosan arabbarátnak tekintett Szíriával szembeni magatartásukat. Ma mindannyian követelik a Libanonban állomásozó 14 ezer szíriai katona kivonását.
Egyes szakértők szerint a Szíriával szembeni politika módosítása alkalmasint az Európa és az Egyesült Államok közötti új megértés része lehet; ennek keretében a puha európai megközelítés párosul az erőfitogtató amerikai fellépéssel. Mások szerint viszont Európának egyszerűen elege lett abból a magatartásból, hogy Damaszkusz az európai államokkal takarózva dacol az amerikai nyomással, amelynek célja külföldi fegyveresek Szíriából Irakba történő beszivárgásának megakadályozása és a militáns csoportoknak nyújtott szíriai támogatás beszüntetése.
Bárhogy is legyen, az amerikai követelések maradéktalan szíriai teljesítse értékes győzelemhez juttatná Washingtont a demokrácia közel-keleti térhódítása érdekében vívott hadjáratában azok után, hogy Irakban januárban fordulópontnak nevezhető parlamenti választásokat tartottak, a palesztin területeken pedig – Jasszer Arafat halála után – a mérsékelt Mahmúd Abbász került választás útján az elnöki székbe.
2005. 03. 11. (IX/10)
