Jose Manuel Barroso, George W. Bush, Jean-Claude Juncker és Javier Solana Brüsszelben.
A hangnem már barátságos Fotó: Reuters
Az újraválasztott amerikai elnöknek januári beiktatása után az első külföldi útja Európába vezetett. Bush az ötnapos út állomásainak kiválasztásával is üzent: először Brüsszelbe látogatott. Mint arra a The Guardian cím? brit napilap emlékeztet: Bush előtt egyetlen hivatalban lévő amerikai elnök sem kereste fel az Európai Unió adminisztrációs központját, szemben a NATO ugyancsak Brüsszelben található főhadiszállásával, amely rendszeresen fogadta az Egyesült Államok első emberét. Másodikként Bush a németországi Mainz városába utazott, ahol 1989-ben apja, az idősebb Bush elnök egy "teljes és szabad Európa" megvalósítására szólított fel. A tizenhat évvel ezelőtti beszéd nem maradt pusztába kiáltott szó: ezt volt hivatva igazolni Bush európai útjának – lapzártánk után sorra kerülő – harmadik, utolsó állomását Pozsonyban.
Az elmúlt két évben az amerikai–európai kapcsolatok a háború utáni mélypontjukra süllyedtek. A washingtoni kormányzat chamberlaini megalkuvóknak tekintette azokat az uniós országokat, amelyek ellenezték Irak megtámadását, és a korábbi szövetségesek helyett a 2004-ben csatlakozott országok között keresett új barátokat magának. A legfőbb európai kritikusok: Jacques Chirac francia elnök, Gerhard Schröder német kancellár és a madridi merényletek után gyors visszavonulót fújó Zapatero spanyol kormányfő nem szívesen látott vendégek lettek Washingtonban.
Nem szolgálta a barátságot az sem, hogy a tavalyi elnökválasztási kampányban sok európai politikus világossá tette, hogy John Kerryt látná szívesen a Fehér Házban.
Az iraki háború mellett további ellentétek is nehezítették a kapcsolatok javítását. A palesztin–izraeli tárgyalások során az Unió egyenrangú közvetítőként szeretne megjelenni az Egyesült Államokkal, amit nemcsak az izraeli kormány, hanem Bush elnök környezetében is sokan fenntartásokkal kezelnek, a nyugat-európai államokban élő nagyszámú muszlim lakosság politikai befolyásától tartva. Irán atomhatalmi törekvéseiről is eltérően vélekednek az óceán két partján. Az európai vezetők a tárgyalások folytatása, sőt a békés célú iráni nukleáris programok támogatása mellett érveltek, míg Washingtonban az elterjedt hírek szerint már egy megelőző katonai csapást készítettek elő. (Brüsszelben most Bush "nevetségesnek" minősítette ezeket a feltételezéseket. A múlt héten azonban percek alatt bejárta a világ hírügynökségeit egy utóbb tévesnek minősített iráni bejelentés, miszerint rakétatámadás érte a busheri atomreaktor körzetét. Még az olajárak is megugrottak a hír hallatán, és az izraeli kormány is sietve bejelentette: nincs köze az iráni eseményekhez – mielőtt kiderült volna, hogy nem ellenséges támadás, hanem repülőbaleset okozta a robbanást, amely ráadásul az erőműtől 180 kilométerre történt.)
A feloldhatatlannak látszó nézetkülönbségek közt szerepel még a nemzetközi büntetőbíróság felállítására vonatkozó kezdeményezés (Amerika hallani sem akar arról, hogy állampolgárai felett egy ENSZ-bíróság ítélkezzen), a kyotói környezetvédelmi megállapodások kérdése, és a Kína elleni fegyverszállítási embargó felfüggesztése. (A Tienanmen téri megtorlást követően hozott büntetőintézkedésen most az európai országok szeretnének túllépni, nem utolsó sorban a kínai piacnyerés érdekében).
A fenti lista jelzi Bush bizalomépítő útjának a nehézségeit. Az elnök igyekezett kedélyesen kezelni a személyét ért kritikákat. Brüsszeli beszédét azzal kezdte, hogy felidézte, milyen lelkesen fogadták Európában kétszáz évvel ezelőtt Benjamin Franklint. "Én is ilyet reméltem magamnak, de Rice külügyminiszter aszszony azt tanácsolta, hogy inkább legyek realista."
A beszéd érdemi részében Bush a "biztonság két pillérének" nevezte Észak-Amerika és Európa szövetségét, amely közé nem fog éket verni "semmilyen átmeneti vita, sem kormányok közti nézeteltérés, soha semmilyen erő a földön".
A közösen megoldandó feladatok közt az első helyen a közel-keleti béke megteremtését nevezte meg. "Hosszú távon senki nem élhet békében és biztonságban, ha a Közel-Kelet továbbra is gyilkos ideológiák és a legpusztítóbb fegyverekre törekvő terroristák fészke lesz" – mondta Bush, aki szerint egy szabad és békés Palesztina az egész Közel-Keleten lendületet adhat a reformoknak. Ehhez a folyamathoz az izraelieknek is hozzá kell járulniuk, hogy a reménybeli demokratikus palesztin állam ne elszigetelt területekből álló ország legyen, hanem egy "igazán életképes, területi egységet alkotó állam". Izraelnek ezért be kell szüntetnie az újabb települések létesítését, és támogatnia kell a palesztin gazdaság felépítését. Az elnök a másik oldal számára is elvárásokat fogalmazott meg: az arab államoknak fel kell hagyniuk a gyűlöletkeltő propagandával a médiában, a terrorizmus állami és magánformában való támogatásával, és normális kapcsolatokat kell megkezdeniük Izraellel. A palesztin vezetésnek pedig fel kell számolnia a terroristacsoportokat és a korrupciót.
Bush úgy látja, hogy az iraki példát, vagyis a szabad választáson alapuló és a külvilágot nem fenyegető politikai berendezkedést nem lehet kívülről meghonosítani a Közel-Keleten, ahhoz az állampolgárok akarata szükséges. Amerika kész, ha kell, éveket várni, amíg ezek a folyamatok elindulnak (Bush ennek érzékeltetésére Albert Camus-t idézte, aki a szabadságot hosszútávfutáshoz hasonlította). Ezek közt Bush a Libanont sújtó szíriai megszállás megszüntetését és Irán atomfegyverhez jutásának megakadályozását nevezte meg. Libanon ügyében Bush francia
támogatásra számít (a meggyilkolt Hariri volt libanoni kormányfő Chirac elnök jó barátjának számított), míg Iránnal szemben német oldalról kapott – igaz, csak óvatos – támogatást, cserébe azért az ígéretért, hogy Amerika is mindent megtesz a diplomáciai erőfeszítések sikeréért.
Bush beszédében név szerint is jutott hely két kelet-európai vezető – Kwasniewski lengyel és Adamkus litván elnök – dicséretére, akit segítettek megoldani az ukrán választások során kialakult válságot. Oroszországot viszont arra emlékeztette az amerikai elnök, hogy meg kell újítania a demokrácia és a törvényesség iránti elkötelezettségét. Az csak lapzártánk után derül ki, hogy a kritika mennyire befolyásolja Bush elnök és az újraválasztása mellett a világ vezetői közül szinte egyedül kiálló Vlagyimir Putyin közti barátságot.
2005. 02. 25. (IX/8)
