hetilap

Az iszlám célja mindig is az egységesítés volt, mind vallási, mind politikai értelemben. Minden muzulmán hívő, akár arab, akár afroamerikai, perzsa, filippínó vagy indonéz, az iszlám nemzet, az Umma tagja. Az Umma fogalma az iszlám egyik legfontosabb eszméje, különös tekintettel kialakulásának történelmi körülményeire. Mohamed próféta fő politikai célja az volt, hogy az egymással torzsalkodó, a sivatagos területeken művelhető földért vagy legelőért küzdő arab törzseket egyesítse, és a külső ellenség felé fordítsa. Az iszlám ezért mindig nagy hangsúlyt helyezett az egység fenntartására. A pánarabizmus vagy az egységes iszlám világ persze azóta is inkább csak álom. Az egységet számtalan viszály és háború bontotta meg, amelyek között a területszerzés, egyes uralkodók nagyhatalmi törekvései ugyanúgy szerepet játszottak, mint az igaz iszlámért indított harc. Ez utóbbi kifejezés is az iszlám megosztottságát hivatott leplezni. Az Umma létezik, az iszlám világ egységes, csak bizonyos eretnekek meg akarják osztani. És bár azt még a laikus nyugatiak is tudják, hogy az iszlám két nagy ága a szunnitáké és a síitáké, azt már kevesebben, hogy ezeken belül egyéb csoportok is léteznek (például a Szaúd-Arábiában uralkodó puritán vahabiták), sőt egy harmadik nagy irányzat, a szufizmus is. 

Az egység mítosza az arab és a nyugati világban is eleven, és Nyugaton kevésbé köztudott, hogy a felszín alatt gyakran ugyanolyan kemény hitharcok rejlenek, mint amelyeket az európai vallásháborúk produkáltak. Tény, hogy a muzulmán országok vezetői valamely külső ellenség ellen összefogva gyakran teszik félre a különbségeket, amire jó példa Irak és Irán egymásra találása a kilencvenes években, és hármas szövetséggé alakulása Szíriával az Egyesült Államok és Izrael ellen. De a fecsegő felszín alatt a hallgató mélyben ott látjuk a szunnita Szaddám ellen lázadó és lemészárolt iraki síitákat, a húszas évek szaúdi harcait és bin Ladent, aki a síitákat nem tartja igaz muzulmánoknak, miközben erről videoüzeneteiben persze gondosan hallgat. 

A két legfőbb irányzat tagjai közötti viszály már gyakorlatilag a Próféta halála után elkezdődött. A szunniták a muzulmán hívők mintegy nyolcvanöt százalékát teszik ki, a Korán mellett Mohamed életének főbb eseményeit, mondásait tartalmazó hadiszokra támaszkodnak, illetve az úgynevezett szunnára, amely Mohamed szokásainak gyűjteménye. A szunnita iszlám további csoportokra oszlik. Az egyik legismertebb irány a 18. században született vahabizmus, ehhez csatlakozott a mai szaúdi királyi dinasztia egyik őse. A rendkívül puritán, például a zenét is tiltó vahabiták katonai szervezete, az 1912-ben alakult Ikhvan és a királyi család között 1930-ban került sor a szakításra, amelynek során a mai uralkodóház, vagyis – bármennyire hihetetlen – a kevésbé fanatikus vahabizmus kerekedett felül. 

A síiták, akik gyakorlatilag csak Iránban vannak vezető szerepben, Mohamed unokaöccsének, Alinak a követői. Magának a sía szónak a jelentése is "követő", "valaminek a híve". Ali nevét viseli a mostani vérengzés színhelye, a nadzsafi mecset, és ez magyarázza, hogy miért ez a város a síiták legszentebb városa. Az iszlám igazi vezetőjének csak Mohamed vér szerinti leszármazottját fogadják el, és a vallás szunniták által vallott öt alappillérjéhez hatodiknak hozzákapcsolták az imamátust, azaz azt a hitet, hogy az imám, a vér szerinti utód tévedhetetlen. Az iráni államvallássá lett imamita irányzat szerint az utolsó ilyen legitim imám mintegy ezeregyszáz éve eltűnt, s majd csak messiásként tér újra vissza. Addig képviselői az ajatollahok, a síita főpapok. A harmadik irányzat, a szufizmus a síita iszlámból eredhet, hívei arra törekszenek, hogy misztikus kapcsolatba kerüljenek Allahhal. 

A különféle irányzatok képviselői gyakran szálltak szembe egymással a másik felet az igaz hittől való elhajlással vádolva. Irakban sokak szerint a világias Szaddám-diktatúra évei után most törnek fel az ellentétek. Azonban az ország főleg déli, délkeleti részein élő síiták gyakran voltak az Irak középső részén élő, Szaddám révén vezető pozíciókba került szunniták célpontjai. A leghírhedtebb az öbölháború utáni bászrai mészárlás, de ide sorolható az idei háború alatti rakétatámadás is, amely Bagdad síita szegénynegyedét érte. Az iraki propaganda szerint amerikai támadás okozta több tucat ember halálát, de ennek sok minden ellentmond, és igen feltűnő, hogy éppen egy síita negyedet ért csapás. 

Ugyan a síiták és a szunniták gyakran váltak stratégiai szövetségesekké (így tehát nem lehet elutasítani a különféle ideológiájú terrorszervezetek és államok közötti kapcsolatokat), de szunniták ugyanúgy váltak a síiták áldozataivá, ahogy ez fordítva is megtörtént. Kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a nadzsafi merényletet az egymással rivalizáló síita csoportok követték el, sokkal inkább az, hogy Szaddám baathista hívei állnak a háttérben. A legvalószín?bb, hogy az al-Kaida tehető felelőssé. A síitákat nem kedvelő bin Laden és emberei szemében nyilván vörös posztó lehetett az amerikaiakkal részben szimpatizáló, Iránból hazatérő ajatollah, minden okuk megvan az instabilitás fenntartására, és a különösen véres módszer is az al-Kaidára vall. Az eset összefüggésbe hozható a jordániai követség és az ENSZ-képviselet ellen elkövetett merénylettel, és az ilyen sokkoló erejűnek szánt merényletsorozat beleillik az al-Kaida stratégiájába.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek