Benjamin Netanjahu köszönti Ariel Saront. Partnerek és vetélytársak Fotó: Reuters
A Munkapárt nem volt hajlandó a jövő évi költségvetés támogatására, mivel hiába kérték Sarontól, hogy a zsidó településekre szánt költségvetés egy részét csoportosítsa át a lakosság húsz százalékát kitevő szegényebb rétegek támogatására. Valószín? azonban, hogy kilépésük valódi oka inkább a Munkapárt elnökségéért vívandó hatalmi harc volt, hiszen ugyanezek a miniszterek korábban egyszer már elfogadták ezt a költségvetést.
E hónap 19-én a Munkapárt jelenlegi elnökének belső választásokon kell megmérettetnie magát. A kormányból az új szociális platformon való távozása már a választási propaganda része. A párt Beilin vezette csoportja, amely korábban szakadással és új (szociáldemokrata) párt alapításával fenyegetőzött arra az esetre, ha a Munkapárt nem lép ki a nemzeti egységkormányból, most letett szándékáról. Saron a megüresedő honvédelmi tárca élére a volt vezérkari főnököt, Saul Mofázt nevezte ki, a külügyminiszter pedig legnagyobb Likud-beli riválisa, Benjamin Netanjahu lett. Saron mindent elkövetett, hogy a politikai paletta jobbszélén álló Nemzeti Egység és Izrael a Hazánk pártot rávegye a kormányhoz való csatlakozásra, s ezzel lehetővé tegye a kormányzás folytatását a jövő októberi választásokig. Lieberman, a párt vezetője azonban feltételekhez kötötte koalíciójának a kormányhoz való csatlakozását. Az oslói szerződések érvénytelenítését követelte, és azt, hogy Saron mondja ki: ellenzi egy palesztin állam megalakítását, valamint utasítsa el a Bush-menetrendet az izraeli–palesztin konfliktus rendezésére. E feltételeket Saron "politikai zsarolásnak" minősítve elutasította, és azt is közölte a jobboldal vezetőivel, hogy a választások után ismét a Munkapárttal akar nemzeti egységkormányt alakítani, mégpedig Lieberman pártjának részvétele nélkül. Ezen a ponton a tárgyalások megszakadtak, a kör bezárult.
Saron knesszetet feloszlató és új választásokat kiíró javaslatát az államelnök elfogadta, és kiírta az előrehozott választásokat, amelyek időpontját a Jogi Bizottság jelöli ki. A legvalószín?bb időpont január 28. vagy február 4. lehet. A jog szerint azonban rendkívüli események hatására (ilyen lehet egy háború Irakkal) a knesszet kétszer is elhalaszthatja a választások időpontját.
Netanjahu dicsérte Saron döntését, szerinte az ország számára ez a legjobb, ami történhetett. "Lemondtam a miniszterelnökségről két évvel ezelőtt, mert világos volt, hogy 19 képviselővel a Likudnak nem lehetett olyan politikája, amellyel az államot megmenthette volna. Új választásokkal a párt megkétszerezi erejét, és mandátumot nyer a gazdasági problémák megoldására" – jelentette ki.
Nemcsak a Munkapárt rendez belső választásokat, de a Likud 305 ezer tagjának is döntenie kell legkésőbb december 5-éig: ki legyen a párt miniszterelnök-jelöltje. A végső választási listát december 12-én hagyja jóvá a párt központi bizottsága. Akár Saron, akár Netanjahu győz, a közvélemény-kutatások szerint a knesszet legerősebb frakcióját vezeti majd, és a legnagyobb esélye lesz a miniszterelnöki poszt megszerzésére. Ezzel szemben a Munkapárt támogatottsága tovább süllyedt, és a Sasz eredményei is egyre rosszabbak. Netanjahu és Saron is elutasította Éli Kohen képviselő kompromisszumos javaslatát, hogy – a választási győzelmet követően – két évig Saron legyen kormányfő, majd azt követően adja át a helyét a fiatalabb nemzedékhez tartozó Netanjahunak. A népszerű Bibi szerint támogatói nagy tisztelettel tekintenek Saronra, ám a jövőt kell nézniük. "Kell valaki, aki megmentse a gazdaságot" – közölte Netanjahu az izraeli televízió egyes csatornáján adott interjújában. Saron – választási veresége esetére – kilátásba helyezte, hogy negevbeli farmjára vonul vissza a politikai élettől. Az előrejelzések szoros eredményt mutatnak.
A választások hírére emelkedett a sékel árfolyama, és megélénkült a tőzsde, előre bizalmat szavazva a választások nyomán újjáalakuló kormánynak. Ugyanakkor meglehetősen kicsi az esély a politika gyökeres megváltozására. Amint azt Saron is kijelentette, a választások után nemzeti egységkormány alakul, aminek természetesen feltétele, hogy a külső környezetben (palesztin terrorizmus, Irak, Irán és Libanon) ne következzen be robbanás. A Nemzeti Egység és Izrael a Hazánk pártja így a választásokat követően is kimaradhat a koalícióból. Ugyanakkor a minden bizonnyal meggyengülő Munkapárt nem lesz abban a helyzetben, hogy visszautasíthassa a nemzeti egységkormányban való részvételét. Az azonban bizonyos, hogy az új kormányban megerősödött Likud radikálisabb politikát folytat majd a palesztinokkal szemben. Ebbe beletartozhat Arafat és legszűkebb körének kiutasítása is az országból. A kül- és biztonságpolitikában az új kormány is szoros kapcsolatokat tart fenn majd az Egyesült Államokkal, őrködve eközben Izrael létfontosságú érdekei felett. Irak, Irán és a Hezbollah fenyegetései is a nemzeti egységkormány fenntartását teszik szükségessé.
Az izraeli politika leírta Jasszer Arafatot. Abban az esetben, ha egy megbízható partner jelenik meg a palesztinoknál, aki véget vet a terrornak és korrupciónak, elképzelhető, hogy hosszas alkudozás veszi kezdetét a politikai rendezésről. A közvélemény a konfliktus teljes felszámolásával elfogadhatónak tartana egy teljesen demilitarizált palesztin államot. A részletek tekintetében azonban nincs egyetértés.
A gazdasági különbségek, amelyek a Munkapárt számára legalábbis az ürügyet jelentették a kormányból való távozásra, nem kapnak különösebb jelentőséget, amíg a biztonsági kérdések és a nemzeti túlélés kérdése uralja a politikát.
2002. 11. 08. (VI/45)
