Hogyan lettél vadászpilóta? Te is egy voltál az erről álmodozó kisgyerekek közül, vagy véletlenül alakult így?
–ŰEgyáltalán nem készültem erre a szakmára. Oxfordban szereztem közgazdasági diplomát, majd egy hazai nagyvállalatnál kezdtem el dolgozni. Egyszer azonban felfigyeltem egy hirdetésre, amelyben vadászpilóta-kiképzés céljából kerestek diplomás, nyelvvizsgával rendelkező fiatalembereket. Mélyen gondolkodóba estem, de szinte tét nélkül jelentkeztem, hiszen tudtam, hogy nagyon nehéz elvárásoknak kell megfelelni az orvosi, pszichológiai vizsgálatokon.
Az orvosi vizsgálatok híresen-hírhedten nehezek.
–ŰGyakorlatilag szétszedik az embert: az agyhullámaink elemzésétől a belgyógyászati vizsgálatokon keresztül egészen a fogsorunk állapotáig megszámlálhatatlanul sok tekintetben tesztelik a delikvenseket. Még a gerincoszlopunk csontsűrűségét is megmérték. Egy barokamrába is be kellett mennem. Ez egy olyan hely, ahol képesek kívülről szabályozni a levegő nyomását. Szóval amikor bent voltam, egyszer csak lecsökkentették a levegő nyomását, azaz gyakorlatilag kiszívták a levegőt, ezzel azt szimulálták, mintha 8 ezer méter magasan repülnénk, és váratlanul levennénk magunkról az oxigénmaszkot, hogy megtapasztalhassuk, milyen az, amikor nincs fent elegendő oxigén. Minél magasabban repülünk ugyanis, annál ritkább a levegő. Ha pedig valamilyen hiba lép fel az oxigénadagoló rendszerben, a levegőben, amit beszívunk, nincs elegendő oxigén, emiatt azonban el is ájulhat a pilóta.
Ez kellemetlen szituáció, de az is érdekes, hogy miért kellett megmérni a gerincoszlopotok csontsűrűségét. Nem túlzás ez?
–ŰNem. Tudni kell, hogy a repülés során hatalmas terhelés éri a szervezetet, akár 9 g is lehet, ami azt jelenti, hogy a testsúlyunk kilencszeresének megfelelő súly nehezedik a szervezetünkre. Ezt pedig folyamatosan viselni kell a repülés közben. Egy esetleges katapultálás még durvább, akkor akár 12 g is lehet a terhelés. Tehát ha valakinek nem elég a gerincoszlopa csontsűrűsége, nem alkalmas erre a szakmára, mivel nem képes elviselni ekkora terhelést napi szinten. Sok vadászpilóta, amikor nyugdíjba vonul – és ez akár a harmincas évei közepén is lehet –, gyakran hátfájásra panaszkodik, hát ezért fontos ez a teszt.
Milyen érzés ez a hatalmas terhelés? Hogyan tudnád elmagyarázni azok számára, akik soha nem éltek át hasonlót?
–ŰOlyan, mintha 6-700 kilós ólomruhát raknának rám hirtelen. A test minden részét egyformán éri ez a terhelés, de a nyaki izmokat különösen érinti, hiszen ebben az extrém helyzetben a fejünk súlya is többszörösére nő. Hogy milyen érzés? Hasonlóan kell elképzelni, mint a vidámparkban, amikor a karikában mennénk le-föl, csak a vadászpilóták esetében óriási ez a karika, és folyamatosan tart.
Egy komolyabb hullámvasúton hány g-s lehet a terhelés?
–ŰLéteznek olyan hullámvasutak, ahol elérik az 5-6 g-t is, de ezt csak egy pillanatra sikerül fenntartaniuk a lejtő alján. Ez egyáltalán nem veszélyes. A probléma akkor kezdődik, ha ez az állapot folyamatosan jelen van. Az agy ugyanis 2-3 másodpercig simán kibírja vér nélkül, észre sem vesszük, ha pár pillanatra kiszalad, aztán visszatér, de a vadászpilóta a munkája során folyamatosan ilyen állapotba kerül. Segítségünkre van ebben a helyzetben az úgynevezett g-ruha, de van egy bizonyos testtartás is, amit ilyenkor alkalmazunk. Azzal, hogy megfeszítjük az izmainkat, összenyomjuk az ereket, ezzel igyekszünk megakadályozni, hogy minden vér leszaladjon a lábainkba, tehát így több maradhat az agyunkban.
Akkor úgy képzeljük el, hogy a vadászpilóta merevgörcsben ül a pilótafülkében, ezer kilométerrel száguld a levegőben, és közben százegy dologra figyel, manőverezik, rádiózik stb.?
–ŰIgen, valahogy így nézünk ki. Nemcsak elviselni kell a hatalmas terhelést, hanem közben koncentrálni a feladatokra, figyelni a műszereket. Minden pillanatban figyelnem kell a társakra is, hol vannak, mit csinálnak, merről jönnek, miközben én is süllyedek, emelkedek. Tehát egyszerre nagyon sok mindenre kell figyelni. Nehéz fejben tartani, ki hol van a térben, merre mozognak a társaim vagy az ellenség. Olyan ez, mint egy nagy sakktábla, mi vagyunk a figurák, az egész egyszerre mozog, de mindent kell tudni, egyszerre látni, ehhez alkalmazkodni. Mindezt úgy, hogy közben ezer kilométeres sebességgel száguldunk.
Kevés ilyen szakma van, ami ennyire igénybe veszi az embert. Százszázalékosan ott kell lenni testileg, lelkileg minden másodpercben?
–ŰEgy 20 perces műrepülés után, amikor számtalan figurát, manővert hajtunk végre, úgy érezzük magunkat – és úgy is nézünk ki –, mintha 8 órás kemény fizikai munkát végeztünk volna. De valahol ez a szépsége a munkánknak. Mi kimondottan szeretjük ezt csinálni. Úgy hívjuk, ez a g-vitamin, amire szükségünk van.
Hogyan regenerálódtok, hogy lehet kipihenni egy ilyen kemény napot? Egy jó film, vacsora, séta stb.?
–ŰEgy nagy alvás. Ez kulcskérdés. Sajnos, ha valami miatt nem tudunk eleget aludni éjszaka, másnap nem leszünk képesek a munkára. Ilyenkor szólni is kell a feletteseinknek, ma nem megy a munka.
Hát ez egészen speciális munkahely: „Elnézést, ma nem tudok dolgozni, nem aludtam jól az éjszaka…”
–ŰSőt influenza vagy nátha esetén sem repülhetünk. Egyrészről kevés pilóta van, képzeljük el, ha bejönnék betegen, és megfertőzném a többieket is, nagyobb bajt okoznék, mint hogy kihagyok egy-két napot. De magára a repülésre is veszélyes egy egyszerű nátha. Ha nagy magasságból jövünk lefelé, eldugult füllel nem lehetséges rendesen a nyomáskiegyenlítés, mert a fül nem alkalmas erre ilyenkor.
Értem a g-vitamint, de komolyan, megéri ekkora veszélynek kitenni magadat nap mint nap? Családos ember vagy…
–ŰSokat gondolkodom ezen még a mai napig is.
Ennyi idő után is?
–ŰIgen. Nagyon sokra becsülöm a feleségemet, és általában a pilóták családtagjait, hiszen ők tudják, milyen veszélyes a repülés.
Már ismertétek egymást, amikor eldöntötted, hogy beállsz pilótának? Közös döntés volt?
–ŰIgen. Közös és nehéz döntés volt. Világos volt előttem az út: közgazdászként szép karrier állt előttem, de mint tudjuk, másként alakult az életem.
Hogy dolgozod fel az állandó veszélyhelyzetet?
–ŰNem tagadom, néha elgondolkodom erről, főleg, ha történik valami tragédia a környezetemben. Van egy kisfiam, szeretném felnevelni őt. Amikor kevesebb idő van a gyakorlásra, és már érzem, hogy nincs az a rutin a kezemben, mint kellene, nagyobb a veszélyhelyzet. Ilyenkor újra átgondolom, megéri-e csinálni ezt a munkát.
És megéri?
–ŰIgen. Mert jó repülni. Szeretem csinálni. Korábban dolgoztam egy multicégnél, az nyilvánvalóan nem volt veszélyes, de hogy őszinte legyek, nem tartottam túlságosan izgalmasnak Excel-táblázatot töltögetni naphosszat. A repüléssel járó veszély vállalható számomra ahhoz képest, hogy mi a másik lehetőség. A pilótatársaim közül mindenki beáldozott valamit, hogy repülhessen. Egyfajta jó értelemben vett fanatizmus kell ahhoz, hogy szeressük ezt a munkát csinálni.
Éppen a fokozott veszélyhelyzet miatt mennyire jellemző a vadászpilótákra, hogy van kapcsolatuk Istennel? Következhet ez az életvitelükből?
–ŰNem következik automatikusan, de nekem is volt olyan időszakom, amikor a kifutópályán Istenre gondoltam, és kértem, hogy segítsen meg. Titokban bármelyikünkkel megeshet hasonló. De nem csak a vadászpilótákkal, gondoljunk csak a tüzérekre, ők is veszélyeztetve vannak a munkájuk során. Egy biztos, a tábori lelkész a barátunk, közöttünk él, bármikor felkereshetjük őt.
2011. 06. 10. (XV/23)
