Fotó: G. M.
Lassan tradícióvá vált, hogy minden évet egy nagy koncerttel zártok.
Hogyan tudtok évről évre újabb és újabb attrakcióval előállni?
– Talán mert nem csináljuk görcsösen. Nem akarjuk lepipálni a világ
legnagyobb show-műsorait, nem próbáljuk úgy fokozni a hangulatot, hogy olyat is
mondunk, ami nem igaz. Egyszerűen tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, és azt
teljesítjük. Újítanunk pedig könnyedén lehet, mivel hál Istennek, van egy több
száz dalból álló nagy repertoár mögöttünk. Minden évben megmérettetnek a dalok,
hogy túlélték-e a születésük óta eltelt pár évet, néha több évtizedet.
Pályakezdőként a rendszer nagy lázadójának tartottak. Mi volt az első
ütközeted a Kádár-rezsimmel?
– Sosem álltam ki szónokolni vagy botrányt csinálni hivatalos helyeken,
hiszen tehetetlen voltam. Ezért ha nagy lázadó nem is, de valóban ellenálló
voltam. Akkoriban ezt a műfajt csakis azért tűrték meg, mert látták, hogy nagy
tömegeket vonz. Persze igyekeztek mindent jól kézben tartani, irányítani.
Irtottak mindent, ami angolszász volt vagy külföldi. Tilos volt a hosszú haj
vagy a koszos farmer.
Veszélyesnek tartottak?
– Nem. Miért? Úgy nézek ki, mint valami veszélyes srác?
Nem, nem, csak úgy kérdeztem
– Ha olyasmit írtam, ami szerintük veszélyes volt, akkor azt nem
engedélyezték. Nem vehettem fel lemezre, és nem játszhattam koncerten. És csak
azért történt mindez, mert egy kilencvenévesekből álló bizottság így döntött, és
kész. Azokra a dalokra, amiket nem engedtek át a rostán, általában azt írták,
hogy kevésbé invenciózus, vagy nem eléggé jelentős alkotás. Aztán a következő
meghallgatásra átírtam azt a pár „gyanakvást” keltő szót, amitől azt hitte a
tisztelt bizottság, hogy összeomlik a rendszer, vagy kitör a forradalom. De ők
általában mindenre azt hitték. Szakmai részről ezek voltak az én lázadásom
alapjai. A többiről pedig nem beszélek, mert az aktuális most is.
Eszedbe jutott-e már, hogy esetleg a III/III-as dossziékat tartalmazó
irattárban körülnézzél?
– Körülnéztem.
És mit találtál?
– Én már csak azt kaptam, amit a kezembe nyomtak. De még így is nagyon
sokunkról voltak ott adatok. Azokat is jól ismerem, akik leadták az
információkat. De őket már nagyjából mindenki ismeri abból a bizonyos listából.
És hogy mit tehetek én ezek után? Esetleg bosszúból nem találkozom velük, vagy
nem köszönök nekik? Visszataszítónak találom, hogy azok a kollégáim, akiket
beengedtem magamhoz, mindenféléket írogattak a dolgaimról. Persze nemcsak rólam,
hanem az egész szakmáról. Meglepett, hogy azt is be kellett jelenteni, hogy hol,
merre fordultunk meg. Hihetetlen egy világot éltünk, és nem vagyok biztos abban,
hogy a mai napig nem működik valami hasonló.
Nagy csalódás volt, amikor szembesültél a nevekkel?
– Nem volt nagy csalódás, mivel azokkal az emberekkel ugyanazok a
fenntartásaim a mai napig is, mint akkor voltak. A jellemtelenségük pedig nem
okozott meglepetést. Hozzá kell tennem, többen is vannak még, akik nem is voltak
rajta a listán.
Annak idején több kollégád is külföldön próbált szerencsét. Te miért nem
tetted?
– Gondolkodtam rajta, mivel lényegesen többet lehetett keresni, mint itthon.
De ha egyszer kimentem volna, soha többet nem jövök vissza. Akkoriban nálunk egy
monopolhelyzetben levő kulturális irányítás működött, ami évekre meghatározta a
zenészek jövedelmét. Számokat nem mondok, nehogy kiábrándítsam azokat, akik azt
hiszik, milliókat kerestünk. Szóval nekem éppen akkoriban jött a Bergendy, és
így nem mentem sehova. Boldog ember vagyok, mert megtaláltam azt a nyelvet, amin
olyan érzelmeket tudok kifejezni, amelyek csak itt Magyarországon léteznek.
Ezekkel a dalokkal talán sehol máshol a világon nem érdekelném az embereket.
Beszéltünk eddig a rendszerváltás előtti időszakról. Most hogy érzed magad?
– Nagyon lassan változnak a dolgok. Elégedetlen vagyok, mert ugyanolyan
ügyekkel küszködünk most is, mint negyven éve. A politikai hozzáállással is
elégedetlen vagyok.
Mennyire foglalkozol politikai kérdésekkel napi szinten? Mit gondolsz a
vizitdíj-automatáról, a nyugdíjreformról, az egészségügyi reformról?
– Abszolút tudom a napi politikai történéseket. Olyan rendszerben nőttem
fel, ahol meg kellett tanulnom a sorok között olvasni. Pontosan tudom, mi van a
hivatalosan kinyilvánított valóság mögött. Sok változásra van még szükség, ez
pedig minden esetben attól függ, hogy mennyien nyitják ki a szemüket és a
szájukat. A magunkban tartott vélemény nem közvélemény. Ha valaki még mindig
félelemből vagy érdekből nem mer józanul gondolkodni, akkor amögött nincs valós
tartalom. Nyilvánvaló vélemény kell a változáshoz.
Ezek szerint nem bántad meg, hogy a Fidesz kampányába is beszálltál.
– Nem bántam meg, de nem vagyok Fidesz-tag. Jelen pillanatban a Fideszt egy
ütőképes politikai erőnek tartom, akik nem nagy tervekkel, hanem akadályokkal
állnak szemben.
Rajongóidtól milyen visszajelzések érkeztek a kampánydallal kapcsolatban?
– Az igazság az, hogy én nem politizálok. Sem a színpadon, sem a dalokban.
Ez a szerződésemben is benne van. Ha netán mégis volt bennük valami kis
politika, az csakis a véletlen műve. Némely kollégám szerint a zene politikán
felüli. A koncertjeimen sincs semmiféle politikai meccs. Egyszerűen csak amellé
a politikai vélemény mellé állok, amit a leginkább magaménak érzek.
Mit gondolsz a Magyar Gárdáról?
– Nagyon szerencsétlen vállalkozásnak tartom, holott jobboldali politikai
beállítottságú vagyok. Jelképeiben valóban ijesztő. Nem kellett volna ilyen
színű ruhát választani, nem kellett volna a karszalag, nem kellett volna azt a
militáns magatartást felvenni. Nem gárdára van szükség, hanem egy közös magyar
állampolgári gondolkodásra, olyanra, ami komolyan veszi az államot, a hazát, a
jövőt, és legfőképpen a gyermekeink jövőjét.
Mennyire látod valós problémának az antiszemitizmust Magyarországon?
– Németországban, Csehországban, Szlovákiában sokkal erőteljesebb.
Nemrég hallottam tőled Pajor Tamás holokausztra emlékező Rosenberg Dani című
dalát énekelni a zsinagógában. Fontos neked ilyen témákban is hallatnod a
hangod?
– Azt mindenki tudja, hogy a holokauszt a világ legnagyobb szégyene volt.
Szerintem minden emberiség elleni, vagy akármely vallás vagy egy bizonyos réteg
elleni tett ellenzése alapvetően benne van minden normális ember szívében.
Nagyon szeretem ezt a dalt, mert arról szól, hogy valaki önfeláldozó módon
bevállal valamit. Úgy látszik, abban az időben még voltak önfeláldozó emberek.
Van olyan fiatal zenész, akire tanítványodként tekintesz?
– Nincs. Sosem tanítottam, nincs is hozzá türelmem. Az iskolákat kijártam,
de nem vagyok egy oktatócentrikus valaki. A tanárságra születni kell.
Nincs szükségük az ifjú titánoknak egy-két jó tanácsra?
– Nem vagyok egy nagy tanácsadó. Persze lehet velem beszélgetni, elmondok
bizonyos dolgokat, felhívom a figyelmet különböző szakmai csapdákra. Bevallom,
én nagyon szerettem régen beszélgetni idősebb zenészekkel. De ez ma már nem
divat. Persze én sem vagyok öreg, bölcs zenész. Néha olyan tanácstalan vagyok,
mint ők maguk.
Melyik napszakban szeretsz alkotni?
– Kizárólag éjszaka. A nappal annyira érdekes, hogy minden elvonja a
figyelmemet. Figyelem a televíziót, fontos számomra, hogy mi történik a
világban. Az alkotói fázis nálam akkor kezdődik, amikor a feleségem és az összes
nálunk élő kutya és macska már alszik.
Előre tudod, hogy melyik dalodból lesz sláger?
– Általában megérezzük, hogy mennyire lesz kedves egy dal a közönség
számára. Erre egyszerűen rá lehet érezni. Vannak bizonyos igények, határok,
ameddig el lehet menni, hogy egy dal népszerű legyen, de volt már arra is példa,
hogy született egy gyönyörű dal, amiről rögtön tudtuk, hogy sosem lesz sláger.
Szerinted mennyire tudják a dalaid megváltoztatni az emberek életét?
– Senki sem tudja diagnosztizálni, hogy mi marad meg egy dalból az emberben
legbelül. Nekem mint művésznek az a célom, hogy egy-egy dalom építsen,
változtasson akár pozitív, akár negatív irányba. Számomra a művészetnek az
alapja, hogy az állóvíz kicsit megmozduljon és hullámot verjen. Például itt van
a rockzene, ami képes volt megváltoztatni generációkat, ízléseket és
világnézeteket.
December 21-én leszel hatvanegy éves. Hogyan éled meg az idő múlását?
– Sehogy. Soha nem várom a születésnapomat, jön az magától. Azt
katasztrófának tartom, hogy az embernek egyszer meg kell halni. Ha lehet,
dolgozni szeretnék az utolsó pillanatig. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy
ne énekeljek, vagy éppen ne komponáljak, hogy ne csináljak valamit. Ez
elképzelhetetlen számomra. Az idő egy nagy ellenség, és folyamatosan ellenünk
dolgozik, ezért van bajom vele. De azért nem félek tőle, és a koromat sem tartom
túlságosan aggasztónak.
A karácsony a szeretetről, az ajándékozásról szól. A feleségeddel együtt
komoly adományozók vagytok. Szinte nem létezik olyan jótékonysági, karitatív
megmozdulás, amelyből ne vennétek ki a részeteket. Miből fakad ez a hozzáállás?
– Szerintem nincs ebben semmi különleges. Ez egy alapvető emberi
tulajdonság. Inkább az a furcsa, hogy nem mindenki gondolkodik így. Én ezt
tanultam a szüleimtől. Nálunk olyan, hogy önzés, nem létezett. Négyen voltunk
testvérek, és hosszú ideig éltünk együtt. Azt nem mondom, hogy ragyogó
körülmények között, mert az ötvenes években nem voltak ragyogó körülmények.
Mégis megtanultuk, hogy akin tudunk, azon segítsünk.
A feleségem amerikai hölgy, és Amerikában sokkal természetesebb az adakozás és a
másokkal való törődés, mint nálunk. Amit én a gyermekkoromból hoztam, azt ő csak
megerősítette.
Szerinted hogyan lehet ezt jó értelemben vett divattá tenni?
– Semmiképpen sem úgy, hogyha valamit az állam nem tud elintézni, akkor az
majd az önként felajánlásos rendezvényen úgyis összejön. Ezek néha úgy
sikerülnek, hogy többe kerül a leves, mint a hús. Szerintem fontos lenne
erősíteni az emberekben a másokon való segítést.
Szerinted hol lehetnek az „elveszett gyémántok”?
– Ez a dal olyanokról szól, akik valamikor gyémántok voltak, de már
elvesztettük őket. És akikkel egyszer még úgyis találkozunk, mert az ember nem
térhet ki azon elképzelés alól, hogy aki elmegy, az valahova megy, és mi is
valahová megyünk.
2007. 12. 21. (XI/51)
