Nagy Viktor. Teológiáról a börtönbe
Fotó: Somorjai László
Részeg vagy drogos voltál, mikor kiestél a hetedik emeletről?
– Sima részeg voltam. Ha drogos vagyok, dehogy esek le. Akkor olyan penge
vagyok, mint a spitz.
Mennyire voltál részeg?
– Akkor már negyedik napja ittam egyfolytában. Mixer voltam egy spanyol
városban, Alicantében. Otthon hagytam a kulcsot, és mint annyiszor máskor, most
is a folyosóról nyíló ablakból akartam beugrani a konyhába, csak most nem jött
öszsze. Megcsúsztam, és leestem a lebetonozott kis belső udvarra.
Éjjel?
– Hajnalban.
Diszkóban voltál mixer?
– Igen.
Kábítószer, pia
?
– Minden, ahogy másoknak is.
Mit szívtál?
– Mindent, amit csak lehet. Hernyó, kokain, szúrni nem szúrtam, de a spangli
mindig a szánkban volt.
Az eséstől hogyhogy nem ment szét a koponyád?
– Annyira részeg voltam, hogy talpra estem. A talpamtól a térdemig minden
szilánkokra tört, ez már soha nem jön rendbe. Tolókocsi. A két térdem megmaradt,
meg a combom is. Összecsuklottam, és a medencém tört nagyon csúnyán, a gerincem
is két helyen, a térdeim a bordáimat törték szét. A koponyám is eltört.
Az agyad is megsérült?
– Az nem, de ez csak jóval később derült ki. Három hétig kómában voltam a
kórházban, aztán felébresztettek, és az életmentő műtéteket megcsinálták. Négy
hónap múlva jöttem haza, és egy itteni kórházban még másfél évig
toldoztak-foldoztak anynyira, hogy tolókocsiba ülhessek.
Emlékszel valamire a kóma idejéből?
– Mondatokra, amiket rólam és nekem mondtak az ágyam körül. Anyám meg egy
barátom látogathatott. Anyám Amerikából utazott Spanyolországba. Nem fogtam fel,
mi történt velem. A kóma alatt az álmaimra is emlékszem, azokat hittem
valóságnak.
Most mi a valóság?
– Hogy itt ülök tolószékben, és a merevítő műlábak az ágyamon.
Mikor tudtad meg, hogy mi történt?
– Nagyon soká. Miután felébresztettek a kómából, olyan fájdalmaim és
kényszerképzeteim voltak, hogy literszámra pumpálták belém a morfiumot, ami alig
használt. A szervezetem iszonyúan rezisztenssé vált a morfiumra, majdnem mondtam
az orvosoknak, hogy még jó is, csak többet adjanak, hogy hasson is. Három teljes
év kellett, hogy felfogjam, mi történt. Addig nagyon kattogtam. Aztán úgy
döntöttem, hogy nem leszek egy intézetben élő kerekesszékes nyomorék. A
legnagyobb problémám az volt, hogy egyfolytában és kínzóan fájt mindenem. Csak
nemrég sikerült hátul elvágni egy ideget, amitől kicsit enyhült ez az őrült
fájdalom. Próbáltam öngyilkos is lenni, csak nem sikerült.
Gyógyszer?
– Sokkal durvább.
Pesten születtél?
– Igen.
Anyukád hogy került Amerikába?
– Még kisgyerek voltam, mikor a szüleim elváltak, és anyám kiment dolgozni,
ott spórolta össze a lakásra valót. Jártam iskolába, erre-arra. Volt pénzem is,
voltak barátaim, aztán barátnőim. A tanárokkal már kezdetektől vitatkoztam,
balhéztam, de mégsem voltam az a tipikus rossz gyerek, aki mindig csak rossz,
inkább renitens voltam. Ugyanakkor az a fajta szép kisfiú, akit legtöbbször
lánynak néztek. Tizenöt éves korom körül kezdtek Pesten ezek a pünkösdi
gyülekezetek megjelenni, rákattantam az egyikre.
Miért?
– Nem tudom, de akkorra én már nagy valláskereső voltam. Lehet, hogy agyilag
sokkal intenzívebben működtem, mint a többiek.
Istent kerested vagy valami egészen mást?
– Istent. Mikor kisfiúként karatéztam, amögött is a szellemiséget kerestem.
Gimi után beiratkoztam a pünkösdi teológiára, másfél évet elvégeztem. Kerestem
Istent.
És megtaláltad?
– Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy közel vagyok hozzá. Sokszor meg
becsaptam magam. Később a pünkösdi evangélikus teológiáról átmentem az ELTE-re,
ott is elvégeztem két és fél évet.
Milyen szakon?
– Filozófia és kulturális antropológia.
Hogy jött ebből az életből az a töménytelen mennyiségű drog, ital s aztán a
zuhanás?
– Huszonegy éves koromban szinte egyik napról a másikra saját
elhatározásomból felrúgtam mindent.
Konkrétabban?
– Egyik reggel úgy ébredtem, hogy unalmasnak, könyvízűnek érzem, ahogy élek,
és szeretnék kipróbálni mindent, ami az élvezetről, az éjszakáról, az örömről
szól. Tudatosan föllázadtam szinte minden ellen, amit addig tettem és gondoltam.
Undorom lett a könyvektől, amiket addig faltam. Valahol lehetett bennem egy nagy
hiány, de nem tudom, hol.
Biztos, hogy abban a gyülekezetben téged megérintett Isten? Nem volt kevés,
amit kaptál?
– Nem mondanám, hogy kevés volt, amit kaptam, sokaknak több is volt, mint
elég. Az én lábam vitt engem a szélsőséges útra, ami másnak persze nem
követendő. Én azt mondtam, annál stabilabb a bogár, minél hosszabbak a lábai,
ezért próbáltam mind a két irányba minél nagyobb lábakat növeszteni, és mindkét
irányban égetni a gyertyát.
Ilyen értelemben akartam mindent megélni, amit mások csak a tévében láthatnak.
Szinte egyik percről a másikra ezzel a lázadó belsővel otthagytam az egyetemet,
a barátnőmet, a zenekaromat, akkor az is volt már, és elmentem az éjszakába
dolgozni.
Mi volt a lázadás mögött: üresség, szeretethiány, önjutalmazás?
– Ha ezt tudnám, akkor nagyon okos ember lennék, és sok minden másra is
tudnám a választ, de nem tudom. Akkor nyílt meg a Liszt Ferenc téren az
Incognito nevű szórakozóhely. A média jeles képviselői, drogosok, a szervezett
bűnözés tagjai, prostik és a felső tízezer alja
Ők jártak oda.
Erre vágytam. Mindent pontosan olyan tudatosan próbáltam ki és csináltam végig,
ahogy elterveztem azon a bizonyos napon. Ezek az éjszakai kapcsolatok persze
felszínesek voltak, de ott senki nem is vágyott másra. Mára az Incognito az
egyik leggagyibb hely a téren, de akkor nem ilyen volt.
Közben partikon kongáztam pénzért, de egy ilyen partin háromszor többet
költöttem, mint amennyit kerestem. Jöttek az egyéjszakás randik. Volt, hogy egy
év alatt több száz kapcsolatom volt. Addigra már nemcsak a füvet, de mindent
kipróbáltam. Igazából egyszer kellett jól betépni, az tartott vagy másfél évig.
Akkor mindennap csak rá kellett kicsit nyomni. Aztán elkezdtem pofátlanul sok
pénzt keresni, persze nem legális dolgokkal, alvilág, szervezett bűnözés, drog,
minden, majd lecsuktak egy évre.
Ha minden volt, miért csak egy évre?
– Mert semmit sem tudtak rám bizonyítani. Én ügyes voltam, ők meg
ügyetlenek, végül csak az állt meg, hogy anyagoztam.
Nem sajnálod, hogy a filozófiát nem fejezted be?
– Dehogyis. Ha az ember belülről látja a bölcsészkart, szerinted be akarja
fejezni? Amennyire izgatott eleinte, annyira ki is elégített az a két év. Mikor
kijöttem a Markó utcából, elárult és elhagyott az akkori barátnőm, sok barátom
is, és fennállt annak a lehetősége is, hogy ezért-azért a dolgomért megint
bevarrnak három-négy évre. Úgy döntöttem, hogy kimegyek Spanyolországba.
Miért oda?
– Volt egy barátom, akinek volt ott egy koktélbárja, nála mixerkedtem.
Később azokat a sefteket, azt az illegális életet
a bűnözésről beszélsz?
–
aha, tehát amiket a pesti éjszakában csináltam, azt ott, Spanyolban is
meg tudtam csinálni a pálmafák alatt. Az egyik városban le is sitteltek egy kis
időre. Italban nagyon válogatós lettem. Nem kívántam már olyant, aminek színe
van. A tequilát úgy ittam, mint a vizet, sörből is csak a világosat ittam, a
bort még Pesten elhagytam, mert a gyógyszerfüggőségem mellé már sok lett volna.
Négynapos iszonyú részegség, a többit tudod.
Elmondtad az életedet, itt ülsz tolószékben, és a lábad valószínűleg örökre
így marad. Mégis úgy beszélsz, mint aki, ha újra kezdhetné az életét, ugyanígy
élne, vállalva akár a zuhanást is.
– Így van. Lehet, hogy még jót is tett.
Hogyhogy?
– Ha nem zuhantam volna, talán nem is élnék már. Semmi olyant nem tettem,
amiért lelkiismeret-furdalásom lenne.
Ezt ugye nem mondod komolyan?
– A legkomolyabban mondom. Csak abban az értelemben érzem magam bűnösnek,
hogy azokat a jó dolgokat, amiket megtehettem volna, nem tettem meg. A balesetem
után találkoztam egy keleti Mesterrel, aki később a barátom lett. Ő a japán
kardvívás speciális ágát fejlesztette ki három évtizede. Mióta kerekes székben
vagyok, nagyon sokat tanultam a Hagakuréból is, vagyis a szamurájok hitvallását
összefoglaló könyvből. Most jelenik meg a második könyvem, most írtam meg a
második sikeres forgatókönyvemet, ezt semmiért nem adnám. Az ép lábaimért sem.
Ugye csak hülyítesz?
– Dehogyis. Az írás nekem mindennél fontosabb, igen, a lábaimnál is.
Tíz Nobel-díjért sem adnám a lábaimat.
– Te te vagy, én meg én vagyok.
A film végén is ugyanúgy éreztem magam, mint most a veled való beszélgetés
végén. Nincs katarzis, nincs megbánás, nincs bűnhődés, és nincs bűnbocsánat sem.
Ahogy a történetedet tálalod, nem derül ki, mi a jó és mi a rossz.
Tulajdonképpen miért lett film a tragédiádból?
– Mert újra összeállt a „Nyócker” stábja, ott is én írtam nagyrészt a
forgatókönyvet. Óriási siker lett, tizenhárom díjat hozott. Ez is hozhat annyit.
Ez az első magyar film, ami a történetemen keresztül teljesen reálisan mutatja
be a pesti drogos éjszakai alvilágot. És mindazt, ami ezzel jár. Azt is, hogy
mindezekért az örömökért milyen árat kell fizetni. Én például tolószékben ülök.
És egy könnycsepp sincs a szememben.
2007. 09. 14. (XI/37)
