Tárgyalás életre-halálra

Azt éreztem, hogy tűzpárbajban szeretne meghalni Fotó: Juhász Tamás

– Mobilon kaptam a hívást, fegyveres bankrabló túszokat ejtett a Széna téri
OTP-ben. Fölhívtam a feleségemet, lemondtam a hátralévő dolgaimat, és a
motoromra pattanva, az autók között szlalomozva perceken belül a helyszínen
voltam. A parancsnokom már ott volt, elmondta azt a minimális információt, amit
tudott. Nem volt idő feltérképezni a helyzetet és a személyeket, mert a túszejtő
feszült volt, ideges, és pörgette az eseményeket. Azonnal be kellett hogy
menjek. Bementem a két bejáraton, és megdöbbenésemre két rendőr is állt ott. Azt
hittem, csak kívülről van biztosítva a bank. Tizenkét-tizenhárom méterre nyíltan
megálltam előtte, és nyugodtan, szinte kedvesen bemutatkoztam neki.

Volt önnél fegyver?

– Sosincs, nincs is fegyverem. Semmi olyan nem szabad, hogy legyen nálam
vagy rajtam, ami rendőri feelinget kölcsönözne, mert az csak provokálja az
elkövetőt. Felhúztam a ruhámat, és megmutattam neki az övemet, a zsebeimet, a
mellényemet, mindent. Az, hogy védtelen vagyok vele szemben, növeli a bizalmát.

Mit mondott neki?

– Végh József vagyok, nyugdíjas rendőr. A rendőrök küldtek be, hogy
beszéljek önnel, mert szeretnék békésen megoldani az ügyet. Rám néz: „Akkor ön a
túsztárgyaló.” Az ilyen típusú emberek tekintélytisztelők. Alapvetően paranoidok,
ugyanakkor törékeny és érzékeny alkatúak. Szemmel láthatólag hatott rá a
bemutatkozásom, egy pillanatra nyugodtabb lett, de a következő percben már
megint ingerült volt. Hullámzott a hangulata. Sokszor a stílusa cinikus,
akasztófahumor-szerű volt, érezhetően lehetett valami a szervezetében, csak nem
tudtam, mi. Megkérdeztem tőle, hogy mi a célja az akciójának, mit akar elérni.
Pénzért jött, mondja, de a biztonsági őr riasztotta a rendőrséget, azok korábban
érkeztek a kelleténél, így az eredeti terve felborult. Az a nyugalom, ahogy ezt
mondta, nem volt természetes, nem volt adekvát a szituációhoz. Különben
mindennek ellenére „béke” volt a teremben, ő csinálta a feszültséget, és ő volt,
aki lenyugodott. Két nőt és egy Tamás nevű fiút ejtett túszul. Azt mondta
teljesen „nyugodtan”: „Egy túszt le fogok lőni”, és Tamásra fogta a fegyverét,
még a fejéhez is nyomta, aztán az ujját akarta meglőni, majd a lábát, később meg
engem akart lelőni.

Tamás hogy tűrte mindezt?

– Kiválóan. Talán ezért is maradt életben. Meg is dicsértem fegyelmezett
viselkedéséért ott, az István előtt, hangosan (a túszejtőt hívták Istvánnak – a
szerk.). Aztán elmondtam Istvánnak, hogy amit csinál, már több mint bankrablás –
valószínűleg nem azt tervezte, hogy túszokat fog ejteni.

Mint rutinos szakember, hogy érezte, miért jött valójában István: hogy pénzt
raboljon, hogy gyilkoljon, vagy azért, mert exhibicionista, vagy hogy lelövesse
magát? Vagy miért?

– Határozottan azt éreztem, azért jött, hogy ha sikerül, pénzt vigyen
magával, ha nem sikerül, akkor meghaljon. Nem éreztem, hogy bármilyen más
lehetőség érdekelné. Ez a legveszélyesebb, mert a legkiszámíthatatlanabb. Azért,
hogy könnyen megcsinálhassa az akciót, nem akart nagy összeget vinni. Ha nem
sikerül, legfeljebb meghal; nincs sok értelme az életének, lelöveti magát a
rendőrökkel. Akkor még nem tudtam, hogy se barátja, se barátnője nem volt, hogy
borzalmas körülmények között, szegénységben élt egy nehéz sorsú apával, akitől
sok jót nem kapott, hogy imádta a fegyvereket, hogy diktátorok, terroristák
képei voltak az ágya fölött, hogy árpádsávos zászló lengett a kapun.