hetilap

Habsburg György: "Miután bemutatkozom, a legtöbben nem tudnak objektíven kommunikálni velem, mert a Habsburg név vagy erős szimpátiát, vagy még erősebb ellenérzést, ellenkezést vált ki belőlük." Fotó: Somorjai L.

– 1991 óta él Magyarországon, hogyan látja az ország jövőbeni lehetőségeit? 

– Magyarország földrajzi elhelyezkedése szempontjából kulcsfontosságú, klasszikus közép-európai ország. Tavaly óta Magyarország teljes jogú tagja lett az Európai Uniónak. Hihetetlenül sok esélyt látok ebben. Különleges kapcsolati lehetőségei vannak a szomszédos országokkal, mert ott is vannak magyar kisebbségek. A jövőben, ahogy a határok majd megszűnnek, ezeket a lehetőségeket ki is lehet aknázni. Eltűnnek majd azok a problémák is, amelyek a történelem során a legfájdalmasabbak voltak, gondolok többek között itt a trianoni szerződésre. Édesapám 1979 óta az Európai Parlamentben képviselőként dolgozik. Különösen nagy szerepe volt Portugália és Spanyolország belépésében. Azokban az években, amikor csak lehetőségem volt, minden időmet édesapámmal töltöttem a Parlamentben. Szinte kézzel fogható volt az a változás, amin e két ország keresztül ment a csatlakozási tárgyalások előtt, tárgyalások közben és most jóval a belépésük után. Ez Magyarországgal is meg fog történni. 

– Ennyire optimista? 

– Lehetséges. Ezt édesapámtól örököltem, egy olyan embertől, aki a kilencvenhárom év alatt, amit megélt, nagyon sokat tapasztalt. Átélte a monarchiát, látta az első világháborút, megélte a másodikat, és aztán jöttek a száműzetés évtizedei. De mindig minden helyzetben optimista volt, a jót látta a rossz dolgok közepette is. Ez olyan erőt adott neki, ami átvitte a problémákon. Miért ne lennék optimista, ha ilyen nagyszer? példa van előttem? 

– Hogyan látja az Európai Unió jövőjét a sikertelen népszavazás fényében? 

– Sajnálom, hogy nem sikerült megszavazni az alkotmányt, de ez nem egy kardinális probléma, az Európai Unió eddig is működött alkotmány nélkül. Édesapámmal együtt én is úgy vélem: annál a kérdésnél, hogy eldönthettük, az alkotmányra igennel vagy nemmel szavazunk, sokkal fontosabb jelentőség? az a tény, hogy legyen alkotmány. Most úgy döntöttek a franciák és a hollandok, hogy ellene szavaznak, de ez nem katasztrófa. Kicsit késik az időpont, de biztosak vagyunk abban, hogy az alkotmány jönni fog. 

– A jelenből, az Önt körülvevő világból mi az, ami eljut Önhöz, mennyire érzékeli, hol él, miben él? A kép, amit kap, mennyire fedi a valóságot? 

– A közvetlen környezetemben nagyon sok egyszer? ember tevékenykedik. Hálás vagyok a velük való kapcsolatért. Különösen a vöröskeresztes munkám ad lehetőséget megrázó és felemelő élményekre. Én nem irodában ülő bürokrata vagyok, a Vöröskereszt mindennapi munkájában személyesen veszek részt. Ott vagyok az utcán a hajléktalanoknál, az anya-gyerekotthonokban, sőt a katasztrófáknál is. Ezért azt gondolom, hogy elég reális képem van az országban uralkodó állapotokról. Természetesen ez a realitás – mint ahogy a legjobb szociológus vagy politikus esetében is – nem százszázalékos. Néha a saját véleményem vagy optimista, idealista hozzáállásom rózsaszín szűrőt tesz a szememre, de még ezt is jobbnak tartom – főleg hatékonyság és eredményesség szemszögéből – mint a túlzott realista és pesszimista hozzáállás adta fekete szemüveget. 

– Melyek azok a területek, ahol leginkább változtatni kéne ahhoz, hogy Magyarország kitörjön abból a helyzetből, amibe beletuszkolta magát? 

– Az egyik legnagyobb probléma a nyelvtudás hiánya, nagyon kevesen beszélnek idegen nyelveket. (A mostani tinédzsereknél már jobb a helyzet.) Saját tapasztalatomból tudom, hogy ajtók nyílnak meg automatikusan különböző kultúrák felé, politikusok felé, emberek szíve felé, ha valaki az adott ország nyelvét tudja. A másik a depresszió, örömtelenség és a pesszimizmus. A magyarok, mint jó pesszimisták csak a nehézségekkel, a problémákkal foglalkoznak, emiatt a lehetőségeket szinte meg se látják. És aztán itt van a szegénység. A termékek és szolgáltatások árai világszínvonalúak, de a bérek az uniós országok béreinek a töredéke. Így nehéz emberhez méltó életet élni. Szintén súlyos problémának vélem, hogy túl hosszúak a választási kampányok, és ez alatt az időszak alatt nem sok minden történik, ami valóban az ország, az itt élő emberek felemelkedését szolgálná. A politikusok nem ezzel foglalkoznak, hanem a saját újraválasztásukkal. Mondhatnám, mióta itt élek, azt látom, hogy folyamatosan választási kampány van. 

– Az európai arisztokráciát, főnemesi rendet talán a francia forradalomtól számítva megpróbálták múzeumba tenni, mint valami lejárt szavatosságú árut. Hogyan látja, lesz-e még reneszánsza – akár politikailag is – ezeknek a dinasztiáknak? Mi az, amit mondani tudnának a ma emberének? 

– Egy pillanat, Tihanyi úr, ne haragudjon, de pontosítanom kell. A királyi család, így én is és a felmenőim is, nem vagyunk részei az arisztokráciának. Mi nem odatartozók vagyunk. Hiszen azt mi hoztuk létre. Az Európai Unióban elég sok monarchia, elég sok király tevékenykedik, még hozzá nagyon pozitívan. Minden ország keresi a legitimitását, és fontos, hogy meg is találja saját maga számára. Vannak ma is emberek, akik szerint a monarchia a legjobb államforma. Persze sok helyen, például Svájcban vagy az Egyesült Államokban, ez nem működne. Az, hogy a politikában, vezetésben hosszabb ideig tevékenykedne valaki, mint négy év, sok pozitívumot és nagy stabilitást tudna adni az országnak, ami manapság sokszor hiányzik. A demokratikus intézményeket is nagyban tudná segíteni. 

– Egy király legitimitása – ha úgy tetszik, "kinevezése" – a tradíció szerint valamilyen módon Istentől származik. Mit tud ezzel egy ember kezdeni? 

– A királyi koronázás egyik legfontosabb eleme az eskü, amit a király közvetlenül a koronázás után tesz. Ez olyan, mint egy ígéret, mint egy fohász, ami megy a nép felé és megy Isten felé. Lehetséges, de ezt nem tudom bizonyítani, hogy Istentől is érkezik a király felé. Amikor egy hívő ember esküt tesz, az hihetetlen nagy felelősséget ró rá. Amikor a házasságkötésem alkalmával esküt tettem, számomra is különleges felelősséget és elkötelezettséget adott a házastársam felé és Isten felé. Ha az esküt király teszi, ez számára ugyanilyen felelősséget ró a nép iránt. Azt, hogy végül is kitől van a legitimitása, vagy, ahogy ön mondta, kinevezése, és ki veszi ezt komolyan, azt minden esetben az idő, a történelem mutatja meg. 

– Az Önök családja a 13. századig nyúlik vissza. Az a tény, hogy egy hét-nyolcszáz éves múlttal rendelkező történelmi család sarja, a hétköznapi forgolódásaiban teherként jelentkezik vagy segíti Önt? 

– Ez nekem nem újdonság és semmilyen problémát nem jelent. Én ezzel a felelősséggel és tudattal nőttem fel, ez már bennem van. Ezekben a napokban lépek a negyvenegyedik életévembe, ennyi idő alatt hozzászoktam. Ami furcsa és talán nehézség, hogy miután bemutatkozom, a legtöbben nem tudnak objektíven kommunikálni velem, mert a Habsburg név vagy erős szimpátiát, vagy még erősebb ellenérzést, ellenkezést vált ki belőlük. 

– Mi az a munka, amit leginkább szeret és tud is csinálni? 

– A szüleim mindig is fontosnak tartották, hogy nyelveket tudjak; ma hat nyelven beszélek, a hetediket, a latint sajnos elfelejtettem. Ennek köszönhetően a nemzetközi porondon is elég sokat tudok tevékenykedni. Ezt nagyon tudtam kamatoztatni, mikor a magyar csatlakozásért lobbiztam az Európai Unióban, és amikor az integrációs kérdésekkel foglalkoztam. A kommunikáció, a diplomácia az a terület, ahol leginkább otthon vagyok. 

– Édesapja jelleme, karaktere, közéleti, politikai szerepvállalása mennyire határozta meg az ön életét, jellemét, jövőjét? 

– Szerencsés voltam, hogy nagy családba születhettem, heten voltunk testvérek és sok időt tölthettünk együtt a szüleinkkel. Ami a legfantasztikusabb élmény, hogy soha nem volt különbség aközött, amit édesapám mondott és tett. Amit mondott, azt százszázalékosan meg is tette. Ma már úgy látom, hogy ehhez nincs szükség különleges nevelési fogásokra, egyszerűen azt kell tenni, és úgy kell élni, hogy az ember a saját gyerekei előtt hiteles legyen. Ez a legnagyobb ajándék, amit nekünk adott, hogy a példaképünk lehetett. Én is ezt próbálom a gyermekeimnek tovább adni, és mint gyakorló apa most látom, hogy ez milyen hihetetlenül nehéz. Mondom nekik, hogy mit tegyenek, és közben látom, hogy figyelnek engem, és azonnal észreveszik, ha a beszédem és a cselekedetem nincs összhangban. 

– Miért Budapesten, illetve egy Budapest melletti faluban él, miért nem Bécsben, Párizsban vagy Brüsszelben? 

– Mert itt érzem jól magam. Számomra Budapest, Magyarország izgalmasabb és érdekesebb, mint a fent említett városok. Egy gyerek számára, ami nem elérhető, vagy csak nagyon nehezen, az sokkal érdekesebb, mint ami kéznél van. Én bármikor utazhattam Alaszkába, Dél-Afrikába vagy New Yorkba, de Magyarországra nem jöhettem sem én, sem a szüleim, mert nem kaptunk rá engedélyt. A családunkat csak 1967-ben engedték vissza Ausztriába s csak 1989 után Magyarországra. Közben engem mindig az izgatott, hogy mi történik Magyarországon, ott, ahova be sem tehetjük a lábunkat. Most hallatlanul boldogan élek Sóskúton a családommal. Ha valaki házasságot köt és csak szerelmes, a házasságot hamar érhetik problémák. De ha valaki nagyon szerelmes és mellette racionális, az a kapcsolat tartós lesz. Hála Istennek én a házasságommal és Magyarországgal is pont ugyanígy voltam: megvolt a szerelem, és megvolt a racionalitás. És megvan a mai napig is.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek