Cintányéros cudar világ

Sándor Róbert: "Senkim, semmim nem volt, és mindenem lett" Fotó: Nehéz-Posony Kata

– Anyám, akit nem ismertem, teherbe esett egy alkalmi kapcsolatából. Titokban megszült, és mivel nem volt rám kíváncsi, intézetbe dugott. Négyéves koromtól nevelőszülők patronáltak, kivettek magukhoz, és a hétvégeket, ünnepeket náluk töltöttem. De itt sem volt sokkal jobb, mint az intézetben.

– Miért nem?

– Utólag úgy érzem, a pénz miatt vettek ki. Bár szerettem a nevelőszüleimet, anyunak és apunak szólítottam őket, mert vágytam, hogy valakit én is így nevezhessek, de sok szeretetet tőlük sem kaptam. Kis csínytevésekért is úgy megvertek, hogy alig tudtam lábra állni. Minden ételt szerettem és megettem, de – mert a gyomrommal lehetett valami betegség – sokszor kihánytam, amit megettem. Ezt ők úgy vették, hogy nem ízlik a főztjük. Tízéves voltam, amikor egy alkalommal az asztaltól még föl sem álltam, és mindent visszahánytam a tányérba. Büntetésképpen a tányérból mindent újra meg kellett ennem. Később született nekik két gyermekük, egyre jobban fölösleges lettem, visszaraktak az intézetbe.

– Ott hogyan éltetek?

– Minden látogatónak, aki bejött a fóti gyerekvárosba, és aki egy kicsit kedvesen szólt hozzánk és megsimogatta a fejünket, azonnal azt mondtuk: apa, szépen kérlek, vigyél haza. Látogatási napokon ott álltunk az intézet kapuja körül, és vártuk, hátha odajön valaki, és azt mondja: Robika, én vagyok az édesanyád. Persze hiába álldogáltunk ott. Nem szégyelltük, ha ilyenkor sírtunk, de nagyobb korunkban már elbújtunk, hogy ne lássák. Sokat vittek minket nagy buszokkal színházba a kötelező olvasmányokból kifolyólag. Mikor kiszálltunk az ugyanolyan szín? nadrágban, zokniban, pólóban, cipőben, már messziről látták, hogy intézetisek vagyunk, ujjal mutogattak: ott vannak a zabigyerekek.

A legnagyobb dolog az volt az intézetben, ha valakinek csomagja érkezett. Ilyenkor adni kellett a többieknek, volt úgy, hogy az egészet is. Egy huszonötször kettő méteres folyosón laktunk felső és alsó tagozatosok, negyvenen. Annak, aki csomagot kapott, szertartásosan fel kellett dobnia a pakkjából egy cukrot vagy csokoládét, és a folyosó másik végén harminckilencen várták a rajtot, majd törték-zúzták egymást az édességért. Volt, hogy mikor én is a rajtnál álltam, megszereztem a cukrot, már a számban is volt, de valaki kézzel kitépte onnan. Farkastörvények uralkodtak. Aki nem akarta szétosztani, annak a felső tagozatosok körzőtűvel injekciót adtak, beleszúrták a vállába vagy a fenekébe, de volt, hogy levetkőztették, az ágyhoz kötözték, és a kertből hozott vesszővel véresre verték a fenekét, mint a Ludas Matyiban. A 16-17-18 évesek megkérték az alsó tagozatosokat, hogy vigyék nekik a reggelijüket az ágyba vagy takarítsanak vagy bármit csináljanak meg helyettük.

– És ha nem tették?

– Annak brutális következményei voltak.

– Például?

– Most már, így felnőttként nyíltan kimondom, sokszor megerőszakolták egymást.

– Ez előfordult veled is?

– Csicskáztattak engem is, de szexuális erőszakot nem követtek el rajtam. Viszont sokszor voltam ezeknek szem-tanúja.

– Valamilyen szakmát tanultál Fóton?

– Igen, elvégeztem az általános iskolát, utána Dunakeszire jelentkeztem autófényező-

nek és szobafestő-mázolónak. Mindkét szakmám megvan.

– Mikor kerültél ki az intézetből?

– Ahogy betöltöttem a tizennyolcadik évemet, reggel fél nyolckor odajött az egyik nevelő: tegyem rendbe az ágyat, és hagyjam el az intézet területét, még a délelőtt folyamán, mert az állam eddig a pontig gondoskodott rólam. Összeszedtem a batyumat, kaptam egy kis pénzt, és becsuktam magam mögött az intézet kapuját. Álltam ott vagy két órát, akkor már sokat atletizáltam, nagy, erős, tizennyolc éves srác voltam, és azt se tudtam, hol aludjak aznap éjjel, és minek születtem erre a rohadt világra. Eszembe villant, hogy menjek be a munkahelyemre.

– Akkor már dolgoztál valahol?

– Igen, már három hónapja, Dunakeszin a vagongyárban, ahol az inaséveimet is töltöttem. A TMK-ban vasúti kocsikat kellett fényeznem, meg egyéb karbantartási munkákat csináltam. Még aznap elmentem a munkahelyemre, és a munkaügyön megkérdeztem, nem tudnának-e segíteni szállásügyben. Szerencsémre volt a gyárnak egy munkásszállója, ahol ingyen és bérmentve lakhattam, mert állami gondozott voltam.

– Hogyan teltek a következő évek?

– Jártam munkába, aztán vissza a munkásszállóra. Így.

– Felmérések szerint aki húsz évet intézetben vagy börtönben tölt, képtelen lesz beilleszkedni a társadalomba.
Alkoholista, bűnöző, hajléktalan vagy kábszeres lesz. Neked mi maradt vissza a tizennyolc évből?

– Soha nem ittam, nem dohányoztam, nem bűnöztem, nem kábítóztam se akkor, se utána. Pedig mindvégig ez vett körül. Kisebb verekedések és lopások intézeten belül, ennyi volt a számlámon. Egy belső hang mindig azt mondta: ne csináld, te nem vagy bűnöző, alkoholista, hajléktalan, neked családod lesz, egzisztenciád, ne csináld, normális ember leszel, és nem az, amit mondanak rólad!

– Miért, miket mondtak rólad?

– Többször is próbálkoztam olyan lányokkal megismerkedni, akiknek szüleik voltak. De mikor megtudták, hogy állami gondozott vagyok, azt mondták a lányuknak: ezzel a fiúval semmiképpen nem találkozhatsz, mert ez betört és embert ölt, azért került intézetbe, ebből nem lesz már ember.

– Ezt a hangdolgot hogy értetted az előbb?

– Úgy, hogy mielőtt valami rosszba belemásztam volna, ilyen gondolatok és mondatok motoszkáltak a fejemben, szívemben és mindenhol, így elkerültem a bajt. Ami megmaradt az az, hogy nem tudtam, hogyan kell enni, köszönni, viselkedni, öltözködni, vásárolni, szeretni és szeretet elfogadni. Úgy kellett mindent megtanulnom. A munkásszállón az egyik szobatársam teljesen másképp beszélt, mint a többiek, és másként is viselkedett. Egy huszonhat éves, szintén állami gondozott srác volt. Miután jó barátságba kerültünk, elmondta, hogy már évek óta Isten szerint próbál élni, rendbejött az élete, és a Hit Gyülekezetébe jár. Sokat beszélt a megváltozott életéről, és mindig azzal fejezte be: ne félj, az Úr gondoskodni fog rólad!

– Nem tűnt flúgosnak vagy bogarasnak?

– Nem, a legnormálisabb ember volt a szállón. Gyakran imádkozott, ilyenkor megkért bennünket, hogy menjünk ki a szobából, hadd legyen egy kicsit egyedül. Este az ő zenés kazettáit hallgatva aludtunk el. Lassan kezdtem kinyílni az emberek felé. Egyik év januárjában ez a srác elköltözött.

– S aztán?

– Közeledett a március 8-a. Nem volt barátnőm, de már nagyon vágytam rá. Reggel a rádióban hallottam, hogy ma van a nőnap. A munkahelyemen végig az volt bennem, nem is tudtam elhessegetni, hogy vegyek egy csokor virágot. Munka után megvettem, és kezemben a virággal indultam a szállóra. A bejárat előtt láttam, hogy egy lány is közeledik, akit már látásból ismertem Dunakesziről, de még soha nem beszélgettünk. Ahogy egymáshoz értünk, átadtam neki a csokor virágot. Csak nézett rám és mosolygott, hogy ez micsoda, hogy ilyen nincs. Mondtam neki, hogy menjünk be a kapun, mert én itt lakom. Azt mondja, ő is ide jött. Kihez?

– Az apukámhoz, mert ő itt a portás – mondta. Akkor meg én mosolyogtam, mert nagyon jóban voltam a portással. Sok csomag volt nála, nekem meg volt egy kis Trabantom, és felajánlottam, hogy ha nem bánja, szívesen hazaviszem. Mikor megérkeztünk, azt mondja, ha ilyen kedves voltam, és még virágot is vettem neki, akkor jöjjek be, és beszélgessünk egy kicsit. Miután köszöntem és bemutatkoztam az édesanyjának, azt mondja, akkor most sütök nektek pogácsát. És sütött. Mikor leültünk a nappaliba, látom, hogy a lány rendet rak, kazettákat, CD-ket tesz arrébb. Jobban megnézem, gyülekezeti kazetták voltak. Mondom, ezeket én ismerem. Éjfélig beszélgettünk az édesanyjával együtt. Hazafele tudtam már, hogy ez a lány lesz a feleségem. Következő szombaton volt a születésnapom. Nyugtalan voltam, semmihez nem volt kedvem, nem tudtam, mit csináljak. Addig-addig, míg beültem a Trabantomba és elindultam Dunakesziről Vácra, de nem tudtam, hova és miért. Kezemre és a lábamra hagyatkoztam. Leparkoltam egy szép helyen. Valami iskola lehetett. Bezártam a kocsit. Ahogy elindultam, ismerős dallamra lettem figyelmes. Mentem a zene után, be az iskolába. A zenét követve megérkeztem egy tornaterembe. Hit gyülekezeti istentisztelet volt. Megálltam hátul. Egy fiatalember prédikált, de úgy, mintha hozzám beszélne arról, hogy Isten az özvegyek és árvák gondviselője.
Annyira szíven ütött, amit mondott, hogy remegve rohantam ki, hogy megtérhessek. Ahogy visszaindulok a helyemre, látom, hogy a harmadik vagy negyedik sorban ott ül a lány a szüleivel. Együtt mentünk haza a Trabanttal. Egy hónap múlva megkértem a lány kezét. 1996. szeptember 28-án volt az esküvőnk. Kilenc éve vagyunk házasok, van négy csodaszép lányunk, építettünk egy saját otthont, és van egy nagyszer? munkahelyem, ahol barátok között dolgozhatok. Senkim, semmim nem volt, és mindenem lett.