"Miért nem változtatja meg a világot Ön?" Fotó: Somorjai L.
– Minek tudja be a sajtó ilyetén felkészületlenségét, tudatlanságát, szemben például az üzleti elit naprakészségével?
– Először is, a sajtó nem iskola. Ilyen értelemben nincs kijelölhető feladata sem. A sajtó is része a társadalomnak, és nagyon szűk az a sáv, ahol valóban önálló tényezőként, önmaga belső törvényei szerint működik. Legtöbbször külső törvényszerűségek szerint dolgozik. Azt szoktam mondani félig komolyan, hogy a Népszabadságot például csak kisebb részben szerkesztettem én, nagyobbrészt az olvasók befogadókészsége, elvárása tette a lapot olyanná, amilyenné lett. Egy sajtótermék a megcélzott befogadók igénye szerint szerkesztődik, mozgástere csak ezen belül van. Az már az adott lap színvonalának kérdése, hogy vannak-e olyan felkészült, kvalitásos újságírók, akik meglátják, miért működik úgy a demokrácia, a parlament, és az egész ország, ahogy működik, s azt meg is írják. Leegyszerűsítésnek tartom, hogy azért alakult ki rossz kép a mai parlamentáris és politikai mechanizmus működéséről, mert a sajtó ezt rosszul adja elő. Számomra az a kérdés, hogy mi az igazi oka politikai életünk konfrontatív működésének.
– Hagyjuk most a politikát és a politikusokat! Hogy a rendszerváltás úgy sikerült, ahogy, ebben része van a magyar sajtó színvonaltalanságának is. A miértekre próbálnék választ kapni, de úgy látom, Ön erre nem hajlandó, illetve elkeni a választ. Holott Önnek az elmúlt évtizedek újságírásának meghatározó alakjaként személyes felelőssége van ebben.
– Az volt a válaszom: a sajtó nem népnevelő intézmény. A tudatlansággal pedig együtt kell élnünk, hiszen az mindig is lesz. Az újságírók is itt jártak egyetemre, itt szocializálódtak, ugyanazt a rádiót, tévét figyelték, mint a többi honfitársuk. És hogyan vállalhatnám magamra a sajtó felelősségét? Ehhez nemcsak nekem, de ennek a tízmillió embernek is köze van. Mellesleg nem demokratikus, amit ön velem most tesz. Sőt, ez nem más, mint ennek a tízmilliós véleménynek a megkérdőjelezése. E többség akarata érvényesül, és ennek vagyunk most itt szenvedő alanyai. És persze ők is szenvedik mindezt. Egy ismert fordulattal: a politika átalakítása hat hónap, a gazdaságé hat év, az emberek tudatának átalakítása viszont hatvan év. És ez alól az újságírók sem kivételek.
Tudja, ez nem úgy működik, hogy én elmegyek Oroszországba az ottani MÚOSZ elnökéhez, és számon kérem, hogy a sajtó miért nem világosította föl az ottani társadalmat, hogy jobb a nyugati demokrácia szerint élni. Nem tehetem meg, többek között azért sem, mert mások a tradíciók, más az időmérték. Nemhogy három év alatt, de még harminc év alatt sem biztos, hogy sikerülni fog nekik a nyugati értelemben vett demokrácia létrehozása. Az adott körülmények, társadalmi viszonyok és kulturális hagyományok mindenhol benne vannak még a felszántott földben, a bútorban, a jelképekben, de benne vannak az Ön Saxoo-öltönyében is.
– Eötvös úr, hagyjuk. Úgy látom, sehogy sem fogok választ kapni. Ön úgy bújik ki a kérdések alól, mintha – Torgyán doktor gyönyör? mondatával élve – még mindig Marxnak akarna megfelelni, pedig a színen már a Fotex a főszereplő.
– Bocsánat. Mi ebben a marxizmusnak való megfelelés? Ha az, hogy logikusan gondolkozom, elvállalom. Kedves kolléga! Akkor szíveskedjék Fotex-szemmel válaszolni arra, hogy miért nincs Oroszországban nyugati demokrácia. Na, a Fotex mit mond erre? Biztosan tudja. Folyton a szakma felelősségét kéri számon rajtam, hogy azt ne mondjam, személyes felelősségem firtatja. Maga ugyanebben a szakmában dolgozik. Miért nem változtatja meg a világot Ön? Komolyan mondom, ilyen felvilágosult, ilyen művelt és ilyen sokoldalú emberrel kevéssel találkoztam eddig (mindketten nevetünk). Ez, gondolom, óriási felelősséget ró Önre. Miért nem ír egy kiváló anyagot a nyugati demokráciáról, a parlamentek munkájáról? Valószínűleg egy csapásra eloszlana a fejekben a homály, és rövid idő alatt az egész ország kiokosodna.
– Mondja, a magyar sajtó képviselői miért tekintik magukat politikai harcosoknak mind jobb-, mind baloldalon? Európában a sajtó önálló tényező. Nálunk ez nem így van, sőt, ma talán nagyobb a politikai öncenzúra, mint a nyolcvanas években volt.
– Séróból ilyen ítéletet ne mondjon, mert ez egyszerűen nem igaz. Egy újságíró különben sem helyezheti magát olyan pozícióba, aki maga is a szakma képviselője, hogy a sajtó egészét felelősségre vonja. Ha esetleg nem tudná, elmondom, hogy politikailag Önt is stigmatizálják. Mikor az interjúit olvassák a Hetekben, azt mondják, ez a Péter ilyen meg olyan, és hogy tudjuk, honnan fúj a szél. Tehát tessék megengedőbbnek lenni, és szíveskedjék az újságokat jobban olvasni! Ráadásul nincs olyan, hogy sajtó. Van okos újságíró, és van buta, jellemes és jellemtelen, vannak nagyon elkötelezett jobboldali érzelm? emberek, és vannak nagyon elkötelezett baloldaliak, vannak hívők, és vannak hitetlen újságírók. Igenis az a tapasztalatom, hogy az újságírók nagy része depolitizált újságíró. Sok kis lapnál, helyi újságnál nem foglalkoznak politikával.
– Én a mértékadó politikai újságírókra gondoltam az imént.
– Nem kérem, Ön az újságírókról beszélt általánosságban. Ez így eleve pontatlan. Lehet ugyanis újságírócsoportokról, elkötelezett emberekről vagy lapokról beszélni, amelyek megnyilvánulásai ilyenek vagy olyanok. De honnan venném a bátorságot ahhoz, hogy egymagam megkérdőjelezzem a jobboldali sajtó egészének a gondolkodását? Nagyon sok olyan cikket olvastam és olvasok, amivel egyetértek; sok olyat, amivel nem értek egyet ugyan, de amit tudomásul veszek; és találkozom olyan írásokkal is, amivel egyáltalán nem értek egyet, de még mindig keresem benne a jóhiszeműséget. Ön összekeveri a pártkatonát az elkötelezettel. Az egyik emberben erősebb a meggondolás, a félelem, hogy elvész a nemzeti identitás, a másik pedig úgy gondolja, hogy ha nemzeti eszméinkhez görcsösen ragaszkodunk, nem fogunk tudni idomulni az európai szellemhez. Erre nem mondhatom azt, hogy pártkatona. Csak gondolkozik, és aggályai vannak. Gondolkozik, és félt általa értékesnek és fontosnak tartott dolgokat, ideákat. Nem azt mondom, hogy minden újságíró a jellem bajnoka, de az teljesen rendben van, hogy van baloldali, liberális, keresztény, konzervatív, nemzeti liberális, jobboldali és sok más újságíró is.
– Tehát azt mondja, hogy Magyarországon a meghatározó politikai újságírók nem pártkatonák.
– Azt mondom. Nem szimpatikus megnyilvánulásokat persze mindkét oldalon látok. Talán a jobb térfélen, ahol több a militáns, más véleményt nem tűrő, úgymond nem megengedő ember, többet. A baloldali sajtóban sokkal erősebb a tolerancia. Olyan értelemben, hogy inkább kérdeznek, mint ítéletet mondanak.
A jobboldal inkább egyszerűsít, és érzelmi alapon ragadja meg a világot, sokszor kevés realitásérzékkel.
Bizony gyakran egy elvi meggyőződést úgy fordítanak le, hogy automatikusan ehhez vagy ahhoz a párthoz csatolják. Ha egy konzervatív vagy kereszténynek mondott gondolatot egy baloldali újságíró szimpatikusnak talál és felkarol, akkor azt mondják rá, hogy átállt. Ez fordítva is igaz. Nagyon jelentős személyiségnek kell lennie annak, akinek a hitele így is, úgy is megmarad. Ez nem jelenti azt, hogy a magyar sajtó ne volna tele pártkatonákkal.
– Az újságírók miért nem néztek szembe a 89 előtti szerepükkel? Ugyanazok voltak a sztár újságírók a kilencvenes években, mint akik a nyolcvanas években. S egy részük ma is az.
– Feltételezem, hogy ez a tehetséggel is összefügg. Mivel a Népszabadság főszerkesztője voltam, előtte pedig hosszú ideig vezető munkatársa, azért választottak engem főszerkesztőnek, mert úgy gondoltam, hogy az újságot meg kell változtatni. És az olvasók továbbra is vevők voltak a lapra. Bizonyítani tudom magának, hogy az a megtisztulási folyamat, amit hiányol, megtörtént.
– Sok hetilap főszerkesztője, főmunkatársa, aki a régi rendszerben is véleményformáló volt, most is az. Csakhogy ma már az ellenkezőjét hirdeti.
– Úgy gondolom, hogy a hitelességet nem Ön dönti el. Ezzel nem becsmérelni akarom, csak érzékeltetni, hogy nem tudom, ki az a személy, aki ezen urak hitelességét hitelesen el tudná dönteni.
– Azokkal az újságírókkal sincs semmi probléma, akik mára könyörtelen antikommunistákká váltak? Vagy azokkal, akik harcos antiklerikálisból mára mellveregető, bigott keresztényekké lettek? Úgy tudom, Bencsik András és Bayer Zsolt is a Népszabadság munkatársai voltak korábban.
– Nézze, én például nagyon erős katolikus neveltetésben részesültem, és fiatal koromban őszintén hittem. Mára pedig őszinte hitetlenné, ateistává váltam. Saját példámból kiindulva el tudom hinni, hogy egy ember valóban megváltozhat. De abban a pillanatban, amikor ennek érdekek által motivált színezete van, kétségessé válik a hitelesség. Bencsikkel például nem az a bajom, hogy a Népszabadság pártrovatánál dolgozott, még csak nem is az, hogy elkötelezett jobboldali újságíró lett, hanem az, hogy ezen belül is egy militáns, ellenvéleményt sem tűrő figurává vált. Nem kérdez, ami a szakmában elengedhetetlen, hanem állít és ítélkezik.
– Miért nem alakultak ki a szakmán belül erős etikai szabályok? Hazug, valótlan állítások leírásának nincs komoly következménye. Lapokat többször is el lehet marasztalni, helyreigazításra lehet kötelezni anélkül, hogy végrehajtanák ezeket az ítéleteket.
– Sok mindent le lehet írni ma már, mert ilyen lett a világ.
– Nagyjából ezt a választ adta az első kérdésemre is.
– Na jó. Akkor tűrje fel az ingujját, kollega úr, mert most ketten vérszerződést fogunk kötni. Mégpedig arról, hogy holnap reggeltől nem lehet valótlan állításokat leírni. De előtte mondja meg nekem, ki fogja eldönteni, hogy mi a hazugság, és mi az igazság? Mert az ország egyik fele erre mondja, hogy hazugság, a másik fele pedig arra. Mellesleg a három újságíró-szövetség közösen elfogadott és közzétett nemrég egy etikai kódexet.
– Akkor miért nem tudnak érvényt szerezni neki?
– Drága uram. Azokat a kőtáblákat, amikre a Tízparancsolatot írták, már elég régóta az emberek elé állították. Na, vajon miért? Azért, mert szükség van rá.
– Értem.
– Ráadásul az etika nehezen körülhatárolható és megfogható valami. S ez megint azt a kérdést veti föl: ki fogja eldönteni azt, hogy mi számít tévedésnek, mi bakinak,
mi torzításnak, nyílt bűnnek és mi szándékos hazugságnak. 1991-ben egy kolléga (nem mondom a
nevét) egy kisgazda pártrendezvényen eldugta a magnetofonját a terem szellőzőnyílásában. Az ott elhangzottakat leírta, és az írást lehozta a Népszabadság. Nem szégyellte akkor ezt senki, sőt, jó brahinak tartották, hogy milyen ügyes volt. Ezt ma már nem tenné meg, sőt, nem is pártolná senki sem. Az, hogy mi közölhető és mi nem, hogy hol a határ igazság és hazugság között, leginkább társadalmi közmegegyezés, közfelfogás kérdése. Amikor az Orbán-kormány színre lépett, a kimondott szó ereje, hitele, érvényessége megváltozott. Romlani kezdett. Tudniillik jött egy olyan garnitúra, amelynek a számonkérő szóra arcizma se rándult, szeme se rebbent. Ők voltak a rajtakaphatatlan emberek, minden lepergett róluk. Ezért ma már a leírt szó ereje sem ugyanaz, mint régen volt.
– Mondja, a Népszabadság éléről magától jött el, vagy jönnie kellett?
– Na látja, ez az a kérdés, amire valóban nem válaszolok.
2004. 05. 13. (VIII/20)
