hetilap

Psota Irén hetvenöt éves Fotó: MTI

– Szereti az ünnepeket?

– Csak az ünnepeket szeretem. Ezért nem tudtam soha hosszan házasságban maradni. Mert amikor egy kapcsolatban a szárnyalás elmúlik, és a napok, az érzések hétköznapivá silányulnak, azt nem bírom elviselni. Én a hétköznapokon is felöltöztetem a lelkemet, mint a közönség, aki kívánja az előadást, felöltözik hozzá. 

– Nem is tudott volna leélni egy életet senki mellett?

Nem. Igazából nekem egyetlen partnerem van, az Psota.

– Úgy gondolja, hogy jól csinálta?

– Nem tudom, hogy jól csináltam-e, de ha az én hibám, ha nem, ez van. Csak annyit tehetek, hogy tudomásul veszem. Nem szeretek hátranézni. És egyre kevésbé tudok már tolerálni. Iszonyodom a tehetségtelenségtől, irtózom a középszerűtől, és nem bírom a humortalanságot. Egyszer volt, hol nem volt, a hetvenedik születésnapom környékén a Psota és vendégei cím? darab ment a kis Madáchban. Remek volt. A színpadon kitették az egyik fotómat: Psota Irén 70 éves. Őszintén mondom magának, addig nem is törődtem azzal, hány éves vagyok. Tudja, én nem öregnek születtem. Ránéztem a képre, és akkor jöttem rá, Úristen, hetvenéves vagyok. A dráma nem ez volt, hanem az, hogy mindezt egy középszerű, tehetségtelen fotóval hozták a tudomásomra.

– Szereti önmagát?

– Kifejezetten. Sőt, fontosnak tartom, hogy így legyen. Lehet, hogy azért, mert egyedül vagyok. De ez sem fáj. Domján Edit, látja, nem szerette magát. Meg is halt szegény.

– Vannak rossz tulajdonságai?

Szinte csak azok vannak. Például egyáltalán nem veszem észre, mikor megbántok valakit. Ebből folyamatosan kellemetlenségeim vannak. Vagy például nem figyelek oda a pénzre. Kinyitom a kezem, és kifolyik az ujjaim között. Ennél már csak számolni tudok rosszabbul. Pedig kereskedelmi iskolában érettségiztem. Egy alacsony, jó házból való úrinő volt a matektanárom. Egy régi vágású öregasszony volt. Tetszett neki a nevem, azt mondja, Pszóótaa, jöjjön ki. Pszóótaa, mennyi egyszer egy? Egyszer egy az kettő. Pszóótaa, menjen vissza. Soha többet nem hívott ki felelni. Eldöntötték, hogy színésznő leszek, és ezért nem húztak meg semmiből. Általában nem voltam szerencsés az igazgatókkal, sok voltam nekik. Nehezen tudtak kordában tartani. Különben borzalmas vagyok az olvasópróbákon, egyszerűen nem tudok beszélni, mit beszélni, olvasni sem. Kis Manyi például már az olvasópróbán hozta a szerepet. Ez a csodálatos kis görcs, ez a mesebeli tüskés bokor, azzal a zseniális székely szívével azonnal ráérzett a szerepre. A próbaidőszak elején a rendezőknek sokáig nem szabad hozzám nyúlniuk az instrukciókkal (azt, hogy itt menjek ki, ott jöjjek be, azt mondhatják), mert ha ezt teszik a rendezők, az intuíciómat veszik el, meggátolják a repülésemet, és szárnyaszegett leszek. Mikor aztán megtalálom az utamat és kinyílok, akkor már vágyom és várom is a segítséget. S ezután a jó rendezők munkája "csak" annyiból áll, arra kell vigyázniuk, hogy le ne lépjek a sínről, az utamról. 

Nagyon sokszor rögtön külsőleg is látom a figurát. A hangját, öltözködését, tartását, gesztusait. A Yermát például egy grafitceruzában láttam meg. Minden figura, minden szerep másképpen mozog, másképpen beszél, örül, szeret és kiabál. Szakonyi Hatodik napon cím? darabjában azt mondta valaki, elképesztő volt, ahogy a próbák alatt a figura karaktere változott, úgy változott hozzá a testem is. Egy szőke, hülye tyúkká váltam. Vagy az Öreg hölgyben egyszer csak kihúztam magam, mit kihúztam magam, kihúzódtam, és egyik pillanatról a másikra fantasztikus pengeként álltam a színen.

– Ha nem színész lett volna, akkor mi?

– Akkor is színész. Virág, felhő, állat, de színész. 

– A kiskutyája miért ugat ennyit?

– Talán azért, mert ő is beszélgetni akar. Zsuzsi egy yorkshire terrier, angol-spanyol ágból. Hét-nyolc évvel ezelőtt jöttem haza valahonnan, és volt még ezer márkám. Azt mondtam, ezért mindért kérek egy kutyát. A repülőgépen hazafelé mindenkinek megette a szendvicsét. Aztán megtámadta a bokámat, és végül fejest ugrott a retikülömbe. Az első yorkshire-omat, mikor vittem a tenyésztőbizottság elé, azt mondták, van egy hibája, nagy a füle. Rögtön rávágtam, igen, mert a Garas az apja. Tetszett nekik. Sokat tanulok az állatoktól, szeretem őket figyelni. A budai hegyekben egy sas szállt valahol fönt, egy vadász rálőtt, és átlőtte az egyik szárnyát. És így, sérült szárnyát lent lebegtetve szállt tovább. Azt a szárnyát már felemelni nem tudta. Ezt én beépítettem a Roncsderbibe. Ülök, és énekelem a dalt: Menj tovább, végig az úton, repülj, repülj, repülj. De közben az egyik kezem nem tudott már fölemelkedni, pontosan úgy, ahogy a sasnál láttam. 

– Van olyan darab, amit szívesen eljátszana?

– Marquez Száz év magányát amikor elolvastam, vágytam volna el is játszani. De aztán a Törőcsik nagyszerűen megcsinálta. Bejártam a fél világot, és a sok szépséggel betelt a szemem. Régebben terveztem egy műsort, aminek azt a címet adtam: Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Most azt mondom magának, ne állítsátok meg a világot, nem akarok kiszállni. 

1974-ben, mikor kezdtem belegyalogolni a rosszabb éveimbe, berohantam a színpadra, és azt mondtam: csak a láncaimat veszíthetem el. Ez tartott két-három évig, majd újra berohantam azt kiabálva: már azt sem veszíthetem el, mert már elveszítettem. Később ez úgy módosult, állva szeretnék meghalni, mint a fák. Újabb két év múlva azt mondtam, akkora rumlit csinálok majd a halálos ágyam körül, ha nem figyelnek rám, hogy az egész ország észre fogja venni, hogy Psota haldoklik. 

– És ma mit mondana?

– Hogy nem nőttem az égig.

– Boldog születésnapot!

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek