Beszélgetés Végh József túsztárgyalóval

Sokszor az biztosítja a túlélésünket, ha a túszejtőink számára eszközből személlyé tudunk válni Fotó: Somorjai L.

– A fejem fölé a levegőbe, nem?

– Nem, az elkövetőnek csőlátása van, és ha nem a feje mellé teszi a kezét, hanem jóval följebb, nem látja. Ezeket kigyakoroltattuk itt a taktikai házban, ahol emiatt engem már számtalanszor "lelőttek". Fölraktam a kezem, de mégis üvöltöttek, tedd föl a kezed – és rám lőttek –, pedig már fönt volt. Tudniillik ő csak a fejem környékét látja. Ilyenkor szinte a füle mellé kell emelnie a tenyerét, mintha hallózna. Fontos, hogy amit mond az elkövető, azt pontosan kell végrehajtani, se többet, se kevesebbet. Pont annyit. Ha például megkérdi, hol a fegyvere, mondja meg, hogy az oldalán, de a kezével ne nyúljon oda. Lőttek már le vagyonőrt emiatt. Megkérdezte tőle az elkövető, hol a fegyvered, erre ő odanyúlt, mert oda akarta adni. Túlzottan készséges volt, és golyót eresztettek belé. Ha azt mondják, hogy álljon föl, és menjen az ablakhoz, akkor azt kell mondani, jó, akkor most fölállok, és odamegyek az ablakhoz, utána pedig meg kell tenni.

– Könny? ezt mondani, de egy pánikban lévő foglyul ejtettnek, gondolom, nehéz ezt megtennie.

– Lehet, hogy nehéz, de én most arról beszélek, hogyan lehet túlélni egy ilyen szituációt. Tehát az elkövető fejében megjelenik az a mentális kép, amit a következő pillanatban látnia kell. Ha maga azt mondja neki, most akkor le fogok nyúlni, és a következő másodpercben valóban azt látja az elkövető, hogy tényleg odanyúl, akkor biztonságban érzi magát, hiszen amit hall és amit lát, az megegyezik. Az is fontos, hogy nem szabad megalázkodni. Az "akármit megteszek, csak ne bántson" taktika nem jó. A megalázkodást, a fokozott áldozati pozíciót nem szokták szeretni az elkövetők, kifejezetten ingerli őket.

– Miért?

– Mert a megalázkodással elveszíti a fogva tartott az emberi mivoltát, és aki nem ember, az megölhető. Egy patkány, egy tárgy, egy eszköz, az lelőhető. Mikor megtámadnak bennünket, csak eszközök vagyunk számukra. Sokszor az biztosítja a túlélésünket, ha eszközből személlyé tudunk válni. Van az emberben egy tudattalan genetikai ösztönprogram: a fajtárs nem ölhető meg, mert kipusztul a fajod. Két esetben ad felmentést az ember ez alól önmagának. Első: ha a pusztítással vagy a gyilkosságokkal az igazság, a jogosság látszatát kelti. Megtervezett merényletekkel például igazságosnak állítanak be háborúkat. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása, vagy a Reichstag felgyújtása és még sorolhatnám. A második eset: a leértékelés. Mert ugye nem ember a zsidó, a cigány, a fekete, így az nem fajtárs, tehát megölhető. Olyan szituációkban, mikor azt halljuk, hogy a fogva tartóink úgy beszélnek velünk, hogy te egy szemét állat, egy patkány vagy, akkor gáz van.

– Mit tudunk ilyenkor tenni?

– El kell kezdeni dolgozni azon, hogy az elkövetők szemében újra emberré váljunk.

– De hogyan?

– Például: " engedje meg, hogy elővegyem a gyermekeim fényképét, mert rosszul érzem magam, és ez erőt ad". Beszélgetést kell kezdeményezni velük, a családjukról vagy a saját munkánkról, küldetésünkről. Sokszor kérték a túszejtők, hogy juttassunk be élelmet nekik. Én ilyenkor mindig nyers alapanyagokat küldök be, mert azokat meg kell főzni. Legtöbbször a túszokkal főzetik meg az ételt, és közben kommunikálnak egymással. Ha nagyon finomat sikerül főzni, még meg is köszönik. Volt, amikor ez mentette meg az életüket.

– És ha mégis fejbe akarnak lőni?

– Akkor tegye az arca elé a kezét vagy a táskáját.

– Ez miért jó?

– Mert olyan buta az ember, hogy azt hiszi, ilyenkor nem tudja eltalálni. Azt fogja keresni, hogy tud a kezed vagy a táska mellett ellőni. Ezzel időt nyer, és új szituációba kerül, ami új lehetőséget hoz. Megtörtént esetről beszélek.

– Hogyan látja, milyen személyiségű, alkatú emberekből lesznek
gyakrabban áldozatok? Létezik egyáltalán olyan, hogy áldozattípusú ember?

– Igen, alapvetően neurotikus, depresszív alkatú emberekként ismerem azokat, akik áldozatokká szoktak válni.

– Akkor is, ha véletlenül kerülnek ilyen helyzetekbe?

– Legtöbbször ezeknek az embereknek az életvezetésükben van valami, ami olyan szituációkba viszi őket, ahol ez bekövetkezhet. Az ilyen típusú emberekkel gyakrabban történik szerencsétlenség. Az elkövetők egy része céltudatosan válogatja meg az áldozatait, és gyakran van közöttük nem szeretett, gyűlölt személy. A "rendezetlen" elkövető általában olyan embert ejt túszul vagy követ el ellene bűncselekményt, akit korábbról már ismert, akivel elbír. Akinek uralni tudja a személyiségét pszichikailag és fizikailag is. Ritka az az eset, amikor erős személyiségű, alkatú az áldozat, de ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy akár meg is öli a túszát. A "rendezett" elkövető nem kiszámított módon ejt túszt. Vagy ha igen, konkrét célja van, pénzt akar szakítani vele. Börtönben vagy zárt intézményekben mindig megválasztják, kinek a szolgálatánál kövessék el a rendkívüli eseményeket. És mindig annál, akit nem szeretnek. Ha mégis van egy szeretett személy abban a szolgálatban, akkor megsúgják neki, hogy aznap menjen betegállományba, vagy maradjon otthon.

– Ugyanilyen tudatos a bűncselekmény helyszínének megválasztása is? Milyen típusú helyekre koncentrálódnak leginkább ezek a cselekmények?

– Meggyőződésem, hogy a legtöbb esetben az agresszió tulajdonképpen elromlott kommunikáció. Ebbe az is beletartozik, hogy túszul ejtek valakit, vagy valamilyen botránnyal felhívom magamra a figyelmet, mert már minden kommunikációs csatornám működésképtelen. Feltehetően gyarapodni fognak az ilyen típusú cselekmények azokon a központi helyeken, ahol a média a közelben van, vagy már eleve ott van. Elkövetés helyszínéül szolgálhatnak a jövőben olyan kulturális vagy sportesemények, amelyeket a tévé élő egyenes adásban közvetít. Sokszor még az emberölés esetében is fontos a helyszín és az időpont kiválasztása.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy az elkövető ezzel is üzen. Én a Fenyő gyilkosságra is azt mondom, elromlott kommunikáció. Délutáni csúcsforgalomban a város legzsúfoltabb kereszteződésében lőtték le, azon a héten, amikor az összes rendőr az utcákon volt, mivel közbiztonsági akciót hirdettek. Még a különleges szolgálat is – azok vagyunk mi – az utcán volt autójával a Nyugati körül. Miért nem egy csöndes utcában lőtték le? Miért nem éjjel? Vagy miért nem két héttel később, amikor már levonultak a rendőrök? Mert e körülményeknek is üzenettartalma volt. A hatalom felé. Legyen nyugodt, akinek vagy akiknek szólt ez az üzenet, azok megértették.

– Ön a Csecsenföldön elrabolt és túszul ejtett két magyar mérnök, Oláh István és Dunajszki Gábor kimenekítésében is részt vett. Mi volt a feladata?

– A tárgyalási taktika kidolgozásában volt szerepem, és abban, hogyan folyjon a tárgyalás az elrablókkal. Illetve, az itthon maradt családtagokkal foglalkoztam, hogyan kezeljék a médiát, miről beszéljenek és miről ne.

Rövid idő alatt sokat megtudtunk az elrablókról. Azt is pontosan tudtuk, a túszok hol vannak fogva tartva.

– Kint voltak Groznijban a helyszínen?

– Nem, itt Magyarországon voltak olyan grozniji forrásaink, ahonnan ezt meg lehetett tudni.

– Pénzért?

– Nem, ehhez az információhoz nem kellett pénzt adnunk.

– Úgy tudom, a foglyok elengedéséért viszont keményen kellett fizetni.

– Kérdezzen mást.

– Voltak olyan pillanatok, amikor hajszálon múlott az életük?

– Szilveszterkor egyikőjüket ki akarták végezni. Kemény tárgyalástechnikai csatát vívtunk, hogy ne tegyék meg. Valóban egy hajszálon múlott.

– Min például?

– Pici, apró gesztusokon, hanghordozáson, mondatok közti szüneteken. Meglepő volt, amikor az egyik tárgyalás alkalmával egyszer csak azt mondja a grozniji: tudom, hogy maga felkészült túsztárgyaló.

– Ezt honnan tudhatta?

– Vagy onnan, hogy ő is profi túsztárgyaló volt, és ráismert a taktikára, vagy onnan, hogy volt hírforrásuk Magyarországon.

– Először a groznijiak keresték a kapcsolatot magukkal, vagy fordítva?

– Ők keresték velünk, hogy elrabolták Oláhékat. Pénzt akartak értük. És mást is.

– Csecsenföldön ez egy megélhetési forma?

– Egy komoly szakma. Van, aki csak foglyul ejt, van, aki fogságban tart, és van, aki csak alkudozik. Adják-veszik egymás közt a foglyokat a nagyobb nyereség reményében.

– A tárgyalások során – nem csak a grozniji esetre gondolok – fontos, hogy maga szimpatikus legyen a másik félnek?

– Hogyne. Megnyerő, hiteles és laza kell legyek ahhoz, hogy el tudjanak fogadni. Ezt a hangomnak is tükröznie kell. Ilyenkor általában sok levegővel beszélek, az megnyugtatóbb, barnább hangszínt ad. Telefonon keresztül is mosolyogva tárgyalok, a mosoly áthallatszik a készüléken. Ahogy a stressz is. A rendőröket is így tanítom, gyakorolják is, de nem mindig megy, mert ha belül stressz van, nem lehet őszintén mosolyogni.

– Mit csinál, ha a terrorista, aki tárgyal, egyszer csak elkezd hisztériázni, üvöltözni magával?

– Vagy igyekszem megnyugtatni, abban a stílusban, vagy ha ez nem vezet sehová, elkezdek én is ugyanolyan hangerővel és indulattal beszélni, mint ő. Aztán lassan, mondatról mondatra lehalkítom és lelassítom a beszédemet, ezt ő automatikusan átveszi, majd egy idő után abban a stílusban folytatja a beszédet, ahogyan én.

– Volt olyan a praxisában, amikor kifejezetten a jó helyzetfelismerésének, tárgyalási taktikájának, empátiájának köszönhették a foglyok az életüket?

– Hogyne, sokszor.

– És olyan, hogy rossz helyzetfelismerése vagy empátiájának a hiánya okozta a túszok halálát?

– Ilyen nem volt soha, de még csak sérültek sem voltak. Azt nem mondanám, hogy azért nem halt meg soha senki a szolgálatom alatt, mert én voltam a kiváló. Azt mondanám, azért, mert a csapatunk volt kiváló. Sosem én oldom meg a helyzetet, hanem a parancsnok. Én, mint jó tárgyaló mindig a parancsnok meghosszabbított keze vagyok.

– Nem maga irányít ilyenkor?

– Nem, én tárgyaló vagyok. Fontos része a csapatnak.

– Mikor dolgozik, minek látja a másik oldalon állókat: bűnözőknek, gyilkosoknak, gazembereknek?

– Nekem soha nem bűnözőként jelenik meg a másik oldal. Mindig emberként.

– Mit érez irántuk?

– Ha az elkövetőhöz erős érzelmi szálak fűznének – akár szeretet, akár gyűlölet – az csökkentené a racionalitásomat, gyengítené a helyzetfelismerő képességemet. Rosszabbul dolgoznék. Mert ahogy növekszik bennem az indulati feszültség, annak arányában hagy cserben a szakmai tudásom. Olyan megtévedt embernek látom az illetőt, aki rossz eszközhöz, rossz megoldáshoz nyúlt. De embernek látom, akit elfogadok.

– További sikereket kívánok.

– Köszönöm.