hetilap

Fotók: B. P.

Siófok, Aranypart lejáró. A vasúti átjáró melletti közért alkalmazottját, Árvai Attilát kérdezem.



– Csütörtök reggel, mikor felébredtél, érezted, hogy ez egy tragikus nap lesz?

– Ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Fél hét körül keltem, megreggeliztem, családomtól elbúcsúztam, nyolcra értem a közértbe. A közért falánál hátul, pontosan a vasúti sín mellett rosszak voltak a villanyvezetékek. Negyed kilencre jött a szerelő, megmutattam neki, mit kell csinálni. Háromnegyed kilenc körül hallottam egy hosszabb vonatfüttyöt, de hát ez mindig szokott lenni, már megszoktuk. Az összes vonat így szokott dudálni minden nap, tehervonat, személyvonat egyaránt. A duda után egy furcsa, tompa puffanást hallottam. 

– Egy vonat hatalmas sebességgel, melletted pár méterre nekiütközik egy busznak, az nem egy óriási csattanás hangját adja?

– Én azt hallottam, amit mondok. Nem is inkább csattanás, hanem ahogy az üveg csörömpölve a földre esik, annak volt ilyen furcsa csilingelő hangja. A túlnyomástól a busz üvegablakai azonnal szétmentek. Ahogy odarohantam, azt láttam, hogy valami busz-szerűség, vagy az eleje vagy a hátulja felpréselődve lökődik a vonat előtt. A víz felől jöhetett a busz, a szállodasorról. Én és a kollégám voltunk az elsők a helyszínen, de nem tudtuk felfogni hirtelen, hogy mit látunk. Hullák és testrészek repültek a busz-szer? roncsból. Abból éreztük, hogy nagyon nagy baj lehet, hogy mindezek közben olyan nagy csend volt, hogy még a madár sem énekelt. 

– Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor sikoltások, kiabálások, őrület, sírás.

– Nem, dermesztő csend volt. Az a pár ember, aki nem halt meg a busz utasai közül, az is eszméletlenül feküdt az út mentén, ahova az ütközés szétdobta. Egyetlen egy hölgy mozgatta a testét, mintha fel akarna ülni, de látszott rajta, hogy nincs eszméleténél. A hölgyön volt egy bácsi, akinek nem volt koponyája, és levettük róla és ráültettük egy kiszakadt buszülésre. Csak később tudtuk meg, ő volt az a magyar tolmácsnő, aki túlélte. Még mindig olyan fagyott, jeges, néma csönd volt, mint amikor a lelkek elszállnak valahova, vagy én nem is tudom... Az első percben minden mozdulatlan volt.

– A rendőrséget, mentőt, tűzoltókat nem riasztotta senki?

– Én is automatikusan mozogtam, szinte nem voltam észnél, nem is értettem, honnan volt ehhez erőm. Egyetlen dolog jutott eszembe, a rendőrség száma, felhívtam őket. 

– Mit mondtál nekik?

– Azt, hogy jöjjenek, és sok mentőt küldjenek, mert nagy baj van. Mikor láttam, hogy a halottak között megmozdult egy ember, felhívtam a tűzoltókat is, hogy ők is jöjjenek, mert lehet, hogy vannak még élők. Amíg nem jöttek meg, rajtuk próbáltunk segíteni. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem mertem odamenni egy bácsihoz, és valahogy segíteni neki, aki fönt feküdt a vasúti töltésen, a köveken, mindkét kezét és lábát csak bőrdarabok tartották, de közben mosolygott és pislogott. Biztos, hogy még élt. Addigra már sok ember volt a kereszteződés mindkét oldalán, legtöbben kezükben mobiltelefonnal, de semmit nem tettek, csak dermedten álltak. Se közelebb nem jöttek, se elmenni nem tudtak, mintha nyitott szemmel aludnának. Egyszer csak megszólalt valaki, hogy telefonáltak-e már, ez volt az első szó, amit az ütközés óta hallottam: igen, telefonáltam, kiabáltam viszsza. Pár perc múlva megérkeztek.

Fotók: B. P.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek