Nyugat-szaharai kisgyerek. Kecskék és skorpiók 0földje
Fél évvel ezelőtt kapcsolatba kerültünk Ahmed Szulejmánnal, a Szahara Alapítvány vezetőjével, aki állandóan gyötört bennünket, hogy menjünk ki hozzájuk, mert ott is nagy szükség lenne a segítségünkre. Elolvastam a történelmét ennek a kis népnek, és megfogott az, hogy huszonhét éve élnek a pusztában, és huszonhét éve várakoznak valamire. Csakhogy Mózes tudta, hogy miért a készülődés, és miért a várakozás. De ez a szaharai nép nem tudja. A mostani generáció már a menekülttáborba született, ami eleve reménytelenné, deszocializálttá, reményvesztetté tette őket.
– Miből, hogyan élnek az emberek? Mit dolgoznak?
– Azt mondják a szaharaiak, hogy itt csak a napból és a homokból van elég, azt nem kell vinni nekik, minden egyebet viszont igen. Van olyan hatalmas tábor, amelyik akkora, mint budapesti kerület, és egyetlen kút sincs a közelben. Ha jön a lajtos kocsi, akkor van víz, ha nem jön, akkor nincs. Huszonöt év alatt kétszer esett az eső. Délelőtt tizenegy órától délután öt óráig negyvenöt-ötven fokos meleg van, ilyenkor mindenki behúzódik a szakadozott sátrak árnyékába.
Mindent a nemzetközi szervezetektől kapnak. Az ENSZ egy időben ezt elég jól megszervezte, a sátortáborokban utcák vannak, és kerületek. Iskolákat szerveztek, a gyerekek iskolába járnak reggeltől tizenegyig, és aztán "haza", és délután öttől megint visszamennek. Egy alkalommal azt mondta a kísérőnk, készüljünk, mert tíz perc múlva indulunk, s aztán huszonnégy óra múlva jött vissza. És csodálkozott, amikor kérdőre vontuk. Mit dolgoznak? Semmit. Egyszerűen csak elmegy a napjuk.
– Mit csináltatok ott?
– Van egy specialitásunk, a mozgássérült gyerekekkel való foglalkozás. Ezen a területen az elmúlt évek segédmunkáiban nagyon sok tapasztalatot szereztünk. Keresztény, tehát hívő, Szent Szellemmel betöltekezett konduktorokat viszünk Magyarországról, erős személyiségeket, akik bírják a megterhelést. Az évek óta nyomoréknak, mozgásképtelennek tudott gyerekek pár napos foglalkozásaink során felállnak és járnak. Ez nagyon nagy bátorsággal és reménységgel töltött el bennünket. A foglalkozások előtt imádkozunk értük, áldást kérünk a tábor lakóira, és kifejezzük Isten előtt is a szeretetünket a gyerekek felé.
– Ezek egyben szellemi fogyatékosok is?
– Nem, ezt a munkát azokkal a gyerekekkel tudjuk sikeresen elvégezni, akik értelmileg épek, csak fizikailag sérültek, és öt– nyolc év közöttiek.
– Milyen nyelven beszélgettek egymással?
– Egy arab tolmács segítségével beszélünk velük spanyol, arab és mór nyelven. A legdöbbenetesebb élményünk az volt, amikor elkezdett járni egy addig teljesen mozgásképtelen kisfiú, a felfokozott hangulatban magyarul kezdtünk el hozzá beszélni: Emeld föl a kezed, lépj egy lépést, állj meg, nézz rám! – mindent megértett, és azonnal végrehajtott.
– Mi lesz azzal, aki hirtelen beteg lesz, mondjuk halálos beteg?
– Az nagy valószínűséggel meghal. Kétszázezer menekültre jut egy kórház, amelyben van áram és víz is, és műtési lehetőség is. Orvosok viszont nincsenek. Amikor legutoljára ott voltunk, Spanyolországból jött tizenöt orvos, és specifikusan ment a gyógyítás. Azt mondják ezen a héten nőgyógyászat van, és akkor egy hétig csak nőgyógyászati problémákkal foglalkoznak. Következő héten azok jöjjenek, akiknek a szemük fáj, és akkor egy hétig menetrendszerűen operálták a gyerekek és a felnőttek szemét. Persze ne európai kórházra gondolj: vaságy, pokróc, millió légy, műtöttek a szabad ég alatt. Találkoztunk olyan családokkal is, akik szégyellve a nyomorék gyerekeket, hagyták őket meghalni. A mozgássérült gyerekekkel soha semmilyen orvoscsoport, semmilyen nemzetközi szervezet nem foglalkozott. Voltak fejlesztőprogramok az írás-olvasás elsajátítására, orvosok képzésére, de arra, hogy a gyerekek megtanuljanak járni, hogy önmagukat el tudják látni, hogy egy tizennégy éves kisfiút ne kelljen pelenkázni, erre program soha nem volt.
– Mit esznek az emberek?
– A közös étkezések úgy történnek, hogy van egy nagy tál középen – hogy mi van benne, ne kérdezd –, és mindenki abból eszik, három ujjal belenyúl a tálba, szájához veszi az ételt, lenyalja az ujját, és veszi a következő falatot. Az első alkalommal, amikor megérkeztünk, megvendégeltek bennünket. Tevehúst kaptunk. Olyan erős íze volt, ami európai gyomornak bevehetetlen. Ritkán vágnak tevét, mert az nagy kincs.
– Vadállatok élnek a Szaharában?
– Talán ha két kedélybeteg tevét láttunk, s egy-két kivénhedt kecskét, amik nejlonzacskót eszegettek. És rengeteg skorpiót.
– Mibe öltöznek az emberek, ha egyáltalán öltöznek?
– Kék népnek evezik őket, mert kék ruhában járnak. A legenda szerint egy régi háborúban az asszonyok álltak fel, és hozták a győzelmet, és ezért ők ma is fedetlen arccal járnak, a férfiak viszont befedik azzal a kék valamivel a fejüket, mert szégyellik magukat emiatt.
– Mi lesz a konkrét célja a következő kimeneteleteknek?
– Itt is elkezdtük azt a munkát, amit már Kambodzsában. A Program abból áll, hogy egy gyermeket havonta tíz dollárral kellene támogatni, azaz háromezer forinttal, ami tökéletesen elég a havi ellátásukhoz. Tehát kétszáz mozgássérült gyerek számára keresünk ilyen módon jelképes örökbefogadókat. Ezek nem csak árva gyerekek, hanem olyanok, akik családban élnek ugyan, de olyan anyagi, pszichikai, fizikai körülmények között, hogy nem biztos, hogy megérik a felnőtt kort. Azt várnánk, hogy legalább egy évre vállaljon be egy magyar szülő egy gyereket, ami harminchatezer forint. Ezt fizetheti havonta, negyedévente, félévente, évente vagy egy összegben is.
– Mi a garancia arra – sokszor hallani ilyen jelleg? visszaélésekről –, hogy ezek a pénzek valóban oda jutnak, ahova az "örökbe fogadók" szánják?
– Az eddigi többéves sikeres szolgálatunk és az alapszabályzatunk, aminek a lényege, hogy csak a saját embereinkkel dolgozunk. Nem egy központi számlára utaljuk Budapestről Afrikába a pénzt, hanem mi magunk visszük ki és adjuk át a rászorulóknak. Most fogjuk kibővíteni a programot azzal, hogy minden százas csoportból egy embert elviszünk magunkkal, hogy a jelképes örökbefogadó szülő személyesen adhassa át a pénzt. Minden adományozó szülő megkapja a gyermek adatait, és személyesen is kapcsolatba kerülhet vele. Mikor letelt az egy év, egy teljes beszámolót készítünk, mire költöttük a pénzt, és hogy fejlődött az illető kisgyerek. Az útiköltségeinket egy amerikai szervezet vállalta át, így a begyűjtött pénzből erre sem kell költenünk.
– Akkor add meg a pontos címeteket, hogy mindenki elérhessen benneteket.
– Megtalálhatók vagyunk a Baptista Szeretetszolgálat budapesti irodájában.
Telefonszámunk: 302-2929, e-mailünk: fogadjorokbe@hbaid.org, honlapunk:
href="http://www.hbaid.org" TARGET="_BLANK">www.hbaid.org.
– Bácsi, fogadj örökbe!
2002. 06. 07. (VI/23)
