Csehák Judit, az egészségügyi tárca várományosa. Négyéves operációra készül Fotó: MTI
– Fel vannak készülve ennek a kezelésére?
– Természetesen. Tudom, mely pontokon lehet cserélni, és mely pontokon kell. De szerencsére nagyon sok kiváló munkatárs dolgozik az Egészségügyi Minisztériumban, akik pályázattal kerültek oda. Nem mindenki érkezett politikai kinevezettként.
– A szerződésekkel kapcsolatban is vannak elképzeléseik?
– Igen. A szerződés nem egyoldalú elkötelezettséget jelent, a megrendelő minisztériumnak nyilván ki kell fizetnie a munkát, de ellenőriznie is kell, hogy a másik oldalon elvégezték-e azt.
– Mindkét koalíciós partner programjában fontos pont a béremelés, amit az első száz nap programjába is felvettek.
– Átlagosan ötvenszázalékos alapbéremelésről van szó. Most folynak az egyeztetések a pénzügyminiszter-jelölttel. Amikor megfogalmaztuk ezeket a javaslatokat, a távozó kormány által megjelölt költségvetésre alapoztunk, és számítottunk a magasabb infláció és a költségvetés szándékos alultervezése miatt keletkező többletbevételre. Ezt a többletbevételt kívánjuk elsősorban a pedagógusok, az egészségügyben és szociális területen dolgozók béremelésére fordítani. Olyan prioritás ez, amit minden körülmények között teljesíteni akarunk.
– Egész pontosan kik keresnek majd többet ősztől?
– A rendelkezésünkre álló statisztikai adatokból tudjuk, hány közalkalmazott dolgozik az egészségügyben, ezek közül mennyi a diplomás, mennyi a kisegítő személyzet; hány háziorvos, házi gyermekorvos van; hány alkalmazottal rendelkeznek, és milyen a bérátlaguk.
– Az egészségügyben dolgozók mellett a betegek is nagyon régóta számítanak helyzetük jobbra fordulására
– Az egészségügy nagyon érzékeny terület. A pénzen kívül nagyon határozott jövőkép szükséges ahhoz, hogy jó irányba mozduljunk, és hogy érzékelhető javulást érjünk el. Hosszabb időszakra vonatkozó tervvel rendelkezünk, amelynek a szakmai része ki van dolgozva, tisztáznivaló kérdések inkább a finanszírozást illetően merülnek fel. Tízmillió ember ellátásáról van szó, akik évente kétszázmillió esetben fordulnak orvoshoz, fejenként tehát átlagosan hússzor. Elképzelhető, mennyire fontos, hogy adott esetben mennyit kell várniuk; milyen körülmények fogadják őket; mekkora figyelmet kapnak a személyzettől; fáj-e, ami velünk történik; mennyire veszik figyelembe a személyiségi jogaikat, emberi méltóságukat; és nem közömbös az sem, mennyit kell az ellátásért fizetni. Lehetőséget kell adni a fővárosban és vidéken is arra, hogy modern kórházak legyenek, ahol teljeskörűen, korszer? viszonyok között lehet ellátni a betegeket. Erre egy rekonstrukciós terv született. Szó van arról is, hogy a kórházakban nagyon jól felszerelt, aktív szakmai centrumokra van szükség, ápolást-gondozást nyújtó részlegekre, egynapos sebészetre; emellett szükség van olyan alapellátásra, amely teljesíteni tudja a szakellátás bizonyos szolgáltatásait is.
– Politikailag nyilván más térfélen vannak Mikola úrral. Szakmailag is ilyen távol állnak egymástól? Milyen területeken jöhet szóba a folytonosság elve, ha Ön a helyére lép?
– Szakmailag egyáltalán nem állok távol a miniszter úr javaslataitól, elgondolásaitól. Például a kórháztörvény alapelvében, irányultságában egyetértünk; azonban a megfogalmazás, a törvényszöveg sok hibát rejt. Két-három olyan pont van a törvényben, amely sérti a versenyszabályokat, és nem elég pontosan szabályozza az átalakulás feltételeit: ezeken változtatni kell majd, és meg kell hozni azokat a döntéseket is, amelyek segítik ennek a törvénynek a végrehajtását. A kórházakból a piacgazdaság viszonyaihoz, szabályaihoz jobban igazodó szervezetet kell létrehozni. Biztosítani kell a szakemberek és a menedzsment önállóságát, és az ezzel járó felelősséget. Konszolidálni kell a kórházak gazdálkodását, rendezni kell a bevételi oldalt is, mert alulfinanszírozott intézményrendszerrel nem lehet gazdaságosan, hatékonyan dolgozni. Ha nincs megfelelő nyereség a szolgáltatásokon, akkor nem jön a magántőke a rendszerbe. Ezeket a külső feltételeket is meg kell változtatni ahhoz, hogy az eredményes átalakulási folyamat beinduljon.
– Tudtak egyeztetni?
– Erre nem volt lehetőség. A kampány során háromszor is találkoztunk Mikola úrral – mindig én mentem oda kezet fogni. Azt gondolom, mindig annak kell gesztusokat gyakorolni, aki éppen hatalomban van – az úgy elegáns. Ha én leszek olyan pozícióban, hogy gesztusokat gyakorolhatok, meg fogom tenni, függetlenül attól, hogy korábban milyen volt bárkivel is a viszonyom. Az embereknek lehetőséget kell adni, hogy kicsit átértékeljék korábbi véleményüket.
– Említette a magántőkét. A privatizáció az egészségügy esetében erős ellenérzéseket is kiváltott. A szocialista–liberális kormány Egészségügyi Minisztériumának milyen elképzelései vannak a privatizációt illetően?
– A tulajdonos önkormányzatoknak és az irányító hatóságoknak nagy felelősségük van minden magánosítás esetében. Arra fogunk törekedni, hogy nagyon pontos, nagyon részletes, nyilvános és jól átlátható szabályokat dolgozzunk ki. Az átalakulásokhoz sorvezetőt, háttéranyagot, jogi és vagyonértékelési tanácsadást is szükséges biztosítani. Referenciának lehetne használni azokat a helyeket más önkormányzatoknál is, ahol jól sikerült az átszervezés.
– Ez az átalakulás gyógyír lenne az egészségügy iránt megcsappant bizalom helyreállításához is?
– Azt gondolom, hogy bár a folyamat során mindenki nyilván védeni fogja a maga érdekeit, a helyzet oldódni fog. Ha a pénzelosztástól fogva az intézményeket, osztályokat érintő döntésekig sok dolgot decentralizálni fognak, és a hatalom már nem az egyedüli felelős lesz, hanem csak egyike a szereplőknek, akkor sokkal inkább az együttműködésre irányul a figyelem, mint arra, ki hogyan tegyen szert befolyásra. A nyilvános versenyhelyzet más minőséget feltételez a vezetésben és a szemléletben is, nem a hatalomnál kell "kijárni" a juttatásokat, hanem piaci viszonyok között, egyenrangú partnerként kell kialkudni a megállapodásokat.
– A választások idején az egészségügy kapcsán leginkább a gyógyszerárakról hallhattunk, holott mindannyian tudjuk, hogy nem ez az egyetlen problémás terület ma a magyar egészségügyben. Ön szerint a kampány miatt került a középpontba, vagy valóban központi kérdés?
– Bármilyen változás a patikában mindig érthető izgalmat vált ki, különösen az idős, alacsony jövedelmű, sok gyógyszert szedő emberek körében. Ha elkezdjük számolni, hogy a minimumnyugdíjon élő embereknek fizetnie kell a létfenntartáshoz szükséges összes kiadást, és havi kiadásaikban meghatározó a gyógyszerköltség, akkor tíz- vagy húszszázalékos árnövekedés könnyen megoldhatatlan problémát jelenthet számukra. Mindenképpen kiszámíthatóbb gyógyszerellátásra törekszünk majd; időt kell hagyni az új szerek bevezetésére; előre világossá kell tenni, melyikhez milyen támogatást tud nyújtani az állam. Folyamatosan tárgyalunk majd a gyógyszergyártó cégekkel is. A finanszírozásban az a célunk, hogy a gyógyszerkiadásra, gyógyító-megelőző és természetbeni ellátásokra fordított közkiadás aránya növekedjen; minimális célként elérje a 6,5 százalékát a GDP-nek, a mostani 4,8-hoz képest. Ez már megközelítené az Európai Unióban általános 7,4 százalékos arányt.
– Hisz abban, hogy négy év múlva másképp fest majd az egészségügy Magyarországon?
– Nagyon szégyellném magam, ha nem sikerülne komoly áttörést elérni. Nagyon szerettem gyógyító orvosnak lenni, csak azért jöttem el annak idején, mert azt láttam, hogy anynyi minden nem működik az egészségügyben, hogy hátha tudok a betegeimen túl másokon is segíteni az egészségpolitikán keresztül. Ugyanakkor azt látom, hogy eltelt harminc év, és a rendelőkben a betegek számára még nem történt elég változás. Nem vagyok nyugodt afelől, hogy megérte-e ezt a kerülőt megtennem. Most kapok még egy lehetőséget a bizonyításra.
2002. 05. 17. (VI/20)
