Tanulságok és tapasztalatok, amelyek visznek tovább a saját utadon - ez a summája azoknak a beszélgetéseknek, amelyek a közel százéves Fejtő Ferenc és egy Franciaországban élő újság-író, Földes Anita között hangzottak el. Az ifjú újságíró becsületére legyen mondva, nem tar-totta meg magának, ehhez túlságosan nagy horderejű felismerésekre tett szert a két éven keresztül zajló beszélgetéseik során, hanem megírta könyvben Átéltem egy évszázadot címmel. Egy évszázadnyi gondolkodás, döntések sora, a következményekkel való szembenézés, újraértelmezés, ezernyi fontos találkozás, –ezeken kellett végigmennie Fejtő Ferencnek ahhoz, hogy ilyen méltósággal tudjon megöregedni. Földes Anitának éppen azért hisszük el, hogy hiteles, amit Fejtőről leír, mert annyira jelen van, hogy vele együtt ülünk Fejtő nappalijában, és kérdezgetjük kíváncsian a történész-újságírót, együtt éljük át vele az évszázadot, és a végére valamivel jobban értjük, ami történt és ami történik velünk.

Az emlékezés nem szokta különösebben lázba hozni a közönséget, legfeljebb elismerik, hogy szükséges, és alávetik magukat az ezzel járó formaságoknak. Akinek az emlékezéshez elég elmerengeni és visszagondolni a saját régi életére, amelyet éppen a felidézett esemény vagy eseménysor választott el drasztikusan az újtól, az azóta eltelt életétől… nos, az „másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről / az már egy messzefénylő, szabad jövő felé tör” – Radnóti szavaival.

Az ember gyanútlanul sétálgat a könyvesboltban, és valamiért hívogatni kezdi az egyik polcról egy könyv. Simán ellen lehet állni a kísértésnek, hiszen rengeteg könyv figyel még a polcokon, lehetne akármelyik másikat is választani. De nem, a könyv rövid ismerkedés után a kosárba kerül, és hamarosan otthon várja a megfelelő alkalmat a „támadásra”.

Mi, magyarok nem szeretjük, ha lúzernek tartanak bennünket, hiszen önérzet is van a világon, a világnak ezen a pontján meg különösen, hiszen hány Nobel-díjast is adtunk a világnak? Mi magunkat viszont minden további nélkül lúzernek érezhetjük, mindennek ellenére. Felmérési eredmények azt igazolják, hogy a tények és körülmények mit sem számítanak, ha érzésekről van szó.

Egy zenész, akinek a világranglista élén is vannak barátai, falun él a feleségével és a kislányával, beszél, ha muszáj, „mert a celebség munkát jelent”, játszik tavon csónakázva, erdő mélyén, a fővárosi Művészetek Palotájában, az A38-as hajón, óbudai kerti színpadon, New Yorkban, Szolnokon vagy akárhol – a lényeg, hogy játszik. „Nem agyalok azon, hogy mi lesz, mert a végén úgyis mindig oda jutok, hogy ha jól zenélek, minden jó lesz” – foglalja össze a credóját a Heteknek nyilatkozva. Hát csoda, hogy őrültnek tartják?

Barátságos, de zárkózott, becsületes, miközben szeretőt tart, világutazó, és nem beszél nyelveket, illemtudó, bár kéjsóvár, környezet- és egészségtudatos, de egész nap szipog – nagyjából ennyire kiismerhetetlen egy kelet-közép-európai számára egy japán ember. Egy évek óta Japánban élő magyar házaspár nem tudott egyértelmű választ adni arra a kérdésre sem, hogy vannak-e barátaik. Szerintük nagyon barátságosak, kedvesek a japánok, de nem engednek igazán közel magukhoz senkit, még egymás között sem beszélgetnek személyes dolgokról, talán még a házaspárok sem. És nem szeretik felhívni magukra a figyelmet. A nők pedig tisztességesen felöltözve mennek ki az utcára, ebben is nagyon nagy kontrasztot lehet látni Magyarországgal összehasonlítva. Japánról Éva, az ifjú feleség mesélt a Heteknek.

Kóla, narancs, alma, szőlő, és víz, víz, víz és víz. Honnan, hogyan kerül a csapba, a palackba, hogyan rejti el a föld mélye? És mi történik, ha cukor „kerül” bele, ízesítők, színesítők? A Magyar Ásványvíz Szövetség irodájában nem csak vizesüvegek kínálják magukat, a trendi üdítő­italok is ott sorakoznak mellettük. Az irodában Bikfalvi Istvánné, a szövetség titkára válaszol kérdéseinkre.

Ha egy ismert francia napilap vallásról beszél és a vallásszabadságról értekezik, ahogy azt a Le Monde tette néhány napja, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy valami történt. Az iszlám és a zsidó–keresztény kultúra kapcsolata, a vallás megváltoztatásához való jog és a vallásszabadság kérdése egy konferencia kapcsán került napirendre Párizsban, a pünkösdi hétvégén.

Legutóbbi nagyszabású koncertjén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Somló Tamás „az ország diszkrét bája"-ként aposztrofálta Friderikát, aki ahelyett, hogy a hagyományos karriert kö­vetné, egyenesen új műfaj bevezetésén dolgozik a magyar közönség számára. Most ismét önálló estre készül, ezúttal a Budapesti Kongresszusi Központban. Nemrégiben egy tehet­ség­kutató televíziós versenyen ismét előkerült az a dal, ami 1994-ben ismertté tette Friderika hang­ját, és a Kinek mondjam el vétkeimet ismét könnyeket csalt mind a zsűri, mind a műsor­vezető szemébe, nem csoda, ha a közönség annak idején megjegyezte a nevét. A műfaj azóta változott, az őszinteség maradt. Nagyjából tíz éve „teszteli" országszerte azt a műfajt, amit újrafogalmazva szeretne a magyar közönséggel megismertetni, és az ünnepi koncerten is hall­hatunk majd tőle: ez a gospel.

Magyarországon még nem készült konkrét felmérés arról, hogy egy politikus megjelenése mennyiben befolyásolja a választót, de mivel az emberek döntéseiben mindenhol hangsúlyos szerepet kap az érzelem, a jelöltnek legelőször is szimpatikussá kell válnia ahhoz, hogy megnyerje szavazói bizalmát. A lapunk által megkérdezett szakértők egyetértenek abban, hogy a politikai arénában is tudatosabb imidzsre volna szükség Magyarországon.

Sosem volt kérdés, hogy a nők szerepet játszanak a férfiak életében, hiszen már a történelembe is bevonult a mondás, hogy „Keresd a nőt!” Minden fontos férfi mellett egy fontos nő áll, akár Madame Curie-ként, akár Nancy Reaganként. Ma már nehezebb ilyen párokat találni a hírességek között, pedig nagy szüksége lenne a köznapi házasságoknak is jó példákra.

„Tanú vagyok, nem bíró. De a megöltek nevében nem bocsáthatok meg, csak a magam nevében. A háború után azt hittük, bizonyos dolgok többé nem történhetnek meg, hiszen láttuk, hová vezet a gyűlölet. És most ismét nyilas egyenruhában látok masírozni fiatalokat Budapesten, akik nem törődnek azzal, micsoda fájdalmat okozott már ez az egyenruha az én népemnek, a zsidó népnek. Mi történt a magyar társadalommal? Miért nem kiáltanak, hogy ezt nem tűrik meg maguk között?” Elie Wiesel, aki a saját bőrén tapasztalta, hová vezet a gyűlölet, fájdalmasan vegyes érzésekkel utazik el Budapestről. És nekünk bele kellett nézni a szemébe, amely oly sokat látott.

„Nem akarom, hogy az én múltam bárkinek a jövőjévé váljon” – ez lehetne a mottója Elie Wiesel 1945 utáni éle­­­tének. Az ő esetében elmondható, hogy volt élete a halál előtt is. És bár emlékszik még erre az életre, Auschwitz mindent megváltoztatott számára. „Auschwitz egy párhuzamos valóság volt, saját törvényekkel, saját társadalmi berendezkedéssel. A szabály lényege az volt, hogy a gyilkosok gyilkolni, az áldozatok pedig meghalni jöttek ide.” Elie Wiesel 2009. december 10-én a Hetek Közéleti Klubban tart előadást.

Allan Weiss nem volt jó tanuló, az élet mégis kegyes volt hozzá. Részt vett az Oracle informatikai cég megalapításában, és ezen belül létrehozott egy olyan oktatási alapítványt, amely évről évre olyan érdekes kihívás elé állítja a gyerekeket, amit örömmel tudnak elvégezni, és kivételes sikerélménnyel kecsegtet. 2009-ben az Oracle által kiírt ThinkQuest honlapkészítő világverseny 15 év alatti kategóriáját egy hattagú magyar csapat, a Bornemisza Péter Általános Iskola tanulói nyerték meg. Fejenként egy laptoppal és egy felejthetetlen San Franciscó-i utazással lettek gazdagabbak, valamint olyan tapasztalatokkal, amelyek minden bizonnyal hozzájárulnak majd további sikereikhez is.

Mindannyian tapasztaljuk, hogy történnek körülöttünk hibák. Akárkit kérdezünk is azonban a hiba okáról, csupa ártatlant találunk, akik ugyan szívesen segítenek, de nem tehetnek róla, nem miattuk történt. Elliot Aronson, a neves társadalompszichológus, és szerzőtársa, Carol Tavris a tettesek nyomába eredtek Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című új könyvükben, melyből kiderül, történeteinket az emlékeink alakítják, de történeteink is alakítják az emlékeinket.

„Jó itt élni Magyarországon - mondja a húsz éve hazánkban élő osztrák fejvadász, Klemens Wersonig. - Barátságosak az emberek" - fűzi hozzá magyarázatképpen. Ennek gyökeresen ellentmond az általa vezetett cég, a Target Nemzetközi Személyzeti Tanácsadó Csoport felmérése, melyből az derül ki, hogy a magyarok nem keresik az ügyfeleik kedvét, nem bánnak túl jól a külföldiekkel, és gyengén teljesítenek csapatmunka terén. Mikor ennek okairól kérdezem, a segítőkészség általános hiányát jelöli meg. Hogy akkor kivel barátságosak a magyarok? Hát a barátaikkal!

A kosztümös korok vonzó férjjelöltjei rangot és vagyont kínáltak jövendőbelijük számára. Később az eladósorban lévő lányok – és a mamájuk – a vagyonnal is beérték volna. A szocialista időkben a külföldi vőlegény jelentette a kiugrási lehetőséget a család számára, akik mindezt már csak ígérték, hiszen messziről jött ember azt mond, amit akar. A liberális, globalizálódó világ újítása, hogy már az is elegendő, ha szimplán házasságot ígér egy férfi. Vagy már az is baj, ha egy lány családra, gyerekekre vágyik?

A nyuszis cuccok garantált kasszasikert jelentenek a gyerekek között. Nyuszik díszítik a füzeteket, tolltartókat, öveket, ruhadarabokat, és a kislányok kikönyörgik őket a szüleiktől. A szülők nem szeretik, ha nyaggatják őket, ezért oda se nézve nyúlnak a pénztárcájuk után.

Hirtelen, de nem előzmények nélkül tűnt el Albert Györgyi. Sokat beszélt magáról, hol terápiának beállítva, hol a hasonló helyzetben levők iránti felelősségérzetet emlegetve. A média előtti feltárulkozásának köszönhetően sokat tudunk róla, de azt senki nem tudja, mi lehetett volna belőle, ha élete fontos pontjain másképp dönt.