Tizenöt évesen szembesül ezzel a valósággal, ami teljesen idegen az addigi szeretetteljes családi és polgári léttől. „Igaz, időről időre történtek antiszemita kirohanások. Évente kétszer, karácsonykor és húsvétkor nem szívesen mentünk ki az utcára, mivel ezeken az estéken rendszerint összevertek minket csibészek. Nem volt túl nagy jelentősége. Bizonyos értelemben szinte már hozzá voltam szokva. Úgy tekintettem rá, mint valami természeti jelenségre. Télen hideg van, nyáron meleg van, és húsvétkor meg karácsonykor pár antiszemita csibész összever" - jellemzi azokat a boldog békeidőket, amikor apjával, a közmegbecsülésnek örvendő Slomóval, anyjával és a három lánytestvérével Máramarosszigeten éltek. Sighet, ahogy azóta írja, előbb az Osztrák-Magyar Monarchia részeként magyarnak számított, majd Romániához csatolták, később 1940-ben ismét Magyarországhoz kerül. Vesztükre. Pedig a szülők nagyon szeretik Magyarországot, Slomó meg is mozgat minden követ, hogy amint lehet, magyar papírokhoz jussanak, szeretik a magyar irodalmat, Petőfit, Adyt olvasnak, és a jiddis mellett magyarul is beszélnek otthon - románul és németül a környezet miatt, héberül pedig apja unszolására tanul. Mégis túl messze vannak Magyarországtól ahhoz, hogy felfogják, mit jelent 1944-ben Sztójay, a korábbi berlini nagykövet miniszterelnöki kinevezése a németek bevonulását követően, és mit ért Horthy kormányzó azon, hogy szabad kezet ad neki a zsidókérdésben. Amikor a helyi zsinagógába hívják a zsidókat Máramarosszigeten, nem felejtik otthon a magyar irataikat, azt gondolván, hogy most már biztonságban lesznek az őket fogadó magyar hadnagy szárnyai alatt. A magyar hadnagy széles mozdulata, amivel összetépi és a szemetesbe hajítja a papírjaikat, a reményeiket is összetöri. „Meghatározó pillanat volt a számomra. Amikor a magyarok vonatra tettek minket és deportáltak, nem a németeket gyűlöltem érte, hanem a magyarokat. Akkor azt hittem, örökre gyűlölni fogom, de ez inkább csak egy gyerek tehetetlen dühe volt" - mondta egy beszélgetés során sorstársának és tudóstársának, a szintén magyar származású, Svédországba menekült Georg Kleinnak. Klein ezt így foglalja össze: „Együtt éltünk, egy nyelvet beszéltünk, együtt rajongtunk a magyar irodalomért, valahogy azt hittem, számítani fog nekik, hogy mi történik velünk." Mindkettőjüket jobban megdöbbentette a magyarok közömbössége a sorsuk iránt, mint a németek kegyetlen bánásmódja.
Eliezer Wiesel első tizenöt évét teljesen kitöltötte az Istennel való foglalkozás, a Tóra, a Biblia, a Talmud. Ortodox neveltetéséről haszid nagyapja és apja gondoskodott, akiktől a mások iránti felelősséget is eltanulja. Később, amikor már egy örökkévalóság választja el ettől az élettől, akkor is kapcsolatban marad Istennel. „Soha nem került sor köztem és Isten között válásra. Éppen ezért vannak vele problémáim!" - próbálja megfogalmazni a kapcsolatát a Mindenhatóval.
Sem az egyre-másra születő zsidó-törvények, sem a karácsonyi pogromok nem ingatják meg a jövőbe vetett reménységüket, ha hallanak is aggasztó híreket, nem hiszik, hogy hozzájuk is elér a baj. Ezért minden előjel ellenére váratlanul éri őket az, ami Auschwitzban a vonatról leszállva várja őket. „Attól a perctől az életem egyetlen hosszú éjszakává változott" - írja le a sötétség számunkra felfoghatatlan mélységét már íróként Wiesel. Olyannyira nyilvánvaló a számára, hogy a felfoghatatlant kell megfoghatóvá tennie a szavaival, hogy nem is siet a megfogalmazásával. „Óvatosan kell bánni a szavakkal. Az igaz szavak többet tudnak elmondani az igazságról, mint maga az igazság" - vallja. A nehezen megtalált holokauszt kifejezést, amivel ő írta körül először a történteket, és ami a héber 'égő áldozat' szó görög fordítása, már nem is érzi teljesen megfelelőnek. „Erre nincs szó" - mondja végül. Mintegy hitvallásává válik, hogy „bár a holokausztnak nem mindegyik áldozata volt zsidó, ugyanakkor minden zsidó áldozata volt a holokausztnak".
2009. 12. 04. (XIII/49)
