Én kicsikém, én magzatom

Szerelmünk gyümölcsének tartottam a gyermekáldást Fotók: Somorjai L.

– Kilenc évvel ezelőtt férjhez mentem, majd eltelt úgy hat év, hogy háromszor is terhes lettem, de egyik gyerek sem maradt életben.

– Ez azt jelenti, hogy elvetéltél?

– Igen. Mindig. Egyiket sem tudtam kihordani, három-négy hónaposak lehettek. Első alkalommal eltelt három hónap ebben az eufórikus boldogságban, hogy gyermeket hordok a méhemben, hogy kisfiam lesz. Mindig is áldásnak, boldogságnak, szerelmünk gyümölcsének tartottam a gyermekáldást. Egyszer iszonyú erősen vérezni kezdtem. Hétvége volt, és azonnal berohantunk a férjemmel a klinikára. Ott beutalót kértek, nem volt. Akkor kétezer forintot. Mondtam, rendben van, pénz van nálunk, de vizsgáljon már meg, nem látja, hogy vérzek? Előkerítettek egy ügyeletes orvost, megvizsgált. Egyszer csak abbahagyja. Én várom, hogy mondjon valamit, de meg sem szólal. Kérdezem, mi van doktor úr? Azt mondja, szálljak le gyorsan, meghalt a baba. Őrülten elkezdtem sírni. Az orvos meg mondja, igyekezzek már, és fussak utána a folyosón, mert ki kell szedni a gyereket, de nem itt, hanem a folyosó végén a műtőben. Akkorra már olyan erősen folyt, hogy ahogy mentem, nyomot hagytam. Kérdeztem, nem adna valamit, hogy a vért Azt mondja, nem. Szabályszerűen futnom kellett, hogy utolérjem. A férjem a folyosón ült, döbbenten nézett rám, meg sem tudott szólalni, én csak annyit tudtam tenni, hogy odakiabáltam neki: meghalt a babánk. A műtőben vagy szobában pár percre elaltattak, és akkor megtörtént.

– Mi történt meg?

– Kaparásnak hívják. Mikor felébredtem a rövid altatásból, oldalt egy tálcán véletlenül pár centis véres testrészeket láttam. Az én kicsim kezecskéjét külön a lábát, a kis testét, amit én addig becéz get tem Megkérdeztem, lesz még nekem gyerekem? Hát, nem nyugtattak meg, de nem is nagyon törődtek velem. A harmadik vetélésemnél, mikor kérdeztem tőlük, hogy nem kéne-e jobban utánanézni, mitől lehet ez, azt mondták, nem, van ilyen, próbálkozzak még.

– Nem is vizsgáltak ki?

– Nem. Azzal kapcsolták össze, hogy volt nekem egy rákos pajzsmirigydaganatom. Emiatt kivették a bal pajzsmirigyemet, azt gondolták, talán ettől lehet.

– A nyakadnál volt?

– Igen. Ami állítólag vegetatív idegrendszeri betegségeket és vetéléseket is okozhat.

– Ez a műtét mikor volt?

– Az első terhességem előtt. Aki műtött, azt mondta, hogy onnan úgy kiszedte a rákos részt, hogy semmi baj nem lehet, nincs áttét, és nem is lesz. De az az igazság, hogy a műtét után sem javultam, egyáltalán. Volt orvos, aki azt mondta, hogy az élethez való esélyem nagy százalékban csökkent. Szörny? félelmek kezdtek hatalmukba keríteni. Féltem a haláltól, közben úgy éreztem, nem jó élni. Semmi értelme. Vágytam arra, hogy elmúljak. De mégis elkezdtem keresni a gyógyulást ott, ahol tudtam. Természetgyógyászokhoz jártam, és két agykontroll tanfolyamot is elvégeztem. De egyre csak rosszabbul lettem. Az idegbetegség tünetei egyre jobban jöttek elő. És egyre gyakrabban, egyre hosszabb légszomj jött rám. Iszonyú létezni úgy, hogy az ember fuldoklik, mert nem kap levegőt. Egyszerűen nem volt oxigénem. Ezután jött még a másik két vetélés. Voltak pillanatok, amikor szabályosan azt éreztem, hogy gonosz valamik vesznek körül. A sógornőmék Pesten élnek, ők már tizenkét éve keresztények. És amikor egy reménytelen állapotomban hozzájuk utaztam, egyszer csak azt mondják nekem: Jézus a gyógyító.

– Csak ennyit?

– Ennyit. De akkor az a mondat nyílként hatolt belém. Ennek ellenére keményen vitatkoztam velük. Azt mondtam nekik, hogy Jézus nem is él, és miért akarna pont engem meggyógyítani, még ha élne is? Láttam a tévében egy rövid bejátszást valami gyógyító istentiszteletről, amitől egészen megrémültem. Aztán 96-ban mégis elmentem velük a Budapest Sportcsarnokba egy többnapos öszszejövetelre. Énekelt, táncolt mindenki amikor odaértünk, még szinte le sem ültünk, megállíthatatlanul ömleni kezdett a könny a szememből. Éreztem, hogy Jézus él, ott van, és engem is szeret.

– Miért, vagy mitől sírtál?

Mintha az eddigi rossz dolgok, a bűnök, a fájdalmak belül felszakadnának, és mintha könny formájában kijönnének belőlem.

– Mit éreztél, mit tapasztaltál még?

– Semmire nem emlékszem abból, amit mondtak vagy prédikáltak. Csak azt éreztem, hogy ez a szeretet valahogy vonz magához. Annyi ember volt, hogy kicsit megijedtem. Azt mondtam a sógornőmnek, hogy holnap majd kimegyek és megtérek. Ő azt mondta, szívesen kikísér, így kimentem vele. Az ima közben hirtelen hatalmas változás történt. Egyszerűen éreztem, ahogy megmenekülök, és az ima végére hosszú évek óta először reménységet, boldogságot éreztem magamban, és tudtam, hogy meg fogok gyógyulni, és hogy egészséges gyermeket fogok szülni. Mire a helyemre értem, tudtam, hogy Jézus él. Azonnal elmúlt minden depresszióm, minden betegségem, minden tünetem. És attól a pillanattól kezdve soha többet nem jött elő a fulladás, az oxigénhiány. Éreztem, hogy jó helyen vagyok, ott, ahol mindig is lennem kellett volna. Aznap este elmesélték a sógornőmék, hogy ők már évek óta rendszeresen imádkoztak értem, hogy hitre juthassak, hogy megtérjek, és meggyógyuljak.

– Ugorjunk egy nagyot. Jöttek-mentek az évek, és

– Nem az évek, csak két hónap telt el, és újra áldott állapotba kerültem. A férjemet mindig is nagyon szerettem, de ez az együttlét ilyen szempontból is különleges volt. Abban a pillanatban éreztem, hogy ez az alkalom más volt, mint a többi. Éreztem, hogy gyermekem lesz. Már eltelt a negyedik hónap is, semmi probléma nem volt. Ilyen még nem volt az életemben, hallatlanul boldogok voltunk. A tizennyolcadik hét után, azaz az ötödik hónap közepén mindenkinél csinálnak ultrahangos vizsgálatot, megnézik, átnézik a magzatot. Mosolyogva mentem be a vizsgálatra, hiszen tudtam, hogy minden rendben lesz. Villámcsapásként ért a hír: a baba vízfejű, méghozzá nagyon. Azt mondta a doktornő, hogy nem szabad megtartanom, azonnal menjek át egy másik szobába, ahol aláírok egy papírt, hogy a gyerekemet elvetetem.

– Mi volt az első gondolatod, mondatod ezek után, pereltél-e valakivel, csalódtál-e Istenben?

– Mindez percek alatt történt, szinte fel sem fogtam. Áttuszkoltak egy másik szobába, ahol a genetikusnő fogadott. Azt mondtam neki szilárdan: nem írom alá, nem vetetem el a kisbabát. Szó szerint hülyének nézett, azt mondta, a praxisa alatt még egy anyuka sem volt, aki ne írta volna ezt alá, és ne vetette volna el a gyerekét. Gondoljak bele, hatalmas vízfeje lesz a kislányomnak, iszonyú lesz nekem is, a gyereknek meg semmi esélye nem lesz az életre.

– Erre te?

– Csak azt hajtogattam, nem vagyok hajlandó aláírni, mert hiszek Istenben. Egy élő kislány van a hasamban. Ez az én kis magzatom, akkor is, ha vízfejű, meg fogom szülni. Ekkor aláírattak velem egy másik papírt, hogy csak a saját felelősségemre szülhetek.

– Tulajdonképpen mi volt az, amiben hittél akkor? Hogy a gyerek a szülésig vagy utána meg fog gyógyulni? Ebben meghalni szoktak nagyon fiatalon, nem pedig meggyógyulni. Te mégis ez utóbbiban hittél?

– Nem, én akkor ebben nem hittem még, csak azt tudtam, hogy én még így is meg akarom szülni őt. Több hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy hinni tudjak ez utóbbiban is.

– Mi történt ez alatt a pár hét alatt veled, illetve mitől jött meg a hited?

– A következő debreceni istentiszteleten a lelkész éppen a csodákról beszélt. Azt mondta, ha az ember sokat dicséri az Urat, az megteremti körülötte a csodák légkörét. Nem értettem, hogyan van ez, de elhittem. Azokat a dicsérő énekeket, amelyeket a gyülekezetben énekeltünk, otthon kazettán állandóan hallgattam, és együtt énekeltem az énekessel.

– Minden nap? Akár több órán keresztül is?

– Hogyne, sokszor egész napokat is. Azt a három-négy kazettámat, ami volt, oda-vissza pörgettem. Sokan buzdítottak a hitükkel, mondták, higygyem el, az Úr jót ad. Imádkoztak, böjtöltek is értünk, Pesten is, Debrecenben is. Aztán olyasmit csináltam, amit addig még soha – hozzáteszem, akkor még csak pár hónapos keresztény voltam. Isten elé álltam, és valahogy úgy, ahogy Sára kérte a gyereket, vagy úgy, ahogy Anna, letérdelve, én is ugyanígy ezt megtettem. Azt mondtam: Uram, ha már ilyen csodálatosan hívtál, és gyermeket adtál nekem, akkor az nem lehet, hogy beteg legyen, hogy meghaljon. Nem tudom, mi történhetett, de mikor fölálltam, onnantól kezdve elkezdtem hinni, hogy Isten képes arra, hogy a méhemben meggyógyítsa a gyereket.

– Tehát ettől a pillanattól kezdve már hittél abban, hogy egy egészséges gyermeket fogsz megszülni?

– Igen.

– Anikó, ebben száz százalékig hittél, vagy csak mondjuk kilencvenkilenc százalékig?

– Száz százalékig.

– Nem lehetséges, hogy tévedett az orvos, aki az ultrahangos vizsgálatot végezte?

– Á, dehogy. Sok klinikára elmentünk, Pesten is a legjobb gépekkel nézettük meg, és mindenütt ezt állapították meg: vízfejűség! Hidrokefalus. Ráadásul vékony volt a hasfalam, jól látszott a gépen minden. Vízfej? volt. Tizedmilliméterekre bemérték, mekkora az agykamratágulat. Többen is mondták nekem, olyan hívők, akiknek több gyereke is van, hogy a terhesség ideje alatt folyamatosan beszéljek a kisbabához, áldjam őt, mondjak jó dolgokat az életére. Miután igazi hitem lett, mindennap a hasamra tettem a kezemet, és Ábrahám minden áldását, ami le van írva az Ószövetségben, rámondtam a kicsikémre. Ugyanúgy beszéltem hozzá, mintha már a világon lenne. Ja, azt még nem mondtam, hogy elhagytam a régi nőgyógyászomat, mert mindig rosszakat mondott, meg ki is nevette a hitemet, és ő is azon volt, hogy vetessem el a babámat. Így hogy szüljek nála? Elvittek Pesten a SOTE-ra egy orvoshoz, dr. Sziller Istvánhoz. Elmentünk hozzá, és mondtam neki: ez a gyerek vízfejű, de én szeretném megszülni. Megvizsgált és mondta: igen, itt komoly vízfejűségről van szó, de kedves anyuka, látom magán, hogy mennyire szereti és akarja ezt a gyereket, úgyhogy akkor megszüljük.

– Ezt mondta, hogy megszüljük?

– Igen, így mondta: "Megszüljük". Meg hogy mindegy, hogy nagy feje lesz, valahogy majd kiszedjük, ne féljen. Ezen aztán elkezdtünk mosolyogni mindketten. Csodálatos volt ennek az orvosnak a biztatása, kedvessége az előzőek után.

– Ő is veled együtt hitte, hogy a gyerek meg fog gyógyulni?

– Egyáltalán nem, csak tiszteletben tartotta és becsülte, hogy én ebben hinni tudok. Ehhez az orvoshoz jártam Pestre kéthetenként vizsgálatra. Mindig rajta is volt a papíron, tehát minden alkalommal újra megállapították a vízfejűséget. Ilyenkor mindig a sógornőmnél laktam. Egyik alkalommal, mikor felvonatoztam a vizsgálatra, ugyanazon este istentisztelet volt Budapesten, a gyülekezetben. Elmentünk. Ahogy beléptem a csarnokba, éreztem, hogy valami történni fog velem. Az énekek alatt már úgy elkezdtem remegni, Isten erejét annyira éreztem, hogy nem is tudtam mást csinálni, csak nevetni meg remegni. Egyszer csak szólt a pásztor, hogy akinek szüksége van gyógyulásra, jöjjön előre, szeretne imádkozni értük. Ahogy lementem, és álltam a sorban, már annyira megérintett Isten ereje, hogy alig tudtam talpon maradni. A hasam úgy elkezdett lüktetni, úgy ugrált a baba, ahogy még soha, mintha izgalomba jött volna. Ahogy a lelkipásztor odaért hozzám, mondani akartam, hogy miért kéne imádkoznia, de nem tudtam végigmondani, mert bólintott, hogy tudja, miről van szó. Majd ennyit mondott: "Gyógyítsd meg, Uram". És lépett a sorban következőhöz. Az ima után körülbelül húsz percig ülhettem még ott a széken, aztán visszamentem a helyemre, de még akkor is remegtem, mozgott mindenem, keresztbe-kasul járt a Szentlélek. Éreztem, tudtam, hogy történik bennem valami. Másnap kellett volna hazajönnöm, de nem tudtam megállni, hogy ne menjek el megint ultrahangra. Egy olyan doktornő vizsgált meg, aki nem ismert azelőtt. Nézi a két nappal korábbi papírt, és nézi azt is, amit most készített rólam, és azt mondja: valami nem stimmel. Azt mondja, mi van ezen a papíron? Mondom: nem látja, hidrokefalus. Erre azt mondja: de nem értem, miért van ez odaírva, mert ennek a gyereknek a maga hasában semmi baja nincsen. Megzavarodott egy kicsit a doktornő, megnézte még egyszer, nem akarta elhinni, hogy az előző lelet is az enyém. Még egyszer megvizsgált, és megkérdezte, hogy maga milyen csodaszert szedett be? Annyira elkezdtem örülni, hogy nem is tudtam neki normálisan válaszolni az örömtől, csak nevettem, nevettem, annyit mondtam, hogy imádkoztunk érte, és Isten meggyógyított.

– A szülés hogy zajlott?

– Késő este volt, mikor bementünk, tizenegy óra lehetett. Mondták, hogy pár nappal korábban jöttünk, de ha itt vagyunk, megvizsgálnak. Ahogy rám kapcsolták a szívhangvizsgálót, abban a pillanatban elment az összes magzatvizem. Jött a doktor úr: itt bizony szülés lesz.

– Félelem, ijedelem volt benned?

– Nem féltem már attól, hogy betegen születik a gyerek, vagy hogy komplikáció lesz, de mivel először szültem életemben, tartottam egy kicsit a fájdalomtól. Öt óra telt el egyébként a szülőágyon, vajúdás, kitolás, és egyszer csak azt hallom, hogy felsír egy kislány. Ahogy felsírt, azt mondja nekem a doktor: hát magának tényleg protekciója van odafent, a baba teljesen egészséges. Pár másodperc alatt lemosták, és rám tették. A kezeit egyszer csak a nyakam felé nyújtotta, az örömtől , nem voltam egészen magamnál.

– Mi volt az első mondat, amit a kisbabának mondtál?

– én kicsikém én magzatom.