"Hazajöttem, mejt te vad az én anukám" Fotók: Vörös Szilárd
Gáborka
A Hóvirág úti intézetben volt egy kedves arcú gyerek, Gáborkának hívták. Mikor jött
a látogatás, hozzá soha nem jöttek, mindig ott sírdogált – de olyan szép
kisgyerek volt ám –, nézett ki az ablakon, és mondta nekem: "Dele, dele (gyere,
gyere), nézz ki, kelesd meg az anukámat, hozd el az anukámat!" Egyszer a fodrásznál
ültem, itt lenn, a Margit hídnál, és bejön egy jól szituált, jól öltözött nő,
nyilván régóta oda járhatott, mert ismerősként üdvözölték. Egyszer csak megkérdezte
tőle Erzsi, a fodrásznő, hogy van a kisfia? Mondja erre, hogy ilyen jól meg olyan jól.
Mondja a fodrász, nem azt kérdeztem, hanem amelyiket intézetbe tetted. Ó, a Gáborka
is remekül van, nem is akar hazajönni. Addig-addig beszélgettek, egyszer csak rájöttem,
az én Gáborkám anyukája ül mellettem.
– Mi derült ki az anyukáról? Miért adta intézetbe a fiát?
– Pár évig külföldön volt, és valahol útközben "szerezte" a
gyereket, Isten tudja, hol szülte meg, azt se tudja, ki az apja. Jó állása volt,
valami igazgatónak lehetett a beosztottja vagy titkárnője, de úgy vettem ki, ott ezt
titkolja.
– Megszólította?
– Mikor készen lettem, megvártam kint az utcán. Mondtam neki, hogy a beszélgetést
akaratlanul is hallottam, és én vagyok az intézetben a Gáborkának az óvó nénije,
és ne hazudjon ilyet, hogy a gyerek haza se akar jönni, mert minden alkalommal sírva
keresi magát az ablaknál, és vegye tudomásul, hogy elmegyek a munkahelyére, és közölni
fogom a főnökével. Jaj, így meg úgy, ilyen elfoglalt meg olyan, de bizony ő eljön,
és meglátogatja. Megegyeztünk a napban is, hogy mikor, 10-től 13 óráig van látogatás,
akár már 10-re is jöhet. Akkor megmondhatom a kisgyereknek, hogy jön? Nyugodtan,
mondja az asszony. Mikor megmondtam a Gáborkának, hogy találkoztam az édesanyjával,
és el fog jönni, úgy elkezdett röpdösni örömében, mint egy kismadár, alig tudtam
lefogni. A megbeszélt napon fél 9 körül fejeztük be a reggelit, a látogatás kezdetéig,
10-ig játszani szoktunk. Azt mondta aznap Gáborka, "én már nem akalok játszani,
csak oda kiülök, és válom az anukámat". Kivitte a kisszékét és kiült. Vittem
neki képeskönyvet, a kezébe adtam, de letette, "én inkább válom az én anukámat."
És eljött a 10 óra, és nyílt az ajtó, a gyerek ragyogva ugrott föl, de akkor látta,
nem az ő anyukája jött. Sorba jöttek a látogatók – persze nem mindenkihez –, a
gyerek újra és újra fölugrott, bár egyre kényszeredettebb arccal, a ragyogás
kezdett lehervadni róla – most sem az ő anyukája jött. Már elmúlt dél is, csak ült
ott, már föl se ugrott, fölnézett és újra lehajtotta a fejét. Sírt. Nem hangosan,
még csak nem is szipogott, csak folyt a könny a szeméből, le az állán a kis combjára.
Letelt a látogatási idő. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, bejött a gyerek anyja,
de akkor már a Gáborka föl se nézett, szó nélkül ült a helyén, már nem is sírt,
nem csinált semmit. Az anyja odament hozzá, elkezdte rázni: "Te nem is örülsz
nekem, így fogadsz engem?" Akkor mondtam neki: "Na aztán vigyázzon, mit csinál! Már
itt várja magát reggel óta." Akkor én ott, a kisfiú jelenlétében hangosan
mondtam: "Közel van a karácsony, ha akarja, hazaviheti a kisfiát, akár egy hétre
is. Számíthatunk-e rá?" "Persze, persze", mondta. Kimenőruha igen kevés volt,
mert onnan nem nagyon vitték ki a gyerekeket, de nem tudom, mi ütött a főnökbe, azt
mondta, vehetek a Gáborkának egy öltönyt. Akkor jött divatba a dzsörzé, vettem egy
gyönyör? sötétkék bársonyzakót, és egy ilyen barackvirág szín? nadrágot.
Olyan volt benne, mint egy herceg. Jött is az anyja a megbeszélt napon. A gyerek nagyon
boldog volt, hogy az ő anyukája mégis szereti őt. Másnap késő délután a vacsorára
készülődtünk, látom ám, hogy jön vissza a Gáborka, lehajtott fejjel, odajön hozzám,
átölel és azt mondja nekem: "Hazajöttem, mejt te vad az én anukám." Mondja az
anyja: "Nem bírtunk vele, ez se kellett neki, az se, ez se volt jó neki, az se, hát
visszahoztam." Köszönt a kisfiúnak és elment, de akkor Gáborka már rá se nézett.
"Na, akkor most nekem mondd el szépen, mi volt otthon!" A következőt mondta: otthon
kereste a játékait, amit bepakolt a szekrénybe, amikor eljött, de sehol nem találta.
Erre a testvére, Antika mondta meg neki, hogy az anyukája még aznap kidobott mindent,
ami az övé, ruhát és játékot. Mondta, hogy voltak náluk vendégek, és szép
kicsike poharakból itták a limonádét – gondolom, likőr lehetett –, ő kért, de
nem adtak neki, aztán még egyszer kért, akkor meg ráöntötték a fejére meg a nyakára,
ami a pohárban volt. Mindenki nevetett, ő is. Aztán ő már csak sírt. Ezért kiküldték
a konyhába. Ott is aludt. Soha nem mondta ezután, hogy keressem meg az anyukáját, hogy
haza akar menni.
– Nem is látogatta többé az anyja?
– Nem. Soha többé.
Csapó Anna óvónő: "Ma is mindennap dolgozom."
Tökfejek, boszorkányok, szellemek és csontvázak: honnan ered a Halloween valójában?
Több ezer éves hagyományokból épül fel a pogány szelleműző ünnep »
‘56 egy párizsi gyermek szemével
Külföldön is hatalmas izgalommal követték az akkori eseményeket »
Újév, rettenetes napok és a bűnbánat ereje
A rós hásánát követő időszak a önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás és a megtérés ideje »