A Szatmáry Zoltán és Aszódi Attila által jegyzett Csernobil – Tények, okok, hiedelmek címmel 2005-ben megjelent kötet szerint a robbanás közvetlen következtében legfeljebb ötvenen vesztették életüket (ezzel számos más forrás is egybecseng). A csaknem 800 ezer likvidátor (vagyis az elhárításban közvetlenül részt vevő személyek) közül a sugárterhelés alapján végzett becslés szerint várhatóan összesen 2200 személy hal meg daganatos megbetegedés következtében. Ugyanez a szám a kitelepített területek 116 ezer lakosa között mindössze 100, az egykori Szovjetunió teljes lakossága tekintetében pedig 1800.
Az a statisztikából nem derül ki, hogy a prognosztizált áldozatok közül mennyien haltak már meg, mint ahogy az sem, hogy ezek a becslések mennyire bizonyulnak megalapozottnak. Ennek oka alapvetően az, hogy a sugárterhelés által okozott esetek „belesimulnak” a statisztikába, és a legtöbb esetben lehetetlen megmondani, hogy az egyes megbetegedések a csernobili katasztrófának tudhatók-e be, vagy egyéb környezeti, életmódbeli körülményeknek.
A szerzők szerint a statisztikai kimutathatóság még a leginkább érintettek körében sem egyértelmű. A likvidátorok között például a leukémiás megbetegedések száma 1992 és 1995 között ugyan az orosz átlag duplájára emelkedett, ez azonban „mindössze” néhány tucat esetet jelent. Érdekes az is, hogy az egyik legszennyezettebb régióban, a Brjanszki területen végzett felmérések szerint a leukémiás megbetegedések száma a teljes lakosság körében csak 1994-ben haladta meg jelentősen az orosz átlagot (ami 1,6-szor több esetet jelentett). Ugyanakkor a gyerekeknél diagnosztizált pajzsmirigydaganatok száma jelentősen megugrott: Fehérországban például csaknem a húszszorosára. Az összesen 4000-re becsült esetszám kapcsán azonban a szakemberek megjegyzik: mivel ez a betegség jó eséllyel gyógyítható, a halálesetek száma csekély.
2019.06.14.(XXIII/24)
