Ma már egyáltalán nem számít kuriózumnak, ha valaki nyilvános naplóírásra adja a fejét. Az interneten – akarva-akaratlanul – ezrével akadhatunk különböző témájú és színvonalú szövegekre. „Olvass el, tudj meg minél többet rólam! Figyelj, kiöntöm neked a szívemet” – csalogatják a kíváncsi olvasót. Nem csak az írástudóké a pálya: szép számmal akad a lelkes bloggerek táborában kisiskolás, tinédzser, idősödő tanító néni, menedzser, lelkész, politikus. A társadalom valamennyi szegmense képviselteti magát.
Nyelvészek, szociológusok, esztéták és irodalomtörténészek vizsgálják évek óta a jelenséget, mely a valóságshow-kkal egy időben tűnt fel és kezdett hódítani. Hasonló is azokhoz: az intimitásnak, a magánszférának itt nincs helye; a közönség ismeretlen ismerősök mindennapjairól akar olvasni. A blogot nyilvános naplónak is nevezik, bár ez paradoxon, hiszen a naplóírás az elkülönülés műfaja. Kizárja az olvasót, személyes hangvétele nem a közönségnek szól. „A napló lakatlan sziget, az a sziget, melyre csak a naplóíró bejáratos, és rajta kívül senki más. Ennek a műfajnak nincs szüksége olvasóközönségre” – állítja Baráth Ágnes irodalomtörténész. Egy-két évtizede még az illetlenség és a gátlástalanság legmagasabb fokának számított, hogy valaki beleolvas más naplójába. A legtöbb naplót lakat zárta, íróasztalfiókok mélyén, elrejtve tartották, minél távolabb a kíváncsiskodóktól.
Az emberiség kultúrtörténetében jelentős hagyománya van a naplóírásnak. Számtalan kiváló hadvezér, politikus, művész vetette papírra életét, hogy örökségül hagyja az utókornak. Ezek memoárok, önéletírások alakjában maradtak ránk. Azokról azonban kevesebb szó esik, akik hétköznapi emberként rögzítették hétköznapjaikat. Az ő feljegyzéseik levéltárak mélyén, észrevétlenül őrződtek meg, ugyanakkor fontos történelmi és művelődéstörténeti dokumentumokká váltak.
Ilyen ismeretlen Slachta Etelka soproni úrileány is, akinek 1838-tól 1843-ig íródott naplóját nemrégiben publikálta Katona Csaba történész. A 200 évvel ezelőtt született reformkori női napló sorai nem csupán művelődéstörténeti csemegéket tartalmaznak. Bálok, atlasztopánkák, földig érő biedermeier ruhaköltemények mellett egy merőben más értékrendet hordozó világ mára feledésbe merült képe bontakozik ki előttünk. Katona Csaba szerint Slachta kisasszony a föld alá süllyedne szégyenében, ha megtudná, hogy elolvasták naplóit. Ezekben ugyanis nem „kandi szemeknek írt”, hanem saját magának. A Slachta-naplókat a művelődéstörténet az első erotikus női naplóként tartja számon, de mielőtt bárki megrökönyödne ezen, le kell szögeznünk, hogy szó sincs merész jelenetekről, a testi szerelem bármiféle megjelenítéséről. Etelka házassága előtt semmi olyat nem tett, ami ellentmondana az illemnek. Mit takar az erotikus jelző 1838 táján? Egy alkalommal a bájos Slachta kisasszony kesztyű nélküli kezeire adott csókot egy fiatal, szerelmes udvarló. „Nékem még senki sem csinált ily komolyan szerelmi nyilatkozást – oly zavarban voltam. Szinte remegék, oly kellemetlen érzés fogott el. Ez igen gyötrő érzést ébresztett bennem. Csak most látom milyen büszke valék erényeimre, tiszta, bántatlan szüzességemre – oly aggodalomban valék, ki sem fejezhetem” – jegyezte fel a történteket követően.
A reformkori kitekintés után térjünk vissza a nyilvános naplók világába. A népszerű Nők Lapja Café bloggerináinak egyike, egy Patrícia nevű soproni diáklány, aki Pat nem hagyja magát címmel ír blogot, úgy fogalmaz: „Tizenhét éves vagyok. Aggszűz.” Patríciáról mindent megtudhat az olvasó, onnan kezdve, hogy melyik lakótelepen él, mikor sétáltatja kutyáját, melyik középiskolába jár, egészen szerelmi kalandjaiig – rengeteg intimebbnél intimebb információval dúsítva mindezt. Patrícia túlsúlyos, osztálytársai gúnyolódásának középpontjában áll. Ezoterikus történeteket is szívesen ír, melyekben különböző szellemek segítségével győzedelmeskedik az ellenségei felett. A fantáziavilág és a valóság között egyensúlyozó diáklány legnagyobb vágya mégis az, hogy gyerek legyen újra, és édesanyja ölébe kuporodhasson. „Olyan kár, hogy már nem férek el anya ölébe. Úgy szeretnék megint hozzá bújni, mint amikor kicsi voltam” – írja.
A Nők Lapja Café Myreille nevű szerzője a legelső hazai bloggerek egyike, aki szexuális és szerelmi tanácsokat is készséggel ad – ezzel esetenként kisebbfajta felháborodást váltva ki a portált látogatók egy részében. 2002 óta írt netnaplójában gátlások nélkül közzéteszi szexuális életének részleteit. Nős férfiakkal folytatott egyéjszakás kalandjai mellett azonban arról is ír, hogy elkíséri nagymamáját szentmisére, és hogy karácsony táján angyalok vigyázzák a város lakóit. Elmondása szerint mindent a Végtelen sikítás című blogjának köszönhet: „a pasiját, a munkáját, a barátait”. A blogban azt tartja a legjobbnak, hogy nem kell azért aggódnia, hogy elolvassák a titkos naplóját. Huszonhat évesen elvált férjétől, majd rátalált a webblogra, és már írta is. A blog számára boldogság és siker, megváltoztatta életét. Megtalálta jelenlegi férjét, és megszületett a kisfia.
Mindezek után elgondolkodhatunk a naplók és a blogok üzeneteinek utóéletéről. Sok év múlva mi lesz ezeknek a ma oly népszerű szövegeknek a sorsa? Érdekelni fogja az utánunk jövő generációt? Zavarba jönnek tőlük, mint Slachta Etelka goblenkötésbe zárt soraitól? Üzennek valamit egy eltűnt kor értékeiről? Vagy felelőtlen csacsogásoknak ítélik ezeket, olyanoknak, amelyek már senkit sem érdekelnek, és kimentek a divatból? Érdemes blogolni, vagy csak trendi?
Szántó T. Gábor író szerint: „A nyilvános naplóírás önmagában problematikus. Az igazi napló a lélek meztelenkedése, amit jellegzetesen nem nyilvánosan végez az ember. A napló nem más, mint a bennünk felgyűlt salakanyag kibocsátása. Minél inkább formátlan és rendezetlen, annál inkább igazi. És ugyanazért szégyelljük, és rejtjük el mások előtt – mint testi anyagcserénket.”
2009. 02. 06. (XIII/6)
