A Biblia történeti hitelességének kérdése azóta izgatja az emberiség
fantáziáját, amióta a felvilágosodás filozófusai megkérdőjelezték annak
ihletettségét. Voltaire megjósolta, hogy (1778-ban bekövetkezett) halála után
száz éven belül a Biblia el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Nem lett
igaza, de a felvilágosodás bibliakritikájának konkolyvetése mégis beérett:
Európában a 19. század végén már tömegek kételkedtek abban, hogy a Biblia valós
történeti eseményeket rögzít, és hogy Isten Beszédét tartalmazza. A Biblia
történeti hitelességével kapcsolatban nagyjából ma is ez a felfogás uralkodik a
tudományos és közfelfogásban.
Előítéletek hálójában
A történetírás alapját jelentő dokumentumok: az irodalmi, epigráfiai,
régészeti stb. források alapján igen nehéz kinyomozni, hogy egy múltbeli esemény
„hogyan is történt valójában”, márpedig ma csak ezek állnak rendelkezésünkre
annak megállapítására, hogy a számunkra visszahozhatatlanul elveszett időben
hogyan zajlott le egyik vagy másik esemény. A bibliai történelem ráadásul
alapvetően másról szól, mint a profán, világi történelem, bár a kettő között
természetesen lehetnek metszéspontok, átfedések. A Biblia azt mutatja meg,
hogyan cselekszik Isten a történelemben, ám a történelem színpadán játszódó
események mögé csak meglehetősen esetleges és elnagyolt hátteret vetít. Ráadásul
a bibliai történelem színpadán általában nem a világ nagyjai: fáraók,
fejedelmek, királyok, hadvezérek kapnak szerepet – mint a profán történelemben
–, hanem olyan emberek, akiken keresztül Isten valósítja meg céljait.
Ugyanakkor mégis fontos, hogy a Bibliában szereplő személyekről, helyszínekről,
eseményekről kézzelfogható történeti információkkal rendelkezzünk. A Biblia
ugyanis többek között éppen abban különbözik más vallások szent könyveitől, hogy
az ebben lejegyzett események – az Ószövetségben például a zsidók kivonulása
Egyiptomból vagy a törvényadás, vagy az Újszövetségben Jézus Krisztus
kereszthalála és feltámadása – történeti valóságába, vagyis valóságos
megtörténtébe vetett hit nélkül az egész vallási rendszer borul. Pál apostol a
Korinthosziakhoz írt első levél 15. fejezetében ezt így fejezi ki: „Ha pedig
Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti
hitetek is. Sőt, az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk, mivelhogy az
Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem
támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak.” A Jézus Krisztus
feltámadásába vetett hit tehát egyúttal egy konkrét történelmi esemény
megtörténtébe vetett hitet is jelent!
Ezért nem lehet közömbös sem a zsidóság, sem a kereszténység az úgynevezett
bibliai történeti kritika állításaival szemben. Ennek működésére idézek most egy
példát két neves izraeli tudós munkájából. Egyikük, Israel Finkelstein, a Tel
Aviv-i Egyetem professzora, eddigi tudományos munkásságát a zsidó honfoglalás
régészeti kutatásának szentelte. Az általa is feltárt leletek bizonysága szerint
azokban a falvakban, ahol legelőször telepedett meg a honfoglaló izraelita
lakosság, nem találtak sertéscsontokat. Ez nyilván annak következménye, hogy nem
fogyasztottak sertéshúst. Joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mi lehet ennek a
magyarázata? Finkelstein azonban kitér a válaszadás elől: „fél évezreddel a
bibliai szöveg, a részletes törvények és az étkezési előírások öszszeállítása
előtt az izraeliták már úgy döntöttek – nem teljesen egyértelmű okokból –, hogy
nem esznek sertéshúst.” (I. Finkelstein – N. A. Silberman: The Bible
Unearthed. New York, 2001) Miért ez a bizonytalanság? Egy olyan előítélet miatt,
amely mindössze háromszáz éve van forgalomban a tudományos világban,
nevezetesen, hogy a mózesi Törvény sokkal későbbi eredetű, mint az i. e. 11–10.
században történt izraelita honfoglalás. A Biblia állítása ugyan ellentmond
ennek (a Törvény keletkezését a honfoglalás elé helyezi mintegy fél
évszázaddal), és a régészeti tények is ezt támasztják alá, a tudomány azonban –
úgy látszik – nem hajlandó megszabadulni saját előítéleteitől.
2008. 02. 08. (XII/6)
