A makedón Nagy Sándor birodalmának kiépítésekor abban hitt, hogy a
világcivilizációban eggyé tudja olvasztani a népeket. Elrendelte, hogy „minden
ember saját hazájának tekintse a világot (
), rokonainak minden jó embert és
idegennek a rosszakat”. Amint a hadihajókat felváltották a kereskedőhajók, az
ostromgépeket pedig a városoknak bőkezűen osztott kiváltságok és jogok, az
eredeti lakosság gyorsan átvette a görög szokásokat és eszményeket.
Júdea és Szamaria hegyeinek lakosai szinte csak elmaradott zárványnak tűntek
Türosz, Szidón, Gáza, Antiokhia újdonsült világpolgárainak szemében, Jeruzsálem
pedig csak egyike volt a néhány megmaradt furcsa templomállamnak, amely idővel
eltűnik. A zsidóság többféleképpen reagált erre a kulturális invázióra. A hellén
kultúra hívei megpróbáltak a zsidó hit magasztos erkölcsi lényegére szorítkozni,
és a benne levő egyetemes jelleget a görög polisz életébe beoltani. Akadt olyan,
aki előnyös pozícióját felhasználva „a zsidókat a szegénységből és a nyomorból
kiemelve jobb élethez segítette”, ahogyan a történész Josephus Flavius feljegyzi
egy József nevű hellenizált zsidóról, aki ekkoriban évtizedekig az egyiptomi
uralkodó, Ptolemaiosz adóbérlője volt.
A hellenizáció előnyeit a népe javára fordító egyén sorsa csak egy volt a
lehetséges életstratégiák közül, különösen a diaszpórában. A teljesen elzárkózók
irányzataiból nőtt ki az esszénus mozgalom, amely már az i.e. 3. század derekán
a társadalomból való kivonulásban látta a megmaradást. Az életmódjukon nem
változtató jámbor zsidókat életfelfogásuk eleve elzárta a stadiontól és a
gümnasziontól; monoteizmusuk pedig a kultikus színezetű színháztól és főleg a
pogány szentélyektől. Isten egyetlenségébe, jóságába és abszolútumába vetett
hitük szöges ellentéte volt az ember felmagasztalásának.
A zsidó hit hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül az ő Istene a
földkerekség Ura, Aki nagyobb minden birodalomnál és hatalomnál, akár tudják ezt
a népek, akár nem. Lehetetlenség egy másik istenségnek oly módon megfeleltetni,
ahogyan a hellén világpolgár minden nehézség nélkül azonosította a görögök
Zeuszát az egyiptomi Ámonnal és a perzsák Ahura-Mazdájával, az egyetértés
kedvéért. A görög szellem és a zsidó hit összebékíthetetlen, hiszen Isten az
abszolútum, és nem az ember.
Nagy Sándor egykori birodalmán hadvezérei osztoztak. Szeleukosz Egyiptomot,
Ptolemaiosz Szíriát kapta. Az ütközőállamért, Izraelért így két rivális hatalom
is versengett. A zsidók tartománya fölött i.e. 332-től 200-ig a Ptolemaiosz
család, utána a Szeleukosz-dinasztia uralkodott. Nagy Sándor nevelője,
Arisztotelész így fogalmazott: „Ha egy államban létezik olyan kiemelkedően
erényes egyén, akinek erényével és politikai tehetségével egyetlen más polgár
sem versenghet (
), az ilyen embert úgy kell becsülni, mint istent az emberek
között.” I. e. 175-ben trónra lépett IV. Antiokhosz Epiphanész, akinek a
személyében a zsidóságon belüli hellenista párt veszélyes szövetségesre talált.
Az új szeleukida uralkodó már a nevével is kifejezte, hogy szeretné, ha az
arisztotelészi mondásnak megfelelő megistenült politikai vezetőnek tekintenék,
mintha valamely istenség földi megjelenése, epifániája lenne. A térség
elgörögösítésétől várta az adóbevételek növekedését, amire égetően szüksége volt
folytonos háborúihoz. A hagyományokhoz hű Óniász főpap helyébe a Jázón nevű
hellénistát ültette, aki szolgalelkűen nekilátott Jeruzsálem görög polisszá
alakításának. A Templom-hegy lábánál egy gümnasziont építtetett. A papok
elhanyagolták a szolgálatot, hogy a gongütésre az edzőpályán lehessenek. Azután
elhatározták, hogy a Templom pénzalapjait nem az áldozatokra fogják fordítani,
hanem például nemzetközi játékokra vagy színházi versenyekre. A közpénzeket,
amelyek az adókból befolytak, a főpap ellenőrizte. A kincstár egyfajta letéti
bankként is működött, ahol az emberek pénzét vagy az özvegyeknek és árváknak
félretett összegeket őrizték. Óniász idejében már egyszer sikerült
megakadályozni, hogy a szír uralkodó követe rátegye a kezét a Templom
kincstárára, de Jázónon keresztül most megnyílt a lehetőség, hogy a Templom
pénzét egyre gátlástalanabbul felhasználja hajóhadának építésére. A
hellenistákat ezek után nemcsak a megszállókkal, hanem az elviselhetetlen
adókkal is azonosították. Néhány év múlva Menelaosz még Jázónnál is többet ígért
a főpapi posztért, ezért szolgálatai hasznosnak tűntek az uralkodónak. A talmudi
legenda szerint Menelaosznak volt egy világias nővére, aki egy szír tiszt
felesége lett, de még ő is Menelaosz szemére lobbantotta: „Ó te farkasok
farkasa! Eltékozoltad Izrael gazdagságát!”
Antiokhosz Epiphanészt azonban a kortársak egyenesen Epimanésznek, őrültnek
csúfolták. Amikor i. e. 168-ban újabb hadjáratot indított Egyiptom ellen,
Alexandriába érve római követek várták azzal az ultimátummal, hogy hagyja el az
országot. Amikor a dühöngő szír király gondolkodási időt kért, Popilius konzul
botjával kört rajzolt köré a homokba, mondván: „Itt dönts!” Ezután a
megaláztatás után dühét és bosszúját a zsidó népen töltötte ki. Egy erődöt
építtetett a Templom-hegyre, és a Templom fölé magasodó épületet, az Akrát
makedón katonákkal rakta tele. I. e. 167-ben kiadott egy rendeletet, amely
gyakorlatilag eltörölte a mózesi Törvényt, helyébe pedig államilag kötelező
pogány szertartást állított, amelyet mindenkinek minden városban el kellett
végeznie az uralkodó születésnapján. A Templomban felállított egy Zeusz-szobrot,
amely az arcvonásait viselte. Ebben a lépésben a hithű zsidó emberek felismerték
a „pusztító utálatosságot”, amit Dániel próféta megjövendölt. A Templom oltárán
a pogány főistennek mutattak be áldozatot – a zsidó törvények megtartásáért
halálbüntetés járt.
A rendelet és ami vele járt, maga volt a horror. Egyeseket ígéretekkel
csábítottak a szövetség elhagyására. Disznóvért áldozni és tisztátalannak
számító ételt fogyasztani, ez volt a parancs. Az állami törvény bevezetése
hamarosan kegyetlen üldözésbe csapott át. Egyre többen estek áldozatul az
erőszaknak, akik inkább a halált választották, mint hitük megtagadását. Akinél
Szentírást találtak, megölték, a könyveket pedig tűzbe vetették. A szombati
nyugalmat megtartókat úgy mészárolták le, hogy azok nem is védekeztek. A
gyermeküket körülmetéltető asszonyok nyakába akasztották gyermeküket, némelyeket
mélybe taszítottak, némelyeket keresztre feszítettek. A pogány áldozat
elvégzését megtagadó embereket válogatott kínzásoknak vetették alá, de még így
sem voltak hajlandók feladni Isten iránti hűségüket. A Makkabeusok második
könyve emléket állít egy zsidó anyának, akinek szeme láttára végzik ki hét fiát,
végül ő is úgy hal meg, hogy a Teremtőhöz kiált, aki formálta a méhében a
gyermekeit, és valamennyiüket életre fogja támasztani.
Mégis ezekben az időkben vált valóra az ígéret, hogy „az Istenét ismerő nép
felbátorodik és cselekszik”. A kegyetlen üldözéssel szemben ellenállást
hirdetett egy ősi papi család feje, Matitjáhu Hásmon, Jehojárib fia. Amikor
falujukban, Modinban elérkezett a kötelező áldozat ideje, ő ezt nyilvánosan
megtagadta. Kardot rántott, és az áldozatra előlépett honfitársát az őt
szertartásra kényszerítő felügyelővel együtt megölte. „Aki buzgólkodik az ősi
törvényért és Isten tiszteletéért, jöjjön énhozzám!” – ezzel a jelszóval az idős
pap és öt fia, Jóhanán, Simon, Júda, Eleázár és Jonatán mindenét hátrahagyva a
pusztába ment, és ettől kezdve a hozzájuk csatlakozott emberekkel rajtaütéses
módszerrel gerillaháborút folytattak a szeleukida helyőrségek ellen. Az idős apa
halála előtt Júda Makkabinak adta át a vezetést, akinek mellékneve – Makkabeus –
pörölyt jelent. Kiváló hadvezérnek bizonyult. Két év leforgása alatt jelentős
hadsereget szervezett, és Jeruzsálem környékéről elűzte a görögöket. Antiokhosz
hiába küldte legjobb hadvezéreit ellene, Júda Makkabi Líziászt, Gorgiászt és
Nikánórt egymás után megverte, noha csak tízezer emberrel harcolt öt-hatszoros
túlerővel szemben.
A győzelmek után eljött az idő, amikor Jeruzsálemben a templomi istentiszteletet
meg lehetett újítani. Júda és emberei megtisztították az elhagyatottan álló
Templomot. A Szentély berendezését és edényeit újonnan elkészíttette: a menórát,
az asztalt és az oltárt színaranyból, és új ajtókat és függönyöket rakatott fel.
A szentségtelenné tett oltárt leromboltatta, helyébe újat emeltetett. Pontosan
azon a napon avatták fel újra a Templomot i.e. 164 kiszlév hónap huszonötödik
napján (ami idén december 15-e), amelyen három évvel azelőtt
megszentségtelenítették. Mivel a harcosok és a bujdosók évekig a pusztában
laktak, mint a lombsátrak idején szokás, elhatározták, hogy ahhoz hasonlóan
nyolc napig tartó ünnepet ülnek. A Templom felszenteléséhez és a
szabadságharchoz kötődő ünnepet felavatásnak, arámul hanukának nevezik. „Attól
az időtől fogva megüljük ezt az ünnepet – írja Josephus –, és fények ünnepének
nevezzük, véleményem szerint azért, mert vallásunk szabad gyakorlata váratlanul
ragyogott fel ránk, mint a fénysugár.” A hanuka mécseseit egy kis szolgalángról
gyújtják meg, minden nappal eggyel többet.
A teljes, immár vallási és nemzeti függetlenségért vívott harc tovább
folytatódott, és végül a hásmon dinasztia felemelkedésével zárult. Miután a
Hasmoneusok i.e. 161-ben Rómával szövetséget kötöttek, a szír hatalom felhagyott
az erőszakos hellenizálással. Az akkori hasmoneus családfőt, Jóhánánt elismerték
főpapnak, akit fivére, Simon követett a főpapi tisztben, sőt katonai és állami
vezető is lett egy személyben. Júdea vallási és nemzeti szempontból egyaránt
független állam lett. A zsidó hit és a görög életfilozófia küzdelméből nagy
véráldozat árán, de a hit került ki győztesen.
2006. 12. 14. (X/50)
