Kire hallgat az elnök?

Sólyom László köztársasági elnök feleségével a Szent Jobb-körmeneten 2005.
augusztus 20.

Fotó: Vörös Szilárd

„Ha köztársasági elnökként veszek részt egy szentmisén, akkor személyemben az
állam van jelen – ami az Alkotmány szerint az egyháztól elválasztva működik. A
köztársasági elnök továbbá a nemzet egésze, tehát a hívők és nem hívők
egységének megtestesítője. Ezért komolyan meg kell fontolni, mi az az alkalom,
amikor az államot képviselve nagy nyilvánosság előtt veszek részt szentmisén
vagy más vallási szertartáson” – nyilatkozta Sólyom László a Heti Válasz január
26-ai számában, megismételve egy korábbi hasonló értelmű mondatát. A
tradicionális katolikus hit és a szertartások iránti vonzalom azonban nem a
rendszerváltással kezdődött az elnök életében.

Sólyom László Pécsett született, saját szavai szerint „első generációs
értelmiségi” jogász családba. A háború után szülei osztályidegenként csak nagy
nehézségek árán, segédmunkát vállalva tudták eltartani a családot. Ebben a
kilátástalan helyzetben Sólyom visszaemlékezése szerint „a szilárd megtartó
közeg a katolicizmus volt. Nagymamám litániára vitt már óvodás koromban, később
ministrálni is jártam. Anyám ment a reggel hatos misére, aztán pedig haza ebédet
főzni. Apám nem volt különösebben vallásos, viszont a püspöki nagymisére eljárt,
s annál makacsabbul, annál gondosabban felöltözve, latin–magyar Missaléjával,
minél reménytelenebbül segédmunkáskodott. Engem a közönség – megannyi megkövült
»tartás« – mindig nyomasztott. Viszont szép volt a régi, még a zsinat előtti
szertartás bonyolult rendje is, s mindenekelőtt a zene. Ez kitűnő volt és nagy
hagyományú: mindennap a volt püspöki énekiskola mellett vitt el az utam” –
mondta még köztársasági elnökké történt megválasztása előtt a Századvégnek adott
hosszú önéletrajzi interjúban. (Hagyni kell történni a sorsot. Századvég,
2004/1.)

„Anyai és apai ágon minden elveszett, de ami megmaradt, az a kultúra. Erre
lehetett építeni, és ez adott annyi öntudatot, hogy sosem volt kisebbségi
érzésem, és nem volt identitásproblémám sem. Nem is úgy éltem meg az ötvenes
éveket mint üldözést, és máig azt mondom, hogy sok haszna volt a kívülállásnak.
Egyrészt megalapozta a függetlenségemet. Másrészt a pénz azóta sem érdekel.
Annyira nem volt, hogy az ember megtanulta, hogy nem is kell. És ez tovább is
megy a családban, mert nagycsaládos gyerekeim vannak. Egy negatív hatás mégis
tagadhatatlan: a kishitűség és a bezárkózás, ami elbocsátása óta apámból áradt,
és ami megpecsételte az életemet. Ez vitt később a jogi karra” – emlékezett
vissza Sólyom a pécsi évekre.

Amikor Sólyom az egyetem elvégzése után Budapestre költözött, egyik professzora
hasznos tanáccsal látta el: „Amikor feljöttem Pestre, Benedek Ferenc anynyit
mondott útravalónak, hogy van neki itt egy embere, Mádl Ferenc. Jelentkezzek
nála, hogy ne legyek elveszve. Mádl ekkor az MTA IX. osztályának titkára volt.”
Sólyom így is tett, és Mádl javaslatára hamarosan elfogadott egy
kelet-németországi megbízatást a Jénai Egyetem Jogi Karára. Itt szerzett
doktorátust, majd hazaérkezése után a Jogtudományi Intézetben helyezkedett el.
„[Az] intézetben kaptam ösztöndíjakat is. A hetvenes években utaztam először
külföldre, mármint Nyugatra: 1972-ben Olaszországba, ami óriási élmény volt.
Aztán 75-ben kaptam egy IREX-ösztöndíjat Amerikába. Szakmailag ugyan semmit nem
hozott, de én buszozva, buszon aludva bejártam az egész Államokat.”

A szakmai sikerek ellenére Sólyom László saját elmondása szerint csak negyvenöt
éves korában döntött végleg a jog mellett, miután Thomas Manntól tanulva
megértette, hogy „hagyni kell történni a sorsot. Pontosabban: segíteni kell
neki. Ha az ember egy magas, elvont célra összpontosít, s ezért állandó
készenlétben van, akkor végső soron semmi sem véletlen. Tudniillik akkor nem
szükséges folyton közvetlen célokat kitűzni, hanem nyugodtan lehet haladni azon
az úton, ami éppen adódik. De közben szakadatlanul és szerteágazóan figyelni
kell, mert nem lehet tudni, mikor és honnan jön egy jelzés, egy impulzus, amikor
az addigi út értelme megvilágosodik, és a következő választás egyértelműen
adódik.” Sólyom ugyanebben az interjúban cáfolta, alig egy évvel köztársasági
elnöki megválasztása előtt, hogy politikai ambíciói lennének: „Az én felfogásom
szerinti alkotmánybírói pozícióból, illetve az után nincs visszaút a
politikába.”

Sólyom szerint életében a legfontosabb szerzők katolikus teológusok – Karl
Rahner, Teilhard de Chardin és a bencés egyháztörténész, Ghislain Lafont –
voltak. A rendszerváltás körüli években szintén hívő emberek egyengették útját,
többek között Szesztay András [református] szociológus. Szesztay „a
zsidó–protestáns–katolikus párbeszéd elszánt szorgalmazója [volt]. A felesége
egyetemi hallgató korában Krakkóban Wojtyla köréhez tartozott. Az egész krakkói
liberális katolikus társaságot ismerték. Szesztay vitt magával ökumenikus
körökbe; például Gaizler Gyuláékhoz a Hősök terére, ahol minden héten nagyon
érdekes előadások voltak. Voltaképpen ő hívott engem az MDF-be is, hogy kell
jogász Az ő révén jutottam el más, inkább politikai összejövetelekre is, ahol
Pozsgai is előfordult, de ott én inkább csak figyeltem és hallgattam. Szesztay
akkoriban igen fontos volt a Pozsgai-Csoóri-féle kör számára mint vatikáni
kapcsolat, s ugyanezért az MDF-nek is. Nemegyszer éjszaka jött valaki hozzájuk a
Szolidaritástól, vagy a Znak főszerkesztője, aki ment éppen a pápához. Magyar
ellenzékiek, állítólag Pozsgai is, ott találkoztak velük. Amikor Frankfurtban
voltam, kijött Szesztay, és el is jutottunk az illetékes érsekhez a csángók
ügyében. Ott kaptuk a kitanítást politikából, hogy a Vatikán nagyobb kockákkal
játszik, és az ortodoxokkal, éppen most, nem húznak ujjat holmi csángók miatt” –
emlékszik vissza Sólyom a nyolcvanas évek végére. Az interjúban említett Gaizler
Gyula-féle körből jött létre 1989-ben a Katolikus Ökumenikus Baráti Társaság.
(Lásd keretes írásunkat)

Bár kapott politikai felkérést (tagja volt a KDNP közvetlen elődjeként működő
Márton Áron Társaságnak, a Nyilvánosság Klubnak és a Független Jogász Fórumnak,
alapító tagként pedig 1989–1990 között az MDF elnökségi tagja is volt), Sólyom
mégis inkább az általa kigondolt új intézményt, az Alkotmánybíróságot
választotta: „Gondoltam, bevonulok az elefántcsonttoronyba, a politikusok pedig
majd a Közlönyben olvashatják, hogy mi van. Nem is álltam szóba, a szó szoros
értelmében nem tárgyaltam a politikusokkal hivatali időm alatt Végül is azt
mondhatom, hogy az alkotmánybíráskodás koncepcióját, stílusát, a dogmatikai
fegyelmet és a követelményeket én határoztam meg.” Sólyom fontosnak tartotta,
hogy az alkotmánybírák külsőségekben is tekintélyt vívjanak ki: „Hamar rájöttem,
hogy a protokollbeli helyet ki kell verekedni. Nem engedtem, hogy az
alkotmánybírákat az államtitkárok közé állítsák. Sőt: meg kell előzniük a
minisztereket is, mert azok csak kinevezettek, és bármikor elcsaphatók, minket
viszont elmozdíthatatlanul megválasztott az Országgyűlés. Nem élünk örökké, de
őket biztos túléljük A talárt is azért találtuk ki, hogy a bíróságnak
szertartásos megjelenése legyen. Az ember megtanulja, hogy muszáj bizonyos
színjátékokat eljátszani A politikai osztállyal szemben is, sőt ez volt a
fontosabb. Meg kellett tanítani, hogy az államtitkár nehogy azt higgye, szóba
állhat egy alkotmánybíróval. Az alkotmánybíró partnere a miniszter, az
[alkotmánybírósági] elnök csak a miniszterelnökkel tárgyal. Szóval iszonyú nagy
mellénnyel kellett fellépni. Aztán ez természetessé vált.”

Az elnök egyik legnagyobb politikai konfliktusa a Bokros-csomag kapcsán volt:
„Ennél az erőpróbánál az alkotmányosságról volt szó. A kormány nyíltan
megmondta, hogy nem érdekli az Alkotmány... Bokros iszonyú pökhendien lépett
fel, hogy mit jogászkodnak itt Képesek voltak nyakunkra küldeni a Világbankot,
alig tudtam lerázni őket. Példát kellett statuálni, hogy ebben a rendszerben már
nem a politika diktál a jognak” – idézte fel Sólyom a Századvégnek adott
interjúban, milyen okokkal torpedózta meg már 1995-ben a reformtörekvéseket.

Az Alkotmánybíróság Sólyom vezetése idején, 1990 és 1998 között számos
egyházakkal kapcsolatos beadványt tárgyalt. Kimondta többek között azt, hogy nem
sérti a vallásszabadságot, ha egy egyház elveszíti az egyházi státuszt. Egy
másik döntés indoklásában pedig leszögezte: különbség tehető az egyházak között,
történelmi honosság és múlt alapján. Ezeknek a döntéseknek az elfogulatlanságát
árnyalhatja a tény, hogy Sólyom 1995-től egyetemi tanár, később tanszékvezető
lett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) jogi karán. Más alkotmánybírák
szintén a PPKE-n tanítottak ebben az időben.

Sólyom maga is elismerte, hogy az Alkotmánybíróságról kikerülve hiányzott
számára a korábbi befolyás: „Nehezen viseltem, hogy már nem tudok beleszólni.” A
mellőzöttség csalódottá tette: „Azzal az elhatározással jöttem el a bíróságról,
hogy nem fogok azzal foglalkozni, mit csinálnak az utódok. El is mentem rögtön
Kölnbe. Úgy képzeltem, hogy ott is maradok.” A nagy presztízsű külföldi egyetemi
katedra sem tudta azonban kielégíteni ambícióit, ezért egy év után hazajött, de
a tanítást abbahagyta. „Úgy éreztem, nem hányok több borsót a falra” – utalt a
diákok okozta csalódásra. Szabadságot vett ki, alkotmánykommentárt készült írni,
közben azonban 2004 nyarán Medgyessy Péter miniszterelnök felkérésére elvállalta
a kormányfő ügynökmúltját tisztára mosó független szakértői bizottság vezetését.
Ezt követően a Védegylethez tartozó értelmiségiek 2005 januárjában javaslatot
tettek arra, hogy Sólyom László legyen a jobboldal által is támogatott
köztársasági elnök. (A Védegyletről lásd keretes cikkünket)

Bár Sólyom alkotmánybíróként elvi okokból kerülte, hogy protokoll keretében
vegyen részt egyházi eseményeken, mindig is fontosnak tartotta a katolikus
egyház megújulását. Miután államfővé választották, már nem tekinti magára nézve
érvényesnek ezt az önként vállalt korlátot, sőt kifejezetten szívesen és gyakran
vesz rész katolikus szertartásokon. Alig másfél éves elnöki ténykedése alatt
részt vett – Erdő Péter bíboros oldalán – az augusztus 20-ai körmeneteken és
szentmisén, az esztergomi Bazilika 150 éves évfordulóján és a Várszegi Asztik
pannonhalmi apát hatvanadik születésnapjára rendezett köszöntésen. Jövő
hónapban, november 6-án magánkihallgatáson fogadja majd XVI. Benedek pápa, akit
az elnök a hírek szerint szeretne meghívni 2007-ben Magyarországra Árpád-házi
Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmából.

Feltűnést keltett, amikor az új elnök ünnepélyes parlamenti beiktatásán a
külföldi államok képviseletében Juliusz Janusz apostoli nuncius, a Vatikán
nagykövete vett részt. Szerdahelyi Csongor, a katolikus püspöki sajtóiroda
vezetője a Népszabadságnak azzal magyarázta a diplomáciai döntést, hogy régi
hagyományról van szó: „1815-ben, a napóleoni háborúkat lezáró bécsi
kongresszuson született döntés arról, hogy ilyen jeles eseményeken az adott
országba delegált nuncius képviseli a teljes külföldi diplomáciai testületet.
Ezt a szerepkört nem csupán az államfő beiktatásakor tölti be a nuncius, hanem
például az újévi fogadáskor is” – nyilatkozta Szerdahelyi.

Sólyom László tagja a katolikus tudósokat összefogó Szent István Akadémiának,
amelynek tagjait Erdő Péter bíboros nevezi ki. (Lásd keretes cikkünket)

„Tisztában vagyok azzal az erkölcsi tőkével, amelyet szereztem, s meg is fogom
őrizni. Ezért csak a nagyon fontos ügyekben szólalok meg” – ígérte Sólyom László
még 2004-ben. Államelnökként ezek a megszólalások fokozatosan sűrűsödtek,
különösen a szeptemberben kezdődött politikai válság óta. Sólyom László ma nem
panaszkodhat arra, hogy távol van a nagy döntésektől. Csak remélni lehet, hogy a
gyorsan jött hatalom nem viszi őt kísértésbe.