Ám a folyamat még ma, ötven évvel a nevezetes beszámoló után sem tekintheto befejezettnek. Noha a tények, melyeket Hruscsov tárt fel – aki 1953-ban, Sztálin halála után a Szovjetunió és a kommunista párt vezetoje lett –, alapvetoen a szovjet nép tragédiájáról szóltak, a nagy nyilvánosság csak jóval késobb ismerhette meg a beszámoló teljes szövegét, mint más országok népei.
Eloször a baráti államok kommunista pártdelegációinak vezetoit avatták be, köztük Rákosit és a lengyel Bierutot. Utóbbi nem sokkal a XX. Kongresszus után meghalt, és a beszámoló szövegét a széfjében találták meg. Valaki a lengyel kommunisták közül sokszorosította, és példányaihoz hamarosan a varsói feketepiacon lehetett hozzájutni. Az egyiket egy amerikai vásárolta meg, és több kézen keresztül végül 1956. június elején a New York Times oldalaira került a Sztálin rémtetteirol szóló irat. Így vált ismertté egész Amerika és a világ elott. Addigra azonban a Szovjetunióban megkezdodött „sztálintalanítási” folyamatban megjelentek az elso akadályok.
Az emlékezetes hétórás beszéd a XX. kongresszuson
A kongresszus zárt ülését követoen a Sztálin leleplezésérol szóló beszámoló anyagát szétküldték az ország pártbizottságainak. Ezeken a helyeken szintén zárt ajtók mögött olvasták fel a dokumentumot azzal a felszólítással, hogy nem ismertethetik annak tartalmát párton kívüliekkel – vagyis a társadalom többségével. Azonban a „minden népek atyja” idejében elszenvedett gondos tisztogatások és likvidálások ellenére sem kevesen akadtak még a párttagok között is, akik a „sztálintalanítási” folyamat továbbvitelét szorgalmazták. Ezekbe viszont pártvezetoik próbálták belefojtani a szót.
Egész Moszkvát bejárta a hír az egyik akadémiai pártszervezet feloszlatásáról. A Hruscsov-beszámolót követoen ennek a kollektívának a tagjai követelték ugyanis azoknak a felelosségre vonását, akik részt vettek a tömeges megtorlásokban. E lépésre azonban sem az akkori, sem az azt követo szovjet vezetoség nem akarta elszánni magát. Senki sem lakolt meg azok közül, akiknek könyékig véres volt a keze – hacsak nem számítjuk ide a Sztálinhoz legközelebb álló hóhért, Lavrentyij Beriját, akit nem sokkal a vezér halála után letartóztattak és kivégeztek. Ennek fo oka azonban nem is annyira az igazságérzet, mint inkább a Berijától való félelem volt, aki a hatalomért kész lett volna Sztálin minden volt munkatársát kivégeztetni. A megtorlásokhoz pedig valamilyen mértékben gyakorlatilag mindenkinek köze volt, aki Sztálin környezetéhez tartozott. Éppenséggel Hruscsov keze is véres volt. Ezért aztán a sztálini Politikai Bizottság olyan tagjai, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics, Hruscsovnak arra a kérésére, hogy olvassák fel a kongresszuson a beszámolót, válaszul azt kérdezték: „És magadról mit mondasz, Nyikita?”
Magáról Nyikita nem sok mindent mondott. Miután elfoglalta helyét az állam és a párt élén, a KGB vezetojévé egy bizalmas emberét, Szerov tábornokot nevezte ki, aki aztán az o utasítására hatalmas mennyiségu dokumentumot vett ki a sztálini archívumból, melyeken a halálos ítélet alatt Hruscsov aláírása szerepelt. Ugyanakkor a többieket terhelo anyagok ott maradtak – amolyan biztosítéknak. Nem azért, hogy felelosségre lehessen oket vonni, hanem amolyan sakkban tartás végett
Így váltak a bizonyítékok a hatalomért való harc eszközeivé. A harc gyoztese pedig Hruscsov lett.
2006. 03. 10. (X/10)
