Mónika és Csaba: Végül is egy reménységünk maradt, Isten Fotók: Somorjai L.
– A gyerekek születését beterveztétek?
Mónika, a feleség: – Igen. A harmadik után eltelt néhány év és már ott tartottam, hogy amikor megláttam egy kisbabát, szinte eleredt a könnyem, úgy szerettem volna egy negyediket. Több hétig én is az ószövetségi Annához hasonlóan imádkoztam: Uram, adj nekem egy fiút, akit én a te utadra fogok terelni. Majd hamar meg is fogant, és biztos voltam, hogy kisfiú lesz. A terhesség 16. hetében elvégeznek a kismamákon egy komplex vérvizsgálatot (AFP), ami kimutatta, hogy valami rendellenesség van a babánál. A nőgyógyászom azt mondta: menjek be a klinikára egy genetikushoz.
Emlékszem, a rendelő előtti váróteremben borzalmas hangulat volt. Az anyukák egyik fele úgy ült és nézett maga elé, mintha torzszülött gyerekét látná, a másikuk meg minél hamarabb meg akart szabadulni a magzatától. Szinte kiült az arcukra, amit gondoltak: nincs a magzathoz közöm, gyorsan vegyék el, és felejtsünk el mindent, itt se voltam. Sorra kerültem. Harmincöt évesen felelőtlen dolog szülni, mert genetikailag ez veszélyeztetett állapot – fogadott a doktor úr, majd kiírt egy magzatvíz-vizsgálatra. Ez azt jelentette volna, hogy egy hatalmas tűvel hasba szúrnak, a magzatvízből mintát vesznek, hogy kimutassák a kromoszóma-rendellenességet. Sok olyan kismamával találkoztam, akik e vizsgálat után elvetéltek, pedig a vizsgálat eredménye negatív volt. Mi, a hitünk miatt akkor is megtartottuk volna a gyermeket, ha kiderült volna, hogy probléma van vele, így fölöslegesnek tartottuk a vizsgálatot. Erre az orvos elkezdett velem kiabálni, és mindenféle papírt alá kellett írnom, hogy nem kérem a vizsgálatot, saját felelősségemre. Majd átküldött egy átfogó ultrahangvizsgálatra. Ott a doktornő elkezdte vizsgálni a hasamat. Tapasztalataim alapján már tudtam, mi hol van és mi micsoda. Egyszer csak látom, hogy a kis kerek fején van egy nagy folt. Ezt nézte a doktornő már percek óta, majd behívott egy másik orvost is. Megmérték a foltot, hét milliméteres volt. Kérdeztem, van valami baj? Igen, van. De hát mi? "Nem mondhatunk semmit, vigye a leletet, és beszélje meg a nőgyógyászával." Rohantam vissza.
"Ez egy daganat, ami eleinte jóindulatú, jó esetben felszívódhat, rossz esetben nem, három hét múlva jöjjön vissza kontrollra" – mondta a nőgyógyász. A vizsgálatokat végző orvosok, asszisztensek azon a véleményen voltak, hogy egy felelősségteljes és értelmes mai szülő ilyenkor azonnal elveteti a magzatot. Semmi más reménységünk nem maradt, csak az Isten, és az Ő ígéretei. Az első pár nap olyan volt, mintha fejbe vertek volna, erőm sem volt imádkozni, csak a döbbenet maradt. A férjem nyugodtabb volt, mint én, azzal vígasztalt, Mónikám, te egy egészséges gyereket fogsz szülni. Megölelt, megpuszilgatott és aztán ment dolgozni.
Csaba, a férj: – Óriási vihar és bizonytalanság volt bennem is, csak igyekeztem nem mutatni a feleségemnek, mert láttam rajta, hogy nagyon kétségbeesett, sőt, a gyerekeinket is megkíméltük, nekik sem mondtunk semmit. Azoknak a családtagjainknak és rokonainknak sem, akik nem hittek Istenben, mert csak aggodalmaskodást és rossz, félelemmel teli mondatokat hallhattunk volna tőlük. Minden jó szándékuk ellenére, csak gyengítették volna a hitünket.
Mónika: – Pár nap után felerősödtem és bátor hit? keresztény fiatalasszonyokkal – többgyermekes családanyákkal, mondhatnám a barátnőimmel – imádkozni kezdtem, közben gyógyulásokról szóló könyveket olvastam. Mikor azt is el tudtam hinni, hogy Isten Igéje az én babámat is képes meggyógyítani, elkezdtem ezeket hangosan kimondani.
– Mik voltak konkréten ezek a mondatok? Hogyan tetted ezt, és mit éreztél közben?
– Halkan szólt a zene, Isten szeretetéről, közben a nappaliban fel-alá járkálva ezeket mondtam: "Atyám, te azt mondtad, hogy az én kicsinyem is Jézus sebei által meggyógyult; hogy semmi csapás, semmi betegség nem érhet bennünket, mert angyalaidnak parancsolsz felőlünk. Ahogy minden nő a Bibliában, én is egy egészséges gyermeknek fogok életet adni, akinek szíve Isten ígéretei felé hajlik. Én ugyanúgy hiszek, mint ezek a bibliai asszonyok, így én sem fogok elvetélni, a szőlőtőm nem lesz meddő, nem veszítem el méhem gyümölcsét" – ezeket mondtam naponta százszor is. Az éjszakák viszont – amikor sötét volt és csend – rosszul teltek, ilyenkor jöttek a baljós gondolatok: nyomorék gyereket fogsz szülni.
– Egyik istentisztelet után odamentem imát kérni egy lelkészhez, ahhoz, akinek a felesége egyike volt azoknak, akikkel együtt imádkoztam. Mikor Józsi meglátott, nem is a kisbabáért, inkább értem kezdett imádkozni, hogy ne aggódjam túl magam és legyen erőm Istenben bízni. Azt mondta, "Én meghaltam anyukám pocakjában, aztán fölvágták a hasát és kivettek belőle, hogy legalább ő életben maradjon. Megdöbbentek, hogy élek. Egy kiló se voltam. Azt mondták testi vagy értelmi fogyatékos leszek. És nézz rám, öt gyermekem van és kicsattanok az erőtől." Elmúlt a kétségbeesésem, félelem nélkül mentem másnap az ultrahangra, tudtuk, hogy minden rendben lesz. Elsötétedett előttem a világ, mikor a doktornő azt mondta, a daganat a gyermek fején még nagyobb lett.
Csaba: – Hazavittem Mónit, most is nyugalmat és hitet mutatva, mondtam, hidd el, Isten jót fog adni, nem ad kígyót a gyerekeinek, mikor azok kenyeret kérnek. Egyre gyakrabban jöttek hozzánk a szülők, rokonok, családtagok, örültek a negyedik unokának. Kérdezgették, na, voltatok ultrahangon? Igen, voltunk – mondtuk – és minden rendben, a baba teljesen egészséges. Bennünk meg dübörgött, hogy: ajajajj.
– Ez az "ajajajj" miről szólt, illetve mit takart? Hogy hazudtatok nekik, vagy a kétségbeesett harcotokról?
– Mi hiszünk Istenben, ők nem. Nekünk az Ő ígérete nagyobb igazság, és valóságosabb, mint a körülmények mutatta valóság. Voltak kétségbeesett gondolataink, de ezeket egyszer ki nem mondtuk a szánkon. Bennünk azért óriási harc dúlt. Hol az dübörgött, mit képmutatóskodtok a rokonok előtt, ott a lelet feketén-fehéren, vegyétek már észre. Hol meg az a hang volt erősebb, hogy az én Igém az igazság, miért nem veszitek észre, bennem higgyetek, én az ultrahang fölött is Úr vagyok. Akkor gyógyítok meg bárkit, amikor akarok.
Mónika: – Alig vártam, hogy a barátnőimmel találkozhassak. Erősítettek, buzdítottak, ilyeneket mondtak: ne félj, egészséges gyereket fogsz szülni, mi hiszünk ebben. Egyikük elmesélte, hogy a legutolsó szülése előtt valami problémát fedeztek fel a magzatnál. A koraszülött osztály egyik legnevesebb ultrahangvizsgálatot végző orvosa azt mondta: hölgyem, önnek egy selejtes, torz, emberszer? valami van a méhében, vetesse ki. Ő nem hallgatott a doktornőre, könyörgött Istenhez és megszült egy szép kislányt. Teltek a hetek, s az egyik istentiszteleten a pásztor az intuitív képességről beszélt, arról, hogy a valóságot intuitív módon sokszor jobban meg lehet ragadni, mint az érzékszerveinkkel, és arról is, hogy bátran képzeljük magunkat bibliai szituációkba – éppen ami a pillanatnyi helyzetünkkel analóg –, és cselekedjünk úgy, ahogy azok a szereplők cselekedtek. Másnap délelőtt éppen egyedül voltam, a kisebbik lányom óvodában volt, a másik kettő meg iskolában, és takarítás közben zenét hallgattam. Egyszer csak eszembe jutott az a történet, mikor Jézus tömeg kíséretében Jerikó felé megy, és az útszélről egy vak kiabál neki: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Becsuktam a szemem, és mintha én lennék az a vak, először csak ilyen hangon, ahogy most beszélek, később aztán hangosabban mondtam: Dávidnak Fia könyörülj rajtam! Pár perc múlva valami egészen különös atmoszférát éreztem magam körül.
– Milyet pontosan, leírnád?
– Finom, bársonyosság és valami mosollyal teli levegő vett körül. Tiszta és pontos volt minden, és arra éreztem késztetést, hogy tovább ismételjem. Tizedszerre már zokogva könyörögtem: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! Eszembe jutott az a mondat a Bibliából, hogy amit könyörgésetekben kértek, meg lesz nektek. Leborultam Isten elé, azaz csak letérdeltem, mert már nagyon nagy volt a pocakom, kezeimet az úton elhaladó Jézus felé fordítva teljes erőmből kiabáltam: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam és a magzatomon
Mikor fölálltam, öröm töltött el, és békesség.
– Azt érezted vagy gondoltad, hogy most meggyógyultál?
– Nem. Semmi ilyesmit nem éreztem. Annyira elteltem a nyugalom és a biztonság érzésével, hogy nem is gondoltam a daganatra. Hosszú hónapok óta aznap éjjel tudtam először hosszan és nyugodtan aludni. Pár nap múlva voltam kiírva az utolsó előtti ultrahangkontrollra. Mikor beléptem, láttam, egy másik doktornő van ott. Arra gondoltam, nem adom oda az eddigi leleteimet – volt idáig három, mindegyiken a hatalmas daganattal – és nem is mondok neki semmit. Vizsgálni kezdett, együtt néztünk mindent a monitoron, végigment a gerincen, a csigolyákon, láttuk a két kis karját, megmérte a nyakredőt is, és amikor odaért a fejéhez, majdnem felsikoltottam. Ott volt a formás, kerek fej és nem volt rajta folt. Eltűnt a daganat. A kezemet azonnal a számhoz kaptam, de a doktornő megkérdezte: van valami baj? Nem, semmi. Sebtében felhúztam a ruhámat, kikaptam a doktornő kezéből a papírt, kirohantam, és a folyosón várakozó férjem karjába estem.
Csaba: – Úgy zokogott örömében, hogy alig tudta elmondani: eltűnt! Nincs ott a daganat! Isten meggyógyította!
Mónika: – És megszültem egy gyönyörű, egészséges kislányt.
– Hogy hívják?
– Hanna. Mert hogy Isten könyörülő.
2005. 10. 14. (IX/41)
