A sátrak és a tüzek ünnepe

Hannuka-gyertyatartó a Kreml tövében Fotó: Reuters

Nagy Sándor hatalmas birodalma, amely a zsidó nép hazáját, a Szentföldet is uralma alá hajtotta, a nagyhír? makedón uralkodó halála után négy részre szakadt, négy hadvezére ragadta magához a hatalmat. A négy utódbirodalom közül kettő érintette továbbra is közvetlenül a zsidó történelmet: a szíriai, amelynek fővárosa Antiokhia volt, és az egyiptomi, melyet Alexandriából irányítottak uralkodói. A két birodalom – mindkettő a hellenisztikus, azaz görögös kultúra elkötelezett terjesztője az ókori Közel-Keleten – folyamatosan versengett és hadakozott a zsidók lakta Júdea birtoklásáért.

Mintegy másfél évszázaddal Nagy Sándor halála után i. e. 168-ban a szíriai birodalom uralkodója, IV. Antiokhosz "Epiphanész" (e melléknév "megjelent istent" jelent), akit nehéz természete miatt "Epimanészként" ("őrült") is emlegettek, éppen aktuális hadjáratát kívánta volna a rivális egyiptomi király ellen lebonyolítani, ám ott a felemelkedőben lévő új birodalom, Róma hadai és hadvezére fogadták a szenátus üzenetével, amely az azonnali hazatérést és hódító tervei feladását kívánta tőle. Antiokhosz halogató taktikát akart folytatni, ezért úgy válaszolt, hogy majd gondolkozik a dolgon. Ekkor a római hadvezér, Popilius Laenas egy kört rajzolt köréje a földre, és így szólt: "Ebben a körben kell döntened!"

A frusztrált Antiokhosz a Szentföldön keresztül tért haza Szíriába. Útközben bizonyos jelekből arra következtetett, hogy Jeruzsálemben lázadás készül ellene, ezért feldúlta a várost, zsidók ezreit ölte meg, és ezreket adott el rabszolgának.

Az általa eddig is erőltetett hellenizáció (a zsidók kényszerítése a görög kultúra átvételére) ekkor elérte a csúcspontját: Antiokhosz halálbüntetés terhe mellett betiltotta a mózesi törvény tanulmányozását, birtoklását és megtartását, a körülmetélkedést és a szombat megtartását, valamint a zsidókat disznóhús evésére és bálványimádásra kötelezte.

I. e. 167. kiszlév hónap 25-én megszentségtelenítette és kirabolta a jeruzsálemi templomot, betiltotta a mindennapi egészen elégő áldozatot, az égőáldozati oltáron felállíttatta az Olümposzi Zeusz szobrát – amely az ő arcvonásait viselte –, és disznót áldozott a tiszteletére. Az időpont kiválasztása – számos kutató szerint – tudatos volt: Antiokhosz az év legrövidebb napját, a téli napfordulót, "a nap születésnapját", amely egyúttal egy görög Dionüszosz-ünnep is, szemelte ki a szent hely meggyalázására. Az ellenállókat tömegesen végezték ki és vonták kínpadra.

Ekkor azonban egy Mattitjáhu nev? pap gerillaháborút kezdeményezett a hellenista megszállók ellen. A hegyekbe vonult, barlangokban élt, és köréje gyűltek a törvényhez minden körülmények között hűnek maradó zsidók, akiket hászidoknak neveztek. Harcaik sikeresek voltak, Mattitjáhu pedig halálakor a vezéri méltóságot fiára, Júdára bízta.

Júda zseniális partizánvezérnek bizonyult, erre utal "Makkábi" ("Makkabeus") mellékneve is, ami "kalapácsot" jelent. Stratégiájának sikere abban állt, hogy minden nyílt összecsapást került az óriási túlerőben lévő reguláris szír hadsereggel, és lesből támadta őket, hogy a bizonytalanság érzését létrehozza bennük. Sorozatosan aratott diadalai mind zseniális taktikai győzelmek voltak, amelyek végül meghozták az alig remélt eredményt: 164-ben felszabadította Jeruzsálemet. Napra pontosan három évvel annak megszentségtelenítése után, kiszlév hó 25-én megtisztította a templomot egy nyolcnapos ünnep keretében. A tisztátalanná vált oltárt lerombolta, és egy újat épített, új szent edényeket készíttetett, köztük új menórát (hétágú mécstartó), illatáldozati aranyoltárt, függönyöket és aranyasztalt. Az új oltárt áldozatok bemutatásával, dallal, zenével ajánlották fel Istennek (a hanukka szó jelentése: "felajánlás", "felszentelés"). A 113–118. zsoltárokat énekelték – és mondják el mindmáig az ünneplők az ünnep minden napján (a szefárd – keleti – zsidók pedig még a 30.-at is hozzáveszik).

Néhány hónappal korábban, ősszel a törvényt minden körülmények közt betartani igyekvő hászid gerillák megünnepelték a sátrak ünnepét is – a hegyek közötti búvóhelyeiken, barlangjaikban. Ám ezt nem sikerült ott száz százalékosan a mózesi parancsok szerint tenniük, ezért határozott úgy Júda, hogy még egyszer, pótlólag megünneplik, immár tökéletesen eleget téve a parancsolatoknak. Így lett az oltár felszentelése nyolcnapos ünneppé, úgy is nevezték, hogy "a sátrak és a tüzek ünnepe". Júda pedig az eljövendő nemzedékek számára is megtartandó örömünneppé nyilvánította.

Ezekre az eseményekre és az ünnepre az Újszövetség két helyen is utal. János evangéliumában arról olvashatunk, hogy Jézus a templomban tartózkodott ezen az ünnepen (10:22–23), ami azt jelenti, hogy elfogadta ezt a hagyományt (hiszen rendszeresen az ünnepek alkalmával járt fel Jeruzsálembe, a templomba). Ezt a felfogást erősíti meg a Zsidókhoz írt levél is, amely két konkrét utalással a hit hősei közé sorolja a makkabeus szabadságharc résztvevőit, akik "kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek, mások pedig juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve" (11:35,37). Mindkét utalás pontosan azonosítható a makkabeus hászid gerillák tetteivel.

Arra azonban Jézus és az apostolok korából még nincs adat, hogy a nyolc (plusz egy) ágú menóra meggyújtásának szokása mikor alakult ki. Annyi bizonyos, hogy az ünnepet a jeruzsálemi templomban sok fényforrás, fáklyák, mécsesek meggyújtásával, a templom kivilágításával ünnepelték, olyannyira, hogy az i. sz. 90-es években Josephus Flavius így emlékszik vissza rá: "Azóta mind a mai napig megünnepeljük ezt az ünnepet, amelyet »Fények«-nek nevezünk" (A zsidók története 12:325). Egyes források szerint ugyanis, amikor Júda Makkábi visszafoglalta a templomot, mindössze egy napra való tisztán maradt olajat talált a hétágú mécstartó, a menóra számára – ám ez nyolc napon át égett benne! A tűzzel kapcsolatos csoda egyúttal azt is jelentette a zsidók számára, hogy Isten elfogadta az új oltárt – hiszen minden ilyen alkalommal, amikor oltárt szenteltek fel, ez történt: Isten mennyből leszálló tűzzel szentelte fel Mózes és Salamon, majd – a hagyomány szerint – Ezsdrás idején is az elkészített új oltárokat.

A rabbinikus iratok utalnak arra, hogy a kilencágú menóra meggyújtásának szokása körül eltérés van a két fő farizeus iskola, Sammáj és Hillél iskolája között, amiből szintén következtethetünk a szokás kialakulásának korára. "A hanukkai fénygyújtás szabálya előírja, hogy minden háznál kell egy fényt gyújtani; a buzgók előírják, hogy minden lakó után kell egy fényt gyújtani; a nagyon buzgók szerint minden lakóért és minden éjszakáért kell egy fényt gyújtani. Sammáj iskolája szerint az első napon nyolc fényt kell gyújtani, majd naponként csökkenteni, míg Hillél iskolája szerint az első napon egyet kell meggyújtani, majd naponként növelni." (Sabbat 21b) Végül Hillél álláspontja vált bevetté. Viszont ebből megtudhatjuk, hogy ez a szokás is első századi, ugyanis az említett két híres rabbi Jézus gyermekkorának idején tevékenykedett, iskoláik pedig a templom i. sz. 70-ben történt lerombolása utáni második generációig, vagyis a 2. század elejéig álltak csak fenn. Így valószínűsíthető, hogy a hanukka-menóra meggyújtásának szokása már Jézus és az apostolok idejében is kialakult, vagy kialakulóban volt.

Mindenesetre érdekes összefüggésre világíthat rá, hogy Pál – aki Hillél unokájának, Gamaliélnek, a hillelita iskola vezetőjének volt a tanítványa megtérése előtt – a Szentlélekkel kapcsolatosan rendszeresen a kilences számot alkalmazza leveleiben. A hétágú menóra mécsesei – mint ahogy maga az olaj, illetve a tűz is – egyértelműen a Szentlélek (Szent Szellem) jelképei az Újszövetségben: "És hét tűzlámpás ég vala a királyiszék előtt, amely az Istennek hét Szelleme." (Jelenések 4:5b) A kilencágú menóra tehát utalhat a Szent Szellem hétszeres természete mellett a kilencszeres jellegére is. Pál szerint ugyanis a Szentlélek kilencféle ajándékot (khariszma), valamint kilencféle gyümölcsöt ad át az őt befogadóknak.