Az Ararát-hegység Törökországban.
Mióta a 19. században megindultak a különféle népek hagyományait összegyűjtő etnográfiai kutatások, valamint felfedezték és megfejtették az ókori keleti írásokat, világossá vált, hogy a vízözön szinte valamennyi nép hagyományának részét képezte. A szibériai néptörzsek a messze északon s az újzélandi maorik délen egymáshoz nagyon hasonló módon őrzik egy hajdani özönvíz hagyományát. A kínai özönvíztörténetek különösen annak a ténynek a tükrében figyelemre méltóak, hogy a kínai ideogram-írás hajót jelölő írásjele a csónak szógyökből épül fel, amelyhez az ember és a nyolc gyökjelek társulnak. Noé bárkájának fedélzetén pedig éppen nyolc ember volt! A történetekben találunk persze kisebb-nagyobb eltéréseket is: a sumerek Noéját például Ziuszudrának, a görögökét Deukaliónnak, a hindukét Manunak hívták, s népenként és koronként eltérően ítélték meg az özönvíz okát, lefolyását és méretét is. E mitológiai elbeszélésekkel kapcsolatban a manapság bevett, "tudományosnak" minősített felfogást Sir Leonard Woolley fogalmazta meg, aki szerint "ezekből a legendákból kell kibontanunk a történelmet". A mezopotámiai Ur városának felfedezője természetesen ezek közé sorolta a Biblia elbeszélését is. Henry Creswicke Rawlinson, az ékírás megfejtője is csatlakozott ehhez a véleményhez: szerinte "aligha lehet kétséges, hogy a Genezisben található beszámoló ugyanannak a legendának a verziója, amelyet az ábrahámi kolónia hozott magával eredeti vándorlásakor a káldeus Urból Harránba és Kanaánba". Ez a feltevés azonban nem egyeztethető össze a Biblia világképével és történeti valóságával.
A bárka megfeneklésének egyik feltételezett helye
2002. 09. 20. (VI/38)
