Tömeggyűlés után mise. Nincsenek elegen Foto:archív
Kálvin János, a református egyház megalapítója A keresztyén vallás rendszere (II) negyedik könyvében A pápás miséről, amely szentségtörés nemcsak megfertőztette, hanem semmivé tette Krisztus szent vacsoráját cím? fejezetben a katolikus miséről így ír: "
harcra szállok azzal a vélekedéssel (
), hogy a mise (
) oly engesztelő áldozat, amellyel az Istent maguk iránt kiengesztelik." Amennyiben komolyan vesszük Kálvin szavait, úgy a református és a katolikus teológia között kibékíthetetlen ellentét áll fenn a katolikus mise megítélésének tekintetében. E múltban gyökerező teológiai nézetkülönbség miatt az Orbán Viktorért mondott mise után sokakban felmerült a kérdés: hogyan mondhat misét egy református vallású személyért az a katolikus egyház, amely a tridenti zsinaton átokkal és kiközösítéssel sújtotta a misét elutasító protestánsokat? Másfelől egy magát reformátusnak valló ember számára milyen jelentőséggel bírhat ezek után egy érte mondott katolikus mise?
A két álláspont közötti feszültséget tovább növeli, hogy a mise az elmúlt évszázadok során a katolikus egyház hitéletének legfőbb kincsévé vált. A katolikusok szerint az eukharisztia vagy mise Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott beszédén alapul, amelyben a kenyér és a bor "színe" alatt saját keresztáldozatát vetítette előre, és az Egyházra hagyta annak megjelenítését: "Majd megfogta a kenyeret, hálát adott [eukharisztészasz: innen az eukharisztia elnevezés], tört belőle, és átadta nekik e szavakkal: Ez a testem, amely értetek adatik: ezt tegyétek az emlékezetemre! Majd miután megvacsoráztak, ugyanígy fogta a poharat is, és így szólt: Ez a pohár az én tiértetek kiömlő véremmel megkötött új szövetség!" (Lukács evangéliuma 22:19–20) A katolikus egyház értelmezése szerint ez alapján a bibliai szakasz alapján a misének két lényeges eleme van: egyrészt (1) valóságos áldozat, amely újra megjeleníti Krisztus keresztáldozatát, másrészt ebből fakad az, hogy (2) Jézus Krisztusnak valóságosan jelen kell lennie a kenyér és a bor "színe" alatt.
Luther tiltakozásai
A katolikus felfogás szerint a mise áldozati jellege azt jelenti, hogy a pap közbenjárásának hatására a kenyérben és a borban benne van az eredeti üdvtörténelmi esemény: Jézus mint áldozat jelenik meg, és a misében újra engesztelést tud szerezni a bűnökért. A misében tehát mintegy folytatódik a kereszten való engesztelő áldozat. A két áldozat a katolikusok szerint lényegét tekintve, tartalmilag teljesen azonos, különbség csupán a lényegtelen pontokban van. Egyfelől a misében Krisztus nem egyedül és közvetlenül mutatja be az áldozatot, mint a golgotai kereszten, hanem a pap személyén keresztül. Másfelől Jézus Krisztus a kereszten véres áldozatot mutatott be, míg a misében a keresztáldozat megjelenítése vér nélküli.
A reformátorok számára azonban ezek a különbségek egyáltalán nem tűntek elhanyagolhatónak. Luther A keresztyén hit fő tételei cím? írásában például éppen azért minősíti a pápaság "legborzasztóbb szörnyűségének" a misét, mert áldozati jelleget és ennélfogva bűnt eltörlő és bűnbocsánatot közvetítő erőt tulajdonítanak neki: "Azt állítják ugyanis, hogy a miseáldozat, vagyis a mise bemutatása – még ha gazember végzi is – megszabadítja az embert bűneitől életében és a tisztítótűzben egyaránt."
A protestantizmus első hulláma Lutherrel együtt még határozottan tiltakozott az ellen, hogy a misével folytatódna a kereszten való áldozat. A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy "Krisztus (
) egyszer került feláldozásra" (9:28). Péter apostol is hasonlóan fogalmaz első levelében: "Krisztus (
) szenvedett egyszer a bűnök miatt" (3:18). Mindkét levél szerzője azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak teljesen elegendő volt egyszer feláldoznia önmagát az emberek bűnei miatt, ezért engesztelő áldozatát nem kell megismételni, mint ahogyan a lévitai papság ismételte az áldozatot az Ószövetség idején. Az ószövetségi áldozatok csak előképei voltak Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes engesztelő áldozatának, amelyben egyúttal be is teljesedtek. Pál apostol szerint tehát "mindez csak árnyéka az eljövendőknek, de a valóság a Krisztusé" (Kolosszeiekhez írt levél 2:17). A Jézus engesztelő áldozatában rejlő bűnbocsátó erő tehát nem az áldozat megismétlésének számában rejlik, hanem a bűnbocsánatra váró emberek hitén! Pál apostolt idézve maga Luther is azt hangsúlyozza, hogy a megigazulás megszerzésének egyedüli módja a hit: "Mert arra a következtetésre jutottunk, hogy az ember hitből válik igazzá, a Törvény cselekedeteitől függetlenül." (Rómaiakhoz írt levél 3:28)
A miseáldozatok folyamatos megismétlésével a katolikus egyház lényegében arról tesz bizonyságot, hogy Jézus Krisztus keresztáldozatát nem tekinti elég hatékonynak, és az ily módon lecsökkentett érték? keresztáldozatot a mise szüntelen ismétlésével kell hatásosabbá tennie. Ennek következtében egy katolikus hívő soha nem tudhatja biztosan, hogy már elérte-e azt a tisztaságot, amely halála után a mennybe képes juttatni őt. Ha esetleg a hívő földi élete során nem tudott annyi miseáldozaton részt venni, amennyi képes lett volna eltörölni bűneit, és ezért halála előtt még nem tisztult meg teljesen, akkor a halála után érte mondott misék által megrövidíthetők szenvedései a tisztítótűzben. Ezzel szemben az apostolok és az őket követő reformátorok a 16. században hangsúlyozták, hogy Jézus Krisztus áldozata tökéletes volt, ezért annak megismétlésére nincsen semmi szükség.
A katolikus mise második lényeges eleme az a gondolat, hogy Jézus Krisztus áldozati teste és vére valóságosan jelen van a kenyér és a bor "színe" alatt. Ennek a felfogásnak az alapja az a katolikus értelmezés, mely szerint Jézusnak a megfogalmazása ("a kenyér az én testem, a bor pedig az én vérem") kizár minden jelképes értelmezést, ezért szó szerint kell venni. Eszerint a kenyérben és a borban olyan természetfeletti változás megy végbe a mise során, amelynek következtében azok valóban az ő testévé és vérévé változnak, és így Jézus valóságosan jelen lesz a kenyér és a bor "színe" alatt. Ez az átváltozás a katolikus tanítás szerint úgy valósul meg, hogy amikor a felszentelt pap az átváltoztatás szavait kimondja a misében, akkor a kenyér és a bor lényege változik át Krisztus testévé, illetve vérévé, de a külső színek megmaradnak. VI. Pál pápa ezt az eseményt a következőképpen írta le Isten népének a hitvallásában: "Ebben a szentségben (
) a kenyér teljes szubsztanciája az Ő testévé, és a bor teljes szubsztanciája az Ő vérévé változik; ugyanakkor a kenyérnek és bornak csupán az érzékeink által felfogható sajátosságai maradnak változatlanok. Ezt a titokzatos átváltozást találóan nevezi az egyház szó szoros értelemben vett átlényegülésnek (transzszubsztanciáció)." Ebből fakad a kenyér és a bor imádása a katolikus egyházban, amit Luther bálványimádásnak nevezett, mert nem fogadta el az átlényegülés tanát: "a mise, ez a sárkányfark, nemzi a különféle bálványimádás szennyét és szemetét".
A katolikus egyház számára nem kis fejtörést okozott az átlényegülés tanának teológiai igazolása, hiszen számos teológus rámutatott, hogy a Bibliából ez a tanítás nem igazolható kellőképpen. Hellénista filozófiák hatására ugyan egyes egyházatyák már az ókeresztény korban úgy vélték, hogy a kenyér és a bor átváltozik, azt a kifejezésmódot azonban, hogy a kenyér és a bor lényege változik át Krisztus testévé és vérévé, csak Aversai Guitmund vezette be a 11. században. Ezt követően azután az átlényegülés (transzszubsztanciáció) fogalmát a IV. lateráni zsinat is magáévá tette 1215-ben, és a transzszubsztanciációt dogmaként hirdette ki. Tegyük hozzá azonban, hogy az átlényegülés tana a mai formájában soha nem jöhetett volna létre Arisztotelész szubsztanciatana nélkül, amelynek a tanulmányozása a 12-13. században a magiszterré válás előfeltétele volt. Ahhoz tehát, hogy a katolikus egyház teológiailag pontosan meg tudja fogalmazni egy már évszázadok óta tartó gyakorlatát, amelyre a Bibliában nem talált kellő támaszt, egészen a skolasztikáig kellett várni, amikor is végre újra felfedezték Európában Arisztotelész tanításait. Ha pedig egy bibliaértelmezéshez világi filozófiát kell segítségül hívni, mert anélkül nem áll stabil alapokon, akkor az megkérdőjelezi annak az értelmezésnek a helytállóságát. Pál apostol azt mondja, hogy "mi azonban nem a világ szellemét kaptuk, hanem az Istentől származó Szellemet, hogy megismerjük mindazt, amit az Isten ajándékozott nekünk" (Korinthosziakhoz írt első levél 2:12).
Dogmává lényegült
A protestantizmus első hullámának minden fő irányzata egységes volt abban, hogy elutasította az átlényegülés tanát, bár a részletek tekintetében megoszlottak a vélemények. Luther elfogadta, hogy az úrvacsora vételének pillanatában Krisztus valóságosan jelen van, de azt elutasította, hogy ez átlényegülés formájában történne meg. Zwingli úgy gondolta, hogy az úrvacsora pusztán emlékeztető jele annak, hogy Jézus Krisztus feláldozta magát értünk, és nem közvetít valóságos jelenlétet semmilyen formában. Kálvin pedig Luther és Zwingli között középúton helyezkedett el az úrvacsora kérdésében. Úgy gondolta, hogy Jézus Krisztus ugyan nincs valóságosan jelen az úrvacsorában a kenyér és a bor színe alatt, azonban az úrvacsora mégis több, mint puszta emlékeztető jel, amennyiben a Szentlélek által szellemi kapcsolat jön létre Krisztus és a hívők között, amely végső soron mégis úgy hat, mintha Krisztus valóban jelen lenne. A tekintetben azonban, hogy az eukharisztiában nincs átlényegülés, mindhárman kivétel nélkül egyetértettek.
Amikor Luther, Kálvin és Zwingli megkérdőjelezték az átlényegülés tanát, nem a levegőbe beszéltek, hanem megalapozott érvek sorakoztak álláspontjuk mögött. A János evangélium 6. részét a katolikusok rendszerint a misére vonatkoztatják. Ebben a fejezetben Jézus Krisztus saját magát mennyből leszállt kenyérnek nevezi, és az 52–56. versekben egyenesen azt állítja, hogy "aki eszi a testét és issza a vérét, annak örök élete van". Ezt a részt a katolikus egyház az elmondottak fényében természetesen úgy értelmezi, hogy a kenyér és a bor lényege a misében átváltozik Krisztus testévé és vérévé, erről beszélt Jézus, amikor saját testének a megevésére és vérének a megivására buzdított, amelynek hallatán persze értetlen követői közül jó néhányan megbotránkoztak. Ha azonban figyelmesen elolvassuk ezt a fejezetet, jól látható, hogy Jézus szerint akkor esszük, illetve iszszuk őt, ha hiszünk benne. Ezt támasztják alá Jézusnak olyan szavai az említett történetből, mint például "aki bennem hisz, soha többé nem lesz szomjas" (35. vers), azután "aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen" (40. vers), illetve "aki hisz bennem, örök élete van" (47. vers). Vagyis Jézus testét enni, illetve vérét inni, azt jelenti, hogy hiszünk benne.
Ha ezt a történetet nem jelképesen, hanem szó szerint úgy kellene érteni, hogy a kenyér és a bor átlényegül Jézus testévé és vérévé, akkor ezután értelmetlenné válnának Jézusnak azok a szavai ugyanennek a fejezetnek a végéről, hogy "a test (azaz esetünkben a kenyér) nem használ semmit" (63. vers). Ha azonban a történetet jelképesen értelmezzük, a hitről szóló üzenet a fejezet elején harmóniában van a végével, azaz hogy "a Szellem kelt életre, a test nem használ semmit".
Arról nem is beszélve, hogy a Lukács evangéliumban található úrvacsoráról szóló történetben Jézus saját maga használja az úrvacsorával kapcsolatban az emlékezés kifejezést, amivel pontosan arra utal, hogy testének és vérének megevését, illetve megivását nem kell szó szerint érteni. Ráadásul Jézus meg is magyarázza, hogy a szőlőtőkének a terméséből legközelebb majd Isten országában iszik együtt a tanítványaival, amivel kifejezi, hogy a szó szoros értelemben nem a vérét, hanem a szőlő termését itták. Végül pedig Jézus a tanítványaival volt a maga testi mivoltában abban a pillanatban, amikor az úrvacsora szereztetésével kapcsolatos kijelentést tette, tehát a jelenlévő apostolok számára egyértelm? volt, hogy a test megevésével kapcsolatos szavakat nem kell szó szerint érteni.
A másik fontos érv az átlényegülés tanával szemben az, hogy amíg a Bibliából igen nehezen lehet igazolni, hogy a kenyérben és a borban Jézus teste és vére valóságosan van jelen, addig a Szentírás tele van olyan kijelentésekkel, amelyek arról szólnak, hogy Jézus Krisztus jelenléte a Szentlélek által valósul meg az Egyházban. Bár ő maga visszatért a mennybe, a Szentlélek személyét saját isteni helyettese gyanánt elküldte a tanítványaihoz, hogy általa valósuljon meg valóságos jelenléte az Egyházban: "
én pedig megkérem az Atyát, és Ő ad nektek egy másik Pártfogót, hogy veletek legyen örökké, a valóság Szellemét, akit a világ nem tud befogadni, mert nem látja és nem ismeri. Ti ismeritek, mert mellettetek marad, és bennetek lesz. Nem foglak titeket árván hagyni, eljövök hozzátok." (János evangéliuma 14:16–18) Amikor tehát Jézus azt ígérte, hogy az idők végéig az Egyházzal marad, azt nem szakramentálisan értette, tehát nem az úrvacsorai kenyér és bor átlényegülésére gondolt, hanem arra, hogy a Szentlélek által lesz jelen ott, ahol az ő nevében ketten vagy hárman öszszegyűlnek.
Amíg tehát a katolikus mise két fő eleme közül az átlényegülés tanát már 1215-ben dogmává tették a IV. lateráni zsinaton, addig a mise áldozati jellegével kapcsolatos állásfoglalás csak a tridenti zsinaton (1554–1563) lett dogma. Ez utóbbi dogmává nyilvánítását nagyban indokolták a reformátorok részéről jövő egyre erőteljesebb támadások a katolikus miseértelmezéssel kapcsolatban. A reformátorok kritikái ugyanis nem arra ösztönözték a katolikus egyházat, hogy misével kapcsolatos tradíciójából eltávolítsa a pogány elemeket, hanem ellenkezőleg, a tridenti zsinaton még a mise áldozati jellegét is dogmává emelték, egyúttal pedig kimondták, hogy legyenek átkozottak és zárattassanak ki a római katolikus egyházból mindazok, akik valaha is elutasítják a katolikus miseértelmezést.
Miután a katolikus egyház ezeket a tridenti átkokat a mai napig nem vonta vissza, sőt annak négyszáz éves évfordulóján, a II. vatikáni zsinaton megünnepelték azokat, ezek után teológiai képtelenség, hogy a katolikus egyházban a magát reformátusnak valló Orbán Viktorért misét mondanak.
2002. 06. 14. (VI/24)
