hetilap

Rembrandt: Belsazár lakomája

Egy még Nabukodonozor király idejében készült, de görög fordításban is ránk maradt bédekker lejegyezte a megapolisz kultuszhelyeit, kapuit, falait és utcáit, így azokat ma is meglehetősen pontosan ismerjük. A város toronytemploma, a hatalmas kiterjedés? Észagila mellett negyvenhárom nagy kultuszközpont, háromszáz parkokkal övezett szent hely, hatszáz kisebb kápolna, száznyolcvan Istár-kultuszhely és százkilencvennyolc csillagjósda volt a város huszonnégy főutcáján. Babilón királyai is különösen nagy affinitást mutattak a vallási kérdések iránt. Minél nagyobb bajban volt maga a birodalom, ők annál mélyebben kotortak a "szenthagyomány" feneketlen iszapjában. 



Nabúnaid: a vallási fanatikus



Nabúnaid, az Újbabilóni Birodalom utolsó hivatalos uralkodója (i. e. 555–539.) igen különös ember volt. Harrán helytartójának és Adad-guppi, Szín holdistennő harráni temploma papnőjének fiaként látta meg a napvilágot. Rajongott anyjáért, s amikor az 547-ben, 104 éves korában meghalt, királyi pompával temette el. Nabúnaid, a Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) szolgálatában eltöltött évek után trónra lépésekor már a hatvanas éveiben járhatott. Anyjához hasonlóan ő is Szín tisztelője volt, valóságos vallási fanatikus. Bölcseivel felásatta Sumer és Akkád régi szentélyeit, amelynek során előkerültek a templomok alapító okiratai és más relikviái. A király a régiségek nagy részét egy Ur városában létrehozott "múzeumban" tárolta. A harráni Szín kedvéért azonban annyira elhanyagolta a babilóni szentélyeket, hogy azok papsága lázadást szított ellene. Ekkor váratlan esemény történt: Nabúnaid önkéntes száműzetésbe vonult az északnyugat-arábiai Témán-oázisba, ahol tíz évet töltött visszavonultságban (körülbelül 549–545.). A témáni tartózkodás valódi oka már az ókoriakat is izgatta. Egy a holt-tengeri tekercsek között talált apokrif történet szerint Nabúnaid leprás lett, ezért különítette el magát, de végül egy zsidó démonűző "megbocsátotta bűneit és meggyógyította betegségéből". Valószín?bb azonban, hogy – a király babonás természetét ismerve – valamilyen jóslat miatt vonult el a mai Szaúd-Arábia északi részén fekvő, sivataggal övezett településre.



Bélsaccár lakomája



Nabúnaid fia, Bélsaccár, az 1920-ban közzétett uruki okmányok szerint már öt évvel Babilón bevétele előtt régensként uralkodott: hivatalos címe a "királyfi" (habal sarru) volt. Mivel a valódi király távollétében a babilóni szokások szerint nem ünnepelhették meg a vallásuk szerint létfontosságú újévi ünnepeket, erre első ízben akkor került sor, mikor Nabúnaid 545-ben visszatért Babilónba. A tizenegy napig tartó akítu-ünnep liturgiája a következő volt: az első öt napot előkészületekkel, imákkal, áldozatokkal, varázslatokkal, valamint két darab kisméretű, arannyal és féldrágakövekkel díszített bálványszobor kifaragásával töltötték. A negyedik nap délutánján a Marduk-szobor előtt felolvasták a babilóni Teremtés-eposzt. Az ötödik napon Marduk templomát megtisztították. Nabú isten szobrát leúsztatták az Eufratészen, s a király belépett az Észagilába, Marduk templomába. Ott elvették tőle kardját, jogarát, s az egyik pap pofon ütötte, meghúzta füleit, és megparancsolta a királynak, hogy boruljon le Marduk szobra előtt, és esküdjék meg: nem vétkezett, nem feledkezett meg alattvalói jólétéről és igazságosan kormányzott. Mielőtt a király visszakapta volna jelvényeit, a pap ismét pofon vágta. Ha a király ekkor elsírta magát, az jó előjel volt az ország számára.

Az ünnepségek utolsó öt napját már kevésbé ismerjük. A hatodik napon a két elkészült szobrocskát Nabú bálványa előtt lefejezték és elégették. Más babilóni városok istenei ezután érkeztek meg "tisztelgő látogatásukra" a folyón. A kilencedik napon a király ismét belépett Marduk szentélyébe, és "megfogta az isten kezét". Az istenszobrok ezután kocsira szálltak, és a felvonulási úton kimentek a várostól északra fekvő akítu-templomhoz, ahol a tizedik napon ajándékokat kaptak a királytól. A feljegyzések szerint Nabúnaid több mint 5 talentum (150 kg) aranyat és 110 talentum (3 tonna) ezüstöt ajándékozott nekik. Az ünnepségsorozat utolsó napján a szobrokat az Észagilába szállították, ahol városaikba való hazatérésük előtt egy lakomán vettek részt. 



Képrejtvény a falon?



Dániel könyvének ötödik fejezetében olvasható annak a lakomának a története, amelyet Bélsaccár minden bizonnyal az akítu-fesztivál utolsó napján, az Észagilában rendezett a babilóni istenségek tiszteletére. A lakomán mintegy ezer előkelőség vett részt, feleségeikkel, sőt szeretőikkel egyetemben. Az orgiasztikus ünneplés "csúcspontjaként" a társuralkodó előhozatta a még Nabukodonozor által 586-ban Jeruzsálemből elrabolt templomi kincseket: "Akkor előhozták az arany edényeket, amelyeket elvittek az Isten házának templomából, mely Jeruzsálemben volt, és ittak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és az ő ágyasai. Abban az órában emberi kéznek ujjai tűntek fel, és írtak a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézte azt a kézfejet, amely írt. Ekkor a király ábrázata megváltozott, és az ő gondolatai megháborították őt, és derekának inai megoldódtak, és az ő térdei egymáshoz verődtek. Erősen kiáltozott a király, hogy hozzák elő a varázslókat, a káldeusokat és jövendölőket. Szólt a király és mondta a babilóni bölcseknek: Akárki legyen az az ember, aki elolvassa ezt az írást, és annak értelmét megjelenti nekem, bíborba öltöztetik és aranylánc lesz a nyakában, és mint harmadik parancsol az országban. Akkor bementek a király bölcsei mind, de nem tudták elolvasni az írást, sem annak értelmét megfejteni a királynak". (Dániel könyve 5,3-8)

A babilóni bölcseket (ummánu) "templom-akadémiákon" (bít mummu) képezték ki arra, hogy az állam szolgálatában bármely felmerülő politikai vagy vallási kérdésre választ adjanak. Az ékírásos dokumentumok tanúsága szerint az i. e. 7. századi Asszíriában, s a következő században Babilónban is, nem egy – nevéből és egyéb körülményekből ítélve – "idegen" kapott feladatot, netán magas rangot is a királyi udvarban, akár mint tisztviselő vagy udvari méltóság, akár mint írnok és tudós. Közéjük tartozott Dániel, a zsidó próféta is. A babilóni bölcsek járatosak voltak az akkád írásbeliségben, legtöbbjük nyilván tudott arámiul is, vagy az utóbbin jobban, mint akkádul: az agyagtáblákon sem ritka a rövid "titkári" jegyzet, amely az akkád szöveg tárgyát vagy tartalmát arámiul jegyzi. Annál meglepőbb, hogy a falon megjelent kéz írását sem elolvasni, sem megfejteni nem voltak képesek. Vagyis nemcsak a szöveg értelmét, hanem az annak kódolására szolgáló betűjeleket sem értették, ha Isten Ujja egyáltalán betűjeleket írt a meszelt falra. Több bibliatudós állítása szerint a végül Dániel által könnyedén elolvasott Mené, tekél, ufárszin, amelyet a próféta arámiul így értelmezett: mená, azaz "megszámolta"; tekiltá, azaz "megmérettél"; periszat, azaz "kettéosztatott" (tudniillik a babilóni királyság a médek és perzsák között) – valamiféle rejtjelezett szöveg, talán képrejtvény lehetett. Képzeljünk el három ábrát egymás alatt/mellett: egy nagyobb, egy kisebb és egy közepes pénzegységet. A mené arám kifejezés írásjelei ugyanis pontosan megfelelnek a héberül mane, görögül mina néven ismert pénzegységnek. Egy arany mane/mina ötven sékelnek felelt meg, ez pedig a tekél arám szó héber változata. A következő pénzegység, a perasz (ebből származik az ufárszin szó) pedig fél manét ért. A perasz szót ráadásul párasznak is lehetett olvasni, amely Perzsiát jelentette. A bibliakutatók e feltételezése nemcsak tárgyi és nyelvi szempontból tűnik elfogadhatónak, hanem azért is, mivel a Bibliától egyáltalán nem áll távol az ilyesfajta "rejtjelezett" üzenetközvetítés, akár szóban, akár írásban.



A végjáték



Az égi üzenet és a prófétai megfejtés túl későn érkezett, okkal. Izrael Istenének célja ugyanis ebben az esetben már nem a megtérésre történő felszólítás volt, hanem egy határozott, végleges ítélet kinyilvánítása. A tobzódásba merült királyi udvarnak még felocsúdni sem volt ideje. A legfontosabb babilóni vallási ünnep utolsó napjának éjszakáján II. Kürosz perzsa király seregei "gonoszul rátörtek Bábilire, felforgatták szentélyeit, m?alkotásait és kegyajándékait szétzúzták" – állítja az eseményekkel egykorú babilóni krónika. 

E ponton érdekes tanulságokkal szolgál a görög hagyomány is, amely szintén világtörténelmi fordulópontként tartotta számon Babilón elfoglalását. A görög–perzsa háborúk történetét megíró Hérodotosz részletesen leírja a város fekvését. A bronzból készült kapukkal és kettős falsorral védett megapoliszt – írja a "történetírás atyja" – bevehetetlennek tartották, mivel a városon keresztülfolyó Eufratész korlátlan mennyiség? vizet szolgáltatott a benne lakóknak, s hatalmas élelmiszertartalék volt felhalmozva a raktárakban. A perzsák azonban éppen ott találtak rést a bevehetetlennek hitt városon, ahol annak védői a legkevésbé sem számítottak rá. Babilón felett elterelték az Eufratész vizét, majd a folyómedren át behatoltak a csapatok. Száz évvel később a zsoldosként is szolgált Xenophón írta le Kürosz neveltetéséről szóló regényes életrajzában, hogy a babilóniak eleinte csak nevettek az ostromlókon, mivel a falak nagyságában és húsz évnyi (!) élelmiszertartalékukban bízva el sem tudták képzelni, hogyan akarják a perzsák bevenni városukat. 

Dániel könyve arról tudósít, hogy Bélsaccárt még aznap éjjel megölték. Xenophón elbeszélése szerint a király éppen palotájában tartózkodott, mikor a részeg őrséget a perzsák lekaszabolták, s a kapukon behatolva őt magát is kardélre hányták. A vallási tébolyban szenvedő Nabúnaidot szintén foglyul ejtették, ám egy későbbi hagyomány szerint Kürosz megkegyelmezett neki, és kinevezte a dél-iráni Karmánia helytartójává. 

(a szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek