A most kirobbant vita hátterében több évezredes teológiai-politikai vita húzódik. Sőt, a probléma eredete egészen a Föld teremtéséig vezethető viszsza. Miután az Úr elvégezte a hetedik napon munkáját – olvassuk a mózesi teremtéstörténetben –, "megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, minthogy azon szűnt meg minden munkájától, amelyet teremtve szerzett Isten."
A sabbat eredeti értelmét tehát – mint a héber szó "megszűnni, pihenni" jelentése is mutatja – az Úr teremtéséről történő megemlékezést jelentette. Az ünnep már a Törvényadás előtt megvolt Izrael életében. Az egyiptomi kivonulás után a pusztában vándorló zsidók csak hat napon át szedegethették a mannát, a hatodikon pedig kétszer annyit kellett szedniük, mert "ez az, amit az Úr mondott: a holnap a nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat. Amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg, ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre." A Szináj-hegyen kapott kinyilatkoztatás (Tízparancsolat) negyedik parancsa, egyben az egyetlen kötelezően előírt "rituális" szabály, a szombat megtartására vonatkozott. Megsértése halálos bűnnek számított: "aki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül." Egy alkalommal, még a pusztai vándorlás időszakában, sor is került egy szombatrontó megkövezésére. A férfit rőzseszedésen kapták rajta, majd Mózes és Áron elé vitték. Az ítéletet – Isten parancsa szerint – kíméletlenül végrehajtották rajta.
A babilóni fogság előtt és után élt próféták is rendszeresen óvták-intették népüket a szombat megsértésének bűnétől. Ámós idejében a gabonakereskedők alig várták, hogy elmúljon a szombat, és újra kereskedhessenek; Jeremiás kortársai kereskedtek: ki-be hordták az árukat a pihenőnap ellenére; Ézsaiás pedig arra figyelmeztet, hogy még a nyomorékok és az idegenek is kedvesek Isten szemében akkor, ha a szombatot szívből megőrzik, és ragaszkodnak az ő szövetségéhez. A fogságból való visszatérés után, Nehemiás programjának is fontos része volt a szombat helyreállítása. Ennek érdekében megtiltotta az idegenekkel és a föld népével való kereskedést ezen a napon. A rendeletnek szigorúan érvényt szereztek: "Midőn megárnyékosodtak Jeruzsálem kapui a szombat előtt, parancsolatomra bezárattak a kapuk, s megparancsoltam, hogy meg ne nyissák azokat szombat utánig, annakfelette legényim közül a kapukhoz rendeltem mondván: nem fog bejönni teher szombatnapon!"
A hétnaponta kötelezően megtartott szombat mellett a Biblia úgynevezett sabbatév vagy jubileumi év megtartását is előirányozta a zsidóknak. Ezt – nevéből következően – hétévente kellett megtartani. Nevezték a "föld szombatjának" is, mivel ekkor a földet egész éven át nem volt szabad megművelni – ez tehát nem az ember, hanem a föld pihenésének éve volt. Az Úr különlegesen bő termést ígért a hatodik évre, hogy abból a hetedikben is jól meg lehessen élni. Az ünnep messiási jellegét hangsúlyozta, hogy minden termés, amely magától termett e hetedik évben, a közösség minden tagja számára hozzáférhető volt, tehát felette senkinek sem volt tulajdonjoga. Minden termést csak a saját szezonjában volt szabad elfogyasztani, mivel raktározni nem lehetett. A sabbatév másik elnevezése az "elengedés éve", mivel az adósságok törlesztését erre az évre fel kellett függeszteni. Ennek alapvető oka az volt, hogy jubileumi évben a mezőgazdaságból nem származott jövedelem. Isten már Mózesen keresztül arra figyelmeztette a zsidókat, hogy ha nem tartják be a sabbatévvel kapcsolatos rendeleteket, fogságra küldi őket és "akkor örül a föld az ő szombatjainak, az ő pusztaságának egész ideje alatt, ti pedig a ti ellenségetek földjén lesztek". Az izraelita törzsek honfoglalását követő évszázadokban nem szívlelték meg Mózes tanácsát, aminek következtében az Úr fogságra vitte Júda törzsét Babilónba, hetven évre: "míg lerója a föld az ő szombatjait" – olvassuk a Krónikák második könyvében.
Történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a Babilónból visszatért zsidók nagyon gondosan megtartották a sabbatéveket. Nehemiás idejében esküt tettek erre vonatkozóan. A görög uralom alatt Nagy Sándor mentességet adott nekik az adófizetés alól a sabbatévben. Később a rómaiak is alkalmazkodtak ahhoz a görög szokáshoz, hogy a sabbatévben eltekintenek a Júdeára kirótt adóktól. Miután a Templom i. sz. 70-ben elpusztult, a sabbatévet nem nagyon tartották meg, hiszen a zsidók legnagyobb része szétszóródott a világ minden tájára. Az évek számítása is összekeveredett. Mai rabbinikus felfogás szerint a huszadik század utolsó teljes sabbatéve 1993-ban volt, vagyis legközelebb 2007-ben ünnepelhetik az "elengedés évét".
"Hajszálról függő hegyek"
Jézus és az apostolok korában Izrael spirituális vezetői kétségkívül a farizeusok voltak. A zsidók legjelentősebb vallási pártjának gondolkodásban a templomi áldozatok mellett a szombati nyugalom megtartása számított a gyakorlati vallási élet legfontosabb követelményének. (A Templom lerombolása után pedig – érthető módon – ez került az első helyre.) A rabbik szerint a sabbat az eljövendő messiási királyság előképe, az ebben az életben elérhető és élvezhető legnagyobb áldás megtapasztalása. A Talmud bölcsei szerint, ha az egész Izrael csak két egymást követő szombatot megtartana a Törvény előírása szerint, azonnal elérkezne a Messiás. Az i. sz. II. században keletkezett Misna külön traktátust szentelt a sabbatnak, amelyben harminckilenc kategóriába sorolta a szombaton tiltott munkákat. Később ezt kibővítették, így hosszadalmas listák keletkeztek a tilalmazott munkafajtákról. E listákat azonban maga a Misna is "hajszálról függő hegyeknek" nevezi, arra utalva ezzel, hogy e parancsok utólagos kiegészítések: a Bibliában legtöbbnek nyomát sem lelhetjük. A nevezetes holt-tengeri (kumráni) tekercsek, valamint a kairói geníza leletei is arra mutatnak, hogy a rabbinikus szabályozásban bizony nagy különbségek voltak a szombati munkavégzést illetően.
Mindenesetre nem véletlen, hogy a Názáreti Jézus és tanítványai rendszeresen a szombattal kapcsolatos "munkavégzés" miatt különböztek össze a farizeusokkal. Mikor Jézus egy ízben vetéseken haladt át szombaton, tanítványai megéheztek és a kalászokat kezdték leszakítani és eszegetni. (Mózes törvénye értelmében bárki megtehette ezt, aki éhes volt, csak a sarlóval történő aratás minősült lopásnak.) "Látván ezt a farizeusok, mondták neki: íme, a te tanítványaid azt cselekszik, amit nem szabad szombaton cselekedni!" Jézus azonban megvédte az "ártatlanokat": egyrészt Dávidnak és szolgáinak példájára hivatkozott, akik Saul elől menekülve Nóbban megették a sátorszentélyben kitett szent kenyereket; másrészt felhívta figyelmüket arra a tényre, hogy a Templomban szolgálatot teljesítő papok is "megszegik a Törvényt", amikor szombaton áldozatot mutatnak be. Jézus a Törvény betöltésének (és számonkérésének) egyedül helyes indítékát is kiemelte: "Ha pedig tudnátok mi ez: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat – majd hozzátette –, mert az Emberfia ura a szombatnak is." Márk evangéliumában más változatban szerepel Jézus mondása, amely figyelmeztetésül szolgálhat minden kor és nép farizeusainak: "A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért."
Ugyancsak Márktól tudjuk, hogy Jézus ezen incidens után sem hagyta abba a farizeusok "megrendszabályozását", sőt, mintha direkt tovább provokálta volna őket. A kalászszedő akció után ugyanis bement egy galileai zsinagógába, ahol történetesen akadt egy merev kez? ember. Jézus ezt a zsinagóga közönsége elé állította, majd feltette a kérdést: "Szabad-e szombatnapon jót vagy rosszat tenni? Lelket menteni vagy kioltani?" – Válasz ugyan nem érkezett a padsorokból, de a béna meggyógyítása után a farizeusok elhatározták, hogy a "csodarabbit" valamilyen módon likvidálni fogják. Hasonló esetről számol be Lukács is, mikor Jézus egy betegségtől meggörnyedt öregasszonyt gyógyított meg szombaton a zsinagógában. A zsinagógafő azonban megharagudott, és a szombati munkavégzési tilalomra hivatkozva azt mondta a gyülekezetnek: "Hat nap van, amelyen munkálkodni kell, azokon jöjjetek és gyógyíttassátok magatokat, és ne szombaton." Jézus azonban találó példával feddette meg képmutatását: "Szombaton nem oldja-e fel mindegyitek az ő ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Hát ezt, az Ábrahám leányát, kit a Sátán megkötözött, íme tizennyolc esztendeje, nem kellett-e feloldani e kötélből szombatnapon?" E jelenet később is többször megismétlődött: Lukácsnál egy vízkórost gyógyít meg szombaton, miközben árgus szemekkel figyelik a vallási szakértők; Jánosnál pedig Jeruzsálemben, a Betesda tavánál fekvő bénát gyógyítja meg sabbatkor, ami miatt "üldözőbe vették őt a zsidók (értsd: a farizeusok) és meg akarták ölni, mivel ezeket cselekedte szombaton".
Hogyan számláljuk napjainkat?
"Még a tömegek körében is régóta erős volt az utánzási vágy jámbor szokásaink követésére. Ma már nincs olyan – akár görög, akár barbár – város, nincs olyan tartomány, amelyben ne terjedt volna el az általunk munkaszünetnek nyilvánított hetedik nap tisztelete" – írta Josephus Flavius az Apión elleni vitairatában az i. sz. I. század végén. A római jog valóban garantálta a zsidók szombattartási jogát. Egyesek szerint ennek legfőbb oka a diaszpórai zsidók viszonylag nagy létszáma volt: S.W. Baron szerint a keleti Mediterráneum minden ötödik lakója zsidó volt, ajánlatos volt tehát figyelembe venni szokásaikat. A sabbattartás csak IV. Antiokhosz Epiphanész alatt (i. e. 168–164) és a Bar Kochba-felkelés leverését követően, Hadrianus császár idejében (i. sz. 135–138) került veszélybe – mindkét esetben körülbelül három és fél éves időtartamra. Az Antikrisztus előképének tartott Szeleukida uralkodót végül a Makkabeusok űzték el Júdából: ebben az időszakban vált mindmáig érvényes törvénnyé, hogy a zsidók önvédelemből szombaton is fegyvert foghatnak.
Semmi okunk sincs kétségbe vonni Josephus állításának igazságát. Minden jel arra mutat, hogy a "szombatolás" valóban a zsidók legszélesebb körben ismert vallási szokása volt – és maradt mindmáig. A pogány értelmiségiek persze különféleképpen reagáltak a zsidók e szokására. A filozófus-író Seneca például az élet egyhetedének elvesztegetését hányta a szemükre; a szatíraköltő Juvenalis, vagy a történetíró Tacitus pedig szintén henyélőknek tartotta őket. (Ezt csak akkor értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy az aktivitás (otium) a római közfelfogásban egy férfi legnagyobb erényének számított.) De ismerték-e a "heteket" a pogány görög–rómaiak?
A hét napjainak kijelölése majd\' minden naptári rendszerben a Hold járásához igazodott. A holdfázisok jellegzetes pontjai közül az újhold és a telihold mellett jól megfigyelhető és időben rögzíthető az első és utolsó negyed is. Így lehetőség nyílt a holdhónap két, majd négy részre osztására. Mivel pedig durván számítva egy-egy ilyen szakasz huszonkilenc és fél, azaz körülbelül négyszer hét napra tehető, megvolt az alapja egy hét napból álló időegység kialakításának. A hetedik napnak mind a babilóni, mind a görög naptárban megvolt bizonyos jelentősége, például ezen a napon nem volt szabad új munkába kezdeni. Ez igazolja ugyan a hetes szám bizonyos vallási és naptári jelentőségét, de nem bizonyítja azt, hogy a zsidókon kívül akár a babilóniak, akár a görögök hét napból álló folyamatos ciklusokat számon tartottak volna. Az égitestek járásától független, néhány (négy-nyolc) napos időegységek más népeknél is megfigyelhetőek: például Mezopotámia legrégibb lakóinak, a sumereknek öt napos "vásárhete" volt; a rómaiaknak nyolc napból állt (nundinae, vagyis "kilenc nap", mivel beleszámolták a két határnapot is), amelynek végén jogszolgáltatást, közérdek? bejelentéseket tettek.
Érdekes, hogy e hét napos időegység használata az időszámításunk előtti századokban általánossá vált Keleten. Ennek okát részben a zsidó vallás hatásának, részben asztrológiai megfontolásoknak tudhatjuk be, mivel az ókori csillagászat a Földtől mért távolságuk sorrendjében a következő hét égitestet tekintette bolygónak: Hold, Merkur, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz. A három külső bolygót (Uránusz, Neptunusz, Plútó) nem ismerték. A hellenisztikus Kelet asztrológiai hiedelmeinek megfelelően a hét minden egyes napját egy-egy bolygó uralma alá helyezték. A hét napjainak latin elnevezései a germán nyelvekben mind a mai napig tovább élnek. A vasárnap mint Jézus feltámadásának napja, az Úr napja (dies Dominica) tovább él a francia Dimanche vagy az olasz Domenica névben; a héber sabbat pedig a "szombat" elnevezéseiben érvényesül. A héberben azonban csak a hét kezdő napjának, a szombatnak van saját neve, a többi napot (a sabbatot a hetediknek számítva) csak sorszámmal jelzik. Mivel a görögben – már a kereszténység hatására – a vasárnap a hét első napja, a hét közepe szerdára esik, innen a szláv szreda és a német Mittwoch (a hét közepe) elnevezés. A szláv nyelvekben és a magyarban azonban a vasárnap a hét hetedik napjának számít, vagyis a hét a hétfővel (a hét feje) kezdődik, a kedd pedig a "kettüd" (második) nap, a csütörtök (a szláv csetüriből) a negyedik, a péntek (pjaty) pedig az ötödik nap.
"A Nap tiszteletreméltó napján"
A zsidó vallástól már a második század közepétől folyamatosan különváló kereszténység a heti ünnepnap elvét átvéve, azt a szombat helyett Jézus feltámadásának napjára, vasárnapra helyezte át. Jusztinosz mártír a II. században hangsúlyozta A zsidó Trüfónnal folytatott vitájában, hogy az Újszövetség népe "folyamatos sabbatot" tart: "Az új törvény örök szombatot akart nektek, de ti csak egy napon akartok istentiszteletet tartani." A zsidó sabbat azonban korai egyházban nem automatikusan került át vasárnapra. Különösen a keleten élő egyházatyák voltak sokáig toleránsak a sabbattal szemben: Órigenész például azt javasolta híveinek, hogy a szombatot töltsék imádkozással és bibliaolvasással. Az Apostoli konstitúció megengedte, hogy a szolgák mindkét napon pihenhessenek: szombaton a világ teremtésére, vasárnap a feltámadásra való tekintettel. Az "aranyszájú" helyett inkább "véresszájúnak" nevezhető antiochiai Ióannész a IV. században szórta dörgedelmeit a zsidók és a "zsidózó keresztények", vagyis a szombattartók ellen. Ettől kezdve nem hallunk többet a sabbatolásról, a hitviták egyoldalúan a vasárnap tekintélyét védik a szombattal szemben. Az egyházi nézet megerősítésére olyan legendák is születtek, melyek szerint a fény teremtése, Ádám és Éva megformálása, az "angyali üdvözlet", Jézus születése és bevonulása Jeruzsálembe, Szűz Mária mennybemenetele is vasárnapi napra esett. Ezeknek természetesen semmilyen bibliai alapjuk nincsen – a feltámadást kivéve.
Ahogyan a pogány vallás lassanként átalakult a szoláris henoteizmusba, a Nap napja egyre fontosabb ünneppé vált. 321-ben Nagy Konstantin mint pontifex maximus elrendelte, hogy valamennyi bíró, közember és kézm?ipari műhely tartózkodjék a munkától "a Nap tiszteletreméltó napján" (venerabili die Solis). A Codex Justinianusban fennmaradt törvény józanságára ugyanakkor jellemző, hogy a vidéken dolgozó földműveseknek megengedte, hogy dolgozzanak, mivel "gyakran megesik, hogy nem adódik alkalmasabb idő a vetés elvégzésére vagy a betakarításra [mint vasárnap], s így nehogy elvesszen a lehetőség, amit az égi gondviselés tett lehetővé a munka számára". A szintén Konstantin által elnökölt niceai zsinat (325) tette végérvényesen vasárnapra a keresztények heti ünnepét, s ezt a napot – eltörölve az addigi római nundinae-számítást – egyben állami ünneppé is avatta. A pogány és keresztény ünnep összekeverése miatt cseppet sem aggódott a bibliafordító Szent Jeromos: "Még ha a Nap napjának hívják is a pogányok, mi önként elfogadjuk ezt a nevet, mivel ezen a napon támadt fel a Világ Világossága; ezen a napon ragyogott fel az Igazság Napja, amelynek sugaraiban gyógyulás van." Ettől kezdve a vasárnap átvette a szombat minden funkcióját, vagyis általános pihenőnappá vált, amit jól mutat, hogy a szláv nyelvekben a hét első napjának a hétfő számított. (A szerda tehát még egy korábbi álláspontot tükröz, mikor a vasárnap volt a hét kezdőnapja.)
Mint láttuk, a vasárnapi munka szabályozása már 321-ben feltűnik Nagy Konstantin törvényeiben. Az államhatalommal összefonódó katolikus egyháznak később is érdeke volt a munkaszüneti nap fenntartása – tekintet nélkül annak gazdasági következményeire –, hiszen ily módon tudta biztosítani a vasárnapi misék kellő látogatottságát. Korai királyaink törvényeiben is feltűnik a vasárnapi munka tilalma, nyíltan összekötve a templomlátogatás kötelezettségével. (Erről lásd keretes szövegünket.) Az európai országok és az Egyesült Államok törvénykezésében később is rendre feltűnik a vasárnapi munka szabályozásának kérdése. Az amerikai kiadású New Catholic Encyclopedia szerint (1967) a vasárnapi munka szabályozása az Egyesült Államokban ellentmondásos. Ennek elsődleges oka, hogy az ilyesfajta törvényi szabályozás ütközik a szabad munkavégzésnek általános emberi jogként deklarált törvényével ("ha valaki akar és tud: dolgozzon"). Ennek ellenére a legtöbb tagállamban garantálták a vasárnapi nyugalmat: 1962-ben Massechusets állam törvénye bizonyos sportágak (például az ökölvívás) űzését is megtiltotta. Az elmúlt héten nálunk is fellángolt "vasárnap-vita" tehát több évszázados múltra tekinthet vissza, s hátterében az állam és az egyházak viszonyát érintő alapvető kérdések állnak. Akár így, akár úgy, döntsön a magyar Országgyűlés a vasárnapi munkaszünet ügyében, a kereszténység számára továbbra is Jézus mondata a mérvadó: "A szombat/vasárnap lett az emberért, és nem az ember a szombatért/vasárnapért."
(a szerző történész)
István első törvénykönyve (1000 után)
8. A vasárnap megtartásáról
Ha valamely pap vagy ispán, avagy valamely más hívő személy valakit vasárnap ökrökkel lát dolgozni, vegyék el tőle az ökröt, és adják a várnépnek elfogyasztásra. Ha pedig lovakkal dolgozik, vegyék el tőle a lovat, amit gazdája, ha akarja, ökörrel megválthat, és az ökröt egyék meg, ahogy mondottuk. Ha pedig valaki más szerszámokkal dolgozik, vegyék el tőle a szerszámokat és ruháit, amelyeket – ha akarja – bőrével megválthat.
9. Ugyanarról más
A papok és az ispánok pedig hagyják meg az összes falusi bírónak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem (tűz-) őrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.
2001. 03. 10. (V/10)
