hetilap

Miniatűr Biblia cseh nyelv? fordításban. Egy pont sem múlik el Fotó: Reuters

Bár az evangéliumok görögül maradtak ránk, Jézus arámi nyelven beszélt kortársaihoz, s azt sem tudjuk, értett-e egyáltalán a hellének nyelvén. Az evangélisták közül Máté valószínűleg arámiul írta meg eredetijét, amely elveszett. (Erről lásd bővebben
Betűk és jelek
cím? cikkünket, Hetek, 2000. január 29.) De a többi újszövetségi könyvben is lépten-nyomon találkozhatunk arámi és héber szavakkal, sőt egész mondatokkal is, melyek közül nem egy szállóigévé vált. Ilyen az Emmanuél ("Velünk az Isten"); a Talitha kúmi ("Kelj fel, leányka"); az Effata! ("Nyílj meg!"), vagy az abba (atya); a mammon (pénz); a golgota (koponya); a ráka (bolond) vagy a korbán (ajándék) kifejezés. Bizonyára közelebb vinne bennünket a Újszövetség teljesebb megértéséhez, ha rendelkezésünkre állnának Jézus arámi nyelven elhangzott mondásai. A görög szöveg "visszafordításával" azonban így is érdekes felfedezéseket tehetünk.



"Teve vagy kötél?"



A bibliai héber nyelv rendkívül gazdag szójátékokban, különféle nyelvi leleményekben. Nincs ez másként az Újszövetségben sem. Néha a játékosság "áttör" a görög szövegen is, például amikor Jézus az Isten királyságáról (héberül így hangzik: mesál hammemsálá) szóló példázatait mondja: "Ímé kiment a magvető vetni" – kezdi az első példázatot (Károli Gáspár fordításában), amely a görögben így hangzik: szpeirón szpeirai szporon, azaz: "a vető vetőmagot vetett". Jézus így feddi a farizeusokat: "Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek!" Mennyivel viccesebben hangozhatott mindez arámiul, ahol az egymáshoz hangalakilag rendkívül közel álló gamla "tevét", a qamla pedig "szúnyogot" jelentett. Vagy egy másik jól ismert példázat: "Miért nézed a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?" Az még csak rendben lenne, hogy az ember szemébe szálka kerül, no de hogy kerül oda a gerenda? A válasz egyszer?: arámi nyelven a "szem" és a "kút" ugyanazzal a szóval van kifejezve (ajin). Így hát Jézus példabeszéde egyszerre utalt mindkét értelemre: a testvér kútjában lévő szalmaszálra és gerendára valóságos értelemben, illetve a személyiségében (a szem a test lámpása!) fellelhető hibákra átvitt értelemben. Előfordul olyan eset is, amikor a görög fordítás egyszerűen elfedi, illetve szándékosan homályban hagyja a szöveg valódi értelmét, amely csak akkor tárul fel a magyarázó előtt, ha azt visszafordítja arámira. Márk evangéliumában fordul elő az a történet, amelyben a húsvéti vacsorára helyet kereső Jézus meghagyja tanítványainak, hogy menjenek be a városba, ahol "egy ember jő előtökbe, aki egy korsó vizet visz. Kövessétek őt. És ahová bemegy, mondjátok meg a házigazdának: a Mester kérdi: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt?" A rejtélyes mondat valódi értelme akkor tárul fel, ha tudjuk, hogy a férfi arámul mar, a korsó pedig kosz, a "korsós férfi" tehát nem más, mint az evangélium szerzője: Markosz. 

Sokkal nagyobb értelmezési problémát okoz egy másik közismert, "tevés" példázat: "Könnyebb a tevének a t? fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." A keresztény igehirdetők az elmúlt századokban változatos módszerekkel próbálták megmagyarázni, hogy mi köze a tevének a "t? fokához", ahhoz a picinyke lyukhoz, amelybe a cérnát szokás fűzni. A legismertebb ilyen magyarázkodás szerint Jeruzsálemnek volt egy "T?fok" nev? kapuja, amelyen keresztül mindössze egyetlen gyalogos, teher nélkül volt képes magát átpréselni. Ezzel a tetszetős magyarázattal csak egy a gond: Jeruzsálemnek soha nem volt ilyen kapuja. Ehelyett értelmesnek tűnik az a megoldás, amely azzal magyarázza a példázat eredetét, hogy az arámiban a gamla nemcsak tevét, hanem kötelet is jelentett. Így a mondás eredetileg így hangzott: "Könnyebb a kötélnek a t? fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." Ezt a verziót Máté evangéliumának IV. századi szír fordítása is alátámasztja. 

Ugyancsak az arámi eredeti félreértése vezethetett oda, hogy Máté és Lukács így adja vissza Jézus "só-példázatát": "Ti vagytok a föld sói. Ha azonban a só megbolondul, mivel sózzák meg? Semmire sem jó már, hacsak arra nem, hogy kihajítsák és megtapossák az emberek." Károli Gáspár tudatosan fordította a "megbolondul" szó helyett a "megízetlenül"-t, mivel – teljes joggal – úgy vélte, hogy a só nem képes megbolondulni. Csakhogy a görögben álló móranthé ige nem jelent "megízetlenülni"-t. Akkor hát mi a megoldás? Egy talmudi idézet nyomán – amely Jézusnak ezt a példázatát visszhangozza – arra gondolhatunk, hogy Jézus eredeti mondásában az arámi szeri (megromlik, megbűzhödik, megrohad) ige szerepelt. Ennek pontos görög fordítása pedig a marainó (elenyészik, elmúlik, elfonynyad, megromlik, elrohad) szó, amely mindössze egyetlen betűvel tér el a kétséges mórainótól. A mondást eredetileg így hangozhatott: "ha azonban a só megrohad" – vagyis Jézus nem a só ízének, hanem tartósító erejének elvesztésére utalt, amely a korabeli hallgatóság fülében az Istennel kötött só-szövetséget (berit melach) idézte fel: "Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója…"



"Egy nyáj vagy egy akol?"



Bár a Római Birodalom hivatalos nyelve a latin volt, görögül minden valamicskét magára adó embernek "illett tudnia", lett légyen állami funkcionárius vagy kereskedő. A művelteket így is nevezték: linguae utriusque peritus, vagyis "mindkét nyelvben jártas". A Birodalom nyugati felében azonban (körülbelül a Balkán-félsziget közepétől nyugatra eső területeken) az egyszer? emberek csak ritkásan ismerték a görögöt, márpedig a második század közepétől nyugaton ők jelentették az egyház legnagyobb bázisát. Hamar szükségessé vált tehát az Újszövetség latin nyelv? fordításának elkészítése. A munka betetőzése Hieronymusra (Szent Jeromos) várt, aki Damasus pápa megbízásából egymaga fordította le a Biblia valamennyi könyvét latinra. Damasus azért is sürgette egy egységes katolikus szellem? bibliafordítás elkészítését, mert a számos szövegvariáns az egyházra nézve veszélyes szellemi-doktrinális szabadságot adott a prédikátoroknak és tanítóknak. Ezért volt szükség egy olyan egységes, általánosan elfogadott, "bevett szövegre" (textus receptus), amely megfelelt a klérus hivatalos álláspontjának. A fordítás 366 és 384 között készült el Hieronymus betlehemi kolostorában, Vulgatának (azaz elterjedtnek) a XIII. századtól kezdve nevezték népszerűsége miatt. A régi fordítások azonban még sokáig használatban maradtak. Ágoston érdekes epizódként meséli el saját gyülekezete (Hippo) történetéből, mikor egyszer Jónás könyvének felolvasásakor a hallgatóság felháborodva fogadta, hogy a próféta "borostyánok" alá menekült a tűző nap elől. Egyhangúlag a régi variációt (a "tököt") követelték, és a gyülekezet csaknem kivonult a helyiségből, hogy így szavazzon a régi fordítás mellett. Ám a katolikusok csak a Tridenti zsinaton, 1546-ban ismerték el a Vulgatát a római egyház hivatalos Bibliájának, mégpedig kiközösítés és átok terhe alatt. Ha valaki nem fogadja el szentnek és kanonikusnak Jeromos Vulgatáját, vagy azt szánt szándékkal megveti: "átkozott legyen" (anathema sit) – szólt a IV. ülésszak máig vissza nem vont határozata. 

A humanista filológus Lorenzo Valla (1405–1457) szerencséjére ez az átok még nem lépett életbe akkor, mikor 1441-ben megjelentette a Vulgata szövegét revideáló traktátusát "Mindkét nyelven írt különféle kódexekből öszszeszedett jegyzetek az Újszövetséghez" címen. Ebben – korát jóval megelőzve – az eredeti görög és a legjobb latin kódexek alapján vette górcső alá Jeromos fordítását, kimutatva, hogy számos tévedés, szándékolt vagy véletlen félrefordítás található benne. Munkájáért – ez is a kor jellemzője – nem hogy nem közösítették ki, hanem a szintén humanista beállítottságú V. Miklós pápa kinevezte udvari titkárának és a római egyetem retorikaprofesszorának. Pedig Valla nagyon is a lényegre tapintott a Vulgata kritikájával. Feketén-fehéren kimutatta, hogy Jeromos ferdítései mögött számos esetben teológiai-dogmatikai megfontolások álltak: ilyen a "megtérés"-t jelentő metanoia szó következetes "bűnbánat"-tal (penitencia) történő fordítása, amely mindmáig makacsul tartja magát a nemzeti nyelv? katolikus fordításokban. De említsünk meg még néhány jellemző példát. Az Efeszosziakhoz írt levélben Jézus hatalmáról szóló igét: "mindent lábai alá vetett és őt tette mindenek felette az egyház fejévé" – Jeromos szándékosan kétértelműen fordította: "az egyházat tette fejjé minden fölött". Ez a gyakorlatban nemcsak Jézus egyedüli egyházfőségének megtagadását jelentette, ezáltal lehetőséget adva a pápa korlátlan személyi uralmának kiépítésére, hanem az "egyedül üdvözítő" katolikus egyház mindenhatóságát is megalapozta. Ugyancsak nem tekinthetjük véletlennek a János evangéliuma egyik versének félrefordítását, ahol az eredeti szövegben Jézus ezt mondja: "más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én hangomra, és egy nyájjá lesznek, és egy pásztor lesz". Jeromos az utolsó szavakat így adja vissza: "és egy akol lesz, és egy pásztor". Allegorikus értelmezésben ez természetesen azt jelentené, hogy a katolikus egyház főségével és aktív irányítása mellett valamennyi egyház egy "akolba" (aulé) fog tömörülni az idők végén. Csakhogy Jézus nem erről, hanem a nyáj (poimé, vagyis a hívők) egységéről beszélt, amely az Ő vezetése alatt fog megvalósulni, hiszen Ő a jó pásztor (poimén). A katolikus mariológia számára kedvezett a Lukács evangéliumában olvasható "angyali üdvözlet" fordítása, ahol az angyal így köszönti Máriát: "Ave, gratia plena", azaz "Üdvözlégy, kegyelemmel teljes" – holott az eredetiben "kegyelembe fogadott" áll. Jól beleillett ez a "kegyelemosztó" Mária szerepkörébe, csakhogy a Szentírás egyértelműen kijelenti: Máriának ugyanúgy szüksége volt az Istentől osztott kegyelemre, mint bármely más földi halandónak. 

A mai bibliafordítók számára természetesen mérhetetlenül több és hasznosabb segédeszköz áll rendelkezésre, mint amivel Lorenzo Valla, Erasmus, Luther vagy a mi Károlink dolgozhatott. Mégsem mondhatjuk azt, hogy például a nemzetközileg mértékadónak tekintett Nestlé–Aland szövegkiadás tökéletes volna. A Jelenések könyve második fejezetében Jézus Krisztus így feddi a thiatirai gyülekezetet: "Van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jezabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek." (Károli Gáspár fordítása) Több, mint különös, hogy a zsidó-kereszténység tanításában igen súlyos bűnnek számító bálványimádás és paráznaság miért érdemel "kevés panaszt" az Úr részéről? Az ökumenikus fordítás egyszerűen megoldja a kérdést, kihagyja a kérdéses jelzőt: "de az a panaszom ellened". A görög kéziratok vizsgálata érdekes eredményt hoz: a legrégibb és legjobb Újszövetség-kéziratok (közöttük a IV. századi Sinai-kódex is), valamint a legkorábbi szír és latin fordítások is egyértelműen "sok panaszt" írnak. A "kevés" verzió legelőször csak az 1529-es Sixtus pápa-féle botrányos latin Vulgata-kiadásban jelent meg. A felekezetközi "nulla megoldásnak" pedig nincs kéziratos hagyománya. Mi ebből a tanulság? Az, hogy a Jelenések eredeti szövegében minden bizonnyal ez állhatott: "Súlyos kifogásom van ellened, mert megengeded Jezabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson…" 



"Mennyi és mekkora eretnekség…"



Figyelemreméltó tény, hogy első teljes anyanyelvi bibliafordításunk két "szektás" huszita lelkész: Tamás és Bálint nevéhez fűződik. Mindketten a prágai egyetem hallgatói voltak, mielőtt 1415-ben visszatértek szülőföldjükre, a szerémségi Karmoncra. Itt kezdték hirdetni Isten igéjét Husz János szellemében, de hamarosan szembetalálták magukat a klérus hatalmával. 1430-ban egy olasz ferences inkvizítort küldtek ki ellenük, mire hívekkel együtt Moldovába menekültek, ahol 1436–39 között lefordították a teljes Szentírást. Szalkai Balázs ferences rendfőnök így írt erről a fordításról egyháztörténeti munkájában: "Mennyi és mekkora eretnekség vagyon pedig ebben, amit én is olvastam, evilági ember el sem számlálhatja … e szólást is: Spiritus Sanctus, így fordították: Szent Szellet." Pedig Tamás és Bálint semmi mást nem tett, mint a maga lehetőségei szerint próbálta visszaadni a spiritus szó eredeti, bibliai jelentését, amelyre ma már rendelkezésünkre áll a nyelvújításkori "szellem" kifejezés. Csakhogy ez a szó akkor még nem létezett: ezért képeztek – igaz, nem túl szerencsés módon – egy saját szóalakot, a "szellet"-et. (Hasonló újításokra bőven akad példa fordításukból: ellenfutat = betörés, sósólat = sós puszta, császárlat = császárság, rütet = extázis, elragadtatás stb.) Hasonló megoldási kísérletre, amely egyértelműen elválasztaná egymástól a "szellem" (rúach, pneuma, spiritus) és "lélek" (nefes, pszükhé, anima) kifejezéseket, ötszáz éven át nem akadt utánuk vállalkozó! És még a kevés kísérletezőt sem fogadták túlzott lelkesedéssel. Csia Lajos 1978-ban A puszta létnél többet... címen megjelent Újszövetség-fordítása alkalmazta ezt az elvet. Egy protestáns teológus értékeléséből idézünk: "[Csia] legkirívóbb próbálkozása, hogy a lélek helyett szellemet ír, és szellem helyett lelket. Ezzel újból megkísérli, hogy meg lehet-e fordítani egy nyelv szóhasználatát évezredek után? Elérhető-e, hogy Szentlélek helyett azt mondjuk: Szent Szellem? Nyelvünknek ezt a rendjét csak felborzolni lehet, de megváltoztatni nem!" – írta Bottyán János a Biblia évszázadai cím? könyvében. Megállapításának alátámasztására idézi a pszichiáter-író Füst Milán véleményét is: "Az évszázadok során meggyökeresedett kifejezés [ti. a Szent Lélek] ellen küzdeni meddő, sőt káros."

Pedig e szavak egyértelm? elkülönítése sok teológiai tévedéstől óvná meg a bibliafordítókat és -olvasókat. Pál is figyelmeztette a korinthoszi keresztényeket, hogy "a lelki (pszükhikosz) ember nem foghatja fel Isten Szellemének (Pneuma Theu) dolgait, mert bolondságok neki, s meg sem értheti, mivel szellemileg (pneumatikósz) ítéltetnek meg". Olvassuk most el ennek az igeversnek 1975-ös fordítását: "A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megérteni sem képes: mert ezeket csak lelki módon lehet megítélni." Az ökumenikus bibliafordító bizottság képes volt ellentétébe fordítani a bibliai szöveget, kizárólag azért, hogy ne kelljen a pneumatikosz (szellemi) kifejezés értelmezésével és egyedül helyes fordításával szembesülnie!

A nehézségeket tovább tetézi, hogy számos közismertté vált mondatot kifejezést automatikusan vallásos szakzsargonnak vélünk, holott azok az Újszövetség keletkezésekor a mindennapi, élő nyelv részei voltak. Ilyen például a görög logosz szó is, amelyről minden kezdő bibliaiskolás tudja, hogy "igét", esetleg "szót" jelent, mint a kapernaumi százados történetében: "csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám". A logosznak azonban ebben az esetben speciális értelme van, a szó katonai szakzsargonban (egy római centuriótól aligha várhatnánk el, hogy más nyelven beszéljen) ugyanis "parancsot" jelent. A pontos fordítás tehát: "csak add parancsba, és meggyógyul az én szolgám". Karizmatikus körökben szinte divatszó a "mennyei bankszámla" kifejezés, amely arra utal, hogy a hívők földi jótéteményeiért járó túlvilági jutalom összegét folyamatosan jegyzik "odaát". Nos, ha nem is szó szerint ezt mondja Pál a Filippibeliekhez írt levelében, de hasonló dologra utal, mikor azt mondja: "kívánom azt a gyümölcsöt, amely sokasodik a ti hasznotokra". Szó szerinti fordításban: "kívánom azt a hasznot / profitot, amely növekszik a ti számlátokon". A logosz itt nem igét, nem beszédet vagy parancsot, hanem kifejezetten "számlát" vagy "könyvelést" jelent. A modern fordításoknak egyszerre kettős követelménynek kell megfelelnie: egyrészt a szöveg mélyére hatolva meg kell találnia annak "eredeti" értelmét, másrészt az üzenetet modern, közérthető nyelven kell megszólaltatnia, anélkül, hogy mindenáron az erőltetett modernkedés csapdájába esne. 

(a szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek