Iraki gyermekek játszanak az ősi Babilon falai között Fotó: Reuters
A próféta többféle elnevezéssel is szerepel a héber Bibliában. Mivel legfőbb eszköze a szó, nábinak, azaz "szóöntőnek" (Gesenius) is nevezték. Sámuel korában legismertebb nevük a róe vagy hóze volt, ami "látót" jelent. Ez az elnevezés arra utal, hogy Isten gyakran látomások, álmok útján közölte velük akaratát. Erkölcsi–szellemi küldetésük feladatkörét jelzi a sómér (őrálló) és a cófeh (megfigyelő) név. Nevezik őket "Isten" vagy "a Szellem emberei"-nek is, ami egyben megkülönböztetésül is szolgál a "saját lelkükből szóló" hamis prófétáktól. Az igazi prófétát maga Isten választja, ő adja neki az engedélyt és a hatalmat a szólásra: viharos lehellete, a rúah, a választott emberre száll, megragadja őt, beléhatol, s az illető szabályosan "beléburkolózik".
Próféták, papok, politikusok
Mózestől Sámuelig a próféták az áldozatok vezetését is kézben tartották. A nép vallási élete megfellebezhetetlen tekintély? vezetőinek nem a papokat, hanem őket tekintették. A próféták közvetítettek ég és föld között, Isten követeiként mutatkoztak, s egyúttal az emberekért is közbenjártak Istennél. Persze a papoknak is megvolt a maguk sajátos feladatköre: elsősorban a hagyomány pontos átörökítése. Míg a próféták a "élő kijelentés", addig a papok a "írott beszéd" emberei voltak. Az északi országrész, Izrael egyik legkorábbi prófétája, Ámósz szerint a korai idők nagy, isteni ajándékai voltak a Mózestől Sámuelig működő próféták. Olyan emberek, akikre a későbbi nemzedékek (itt saját korára is gondol) hallgatást parancsoltak, ennek következtében azok eltűntek. A királyság korában a próféták helyzete megváltozott a pusztai vándorláshoz, a Józsué vezette honfoglaláshoz vagy a bírák korához képest. A királyság a "reálpolitika" győzelmét jelentette Izraelben, amely a hittől való eltávolodást eredményezte. Saul, Dávid és Salamon még maguk is "rúahba burkolt", felkent uralkodókként országoltak: Izrael – Buber kifejezésével élve – "helytartósági királyság" volt, mivel a királyok maguk Isten helytartói voltak. Ugyanakkor ott álltak mellettük a próféták is: Saulnál Sámuel (egy darabig), Dávidnál Náthán, Salamonnál Ahijá, és szüntelen emlékeztették a királyt: "Én kentelek fel Izrael királyává". A királyság kettéosztása után az északi országrész Jeroboám, majd Omri dinasztiájával a bálványimádás, az idegen népek kultuszai mellett horgonyzott le, s a déli országrészben, Júdeában is egymást váltották a bűn és megtérés időszakai. A próféták legfontosabb üzenete a megtérésre szóló felhívás lett. Az intézményesült királyság érthetően ferde szemmel tekintett a zabolátlan prófétákra, akiket úgy próbált ártalmatlanná tenni, hogy őket is megpróbálta "intézményesíteni": hivatalhoz juttatta, az udvarhoz kötötte, vagy titkosszolgálati módszerekkel megfigyeltette őket. Úgy érezték: Isten lemondott az állam kormányzása feletti befolyásáról, s nekik, felkent uralkodóknak politikai kérdésekben teljhatalmat adott. Valójában a hatalom nélküli próféták továbbra is Isten szócsövei voltak, akik a kormányzás, sőt akár a hadvezetés kérdéseibe is joggal szóltak bele. De ezért gyakran életükkel fizettek.
Út a pusztuláshoz
Jeremiás fellépésének idején, amely a közfelfogás szerint a 620-es években keződött, Izráel már száz éve túl volt történetének addigi legnagyobb megrázkódtatásán: az északi országrész tíz törzsének, több millió zsidónak erőszakos deportálásán. A nemzeti katasztrófa árnyékában és a teljes pusztulás fenyegetettségében élő "maradék", a déli királyság (Júda és Benjámin törzse) minden módon megpróbálja a veszélyt elhárítani: három nagyhatalom (Egyiptom, Asszíria és Babilónia) folytonosan változó erőterében evickélve folytatja hintapolitikáját: megkísérli a legjobb pozíciót felvenni a túléléshez. Az ország emelett "vertikálisan" is igyekszik újjáéleszteni az Istennel kötött szövetséget: Jósijjáhu (Jósiás) uralkodása alatt "protestáns" reformprogram megvalósításába kezdenek, amelynek célja az Igéhez történő visszatérés. Jósijjáhu kísérlete sikerrel jár: az asszír birodalom hanyatlásával Júdea átmeneti időre olyan hatalmi vákuumba került, amely kedvez a prosperitásnak, mi több, a hódító politikának. S ekkor váratlan dolog történik: a hatalma teljében lévő reformer király a Megiddó melletti csatatéren, az egyiptomiak ellen küzdve életét veszti. A vesztes csata és Jósijjáhu halála után azonban tovább folytatódik a virágzás: a "Nékó fáraó kegyelméből" trónra került Jehójáqim (Jojákim), majd Cidqijjáhu (Sedékiás) viszonylagos gazdagságára jellemző, hogy "zsebből" kifizették a fáraó hadisarcát, hatalmas építkezéseket folytattak, emellett három éven át rendes adót fizettek a feltörekvő új birodalom királyának: a babilóni II. Nabukodonozornak.
A 605-ben lezajlott karkemisi csata után már a politikai analfabéták számára is világossá vált: az Asszír nagyhatalom helyébe immár visszavonhatatlanul Babilón lépett. Így Izrael állama ismét két tűz közé került: délről Egyiptom, keletről és északról Babilónia nyújtogatta karját "a kívánatos föld" felé. Amikor 601-ben rövid időre Egyiptom felülkerekedett Babilónián, Jehójáqim azonnal beszüntette az adófizetést Nabukodonozornak. Ezt persze megtorlás követte, s 597. március 16-án a babilóni király seregei elfoglalták Jeruzsálemet. Az időközben elhunyt Jehójáqim fiát, a mindössze három hónapig uralkodó Jehójákint (Jojákin) fogságba hurcolta, aki mint emigráns uralkodó, évtizedkig élt még Babilónban. Jeruzsálemben Cidqijjáhu (Sedékiás) került hatalomra, ezúttal "II. Nabú-kudurri-ucur kegyelméből". Tanulhatott volna elődje hibájából: mégis ott folytatta, ahol Jehójáqim abbahagyta. 594-ben konferenciára hívta össze a környező kisállamok (Moáb, Ammon, Türosz, Szidón) királyocskáit, hogy összehangolják terveiket az elszakadásra. A lázadási kísérlet ezúttal kudarcot vallott, de öt év múlva – gyengébb formában – újra felvetődött a Babilón-ellenes koalíció gondolata. Ekkor azonban már csak Hofra fáraó és Türosz fejedelme csatlakozott Cidqijjáhuhoz. A babilóniak gyorsan válaszoltak: 588-ban már egymás után foglalták el a hadászati fontosságú helyeket, s az év végére mindössze Azéka és Lákis maradt meg zsidó kézen – Jeruzsálem mellett. Az Egyiptomból érkező felmentő sereget gyorsan széjjelverték, s az ostromló babilóni sereg 586. július 18-án betört Jeruzsálembe. A menekülő királyt foglyul ejtették, szemeit kiszúrták. Augusztus hónapban a várost és a Szentélyt felgyújtották, az embereket az utcákon elfogdosták, hogy rabszolgaként hajtsák őket Babilónba. Állítólag Jeremiást is egy ilyen deportálásra váró csoportból emelték ki.
Barátok és ellenségek
"A mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" – ez volt Jeremiás küldetése. "Jeremiás azt a feladatot kapja, hogy minden egyes dolgot egyetlen nézőpontból szemléljen, és úgy értelmezze a világórát, mint Isten művét, ítélkezését és megújulását a történelemben" – írja Martin Buber. Ennek a világórának mutatói azonban Izráelben vannak lerögzítve. A világtörténelem "haladását" (vagyis körbefordulását) e középpontból kiinduló mozgás jelzi, amely a nulladiktól a huszonnegyedik óráig tart. Ahogyan Karl Löwith fogalmazta: "A birodalmak és a világtörténelmi személyiségek csupán egy isteni szándék háttereként és eszközeként esnek a bibliai történelemmagyarázat látókörébe" (A történelem bibliai magyarázata). A mindenkori próféta feladata, hogy rámutasson az óra mutatóinak állására, amit természetesen csakis a középpontból nézve tud helyesen meghatározni. Jeremiás nem az idegen hódítók előtti teljes megalázkodásra, nem a feltétel nélküli önfeladásra kérte, hanem Babilón történelmi küldetésére figyelmeztette Izráel népét. Arra, hogy Júdea végleg megszűnt önálló nagyhatalom lenni, királyai ne építsenek légvárakat és ne szőjenek délibábos terveket.
Jahve egyedüli szócsövéül – az Egyiptomba száműzött, majd dicstelenül kivégzett Urijja (Uriás) után – Jeremiás maradt Jeruzsálemben. Első nyilvános fellépése (608) Jehójáqim idejére esett: beszédeiben megtérésre intette kortársait. Alig tudott megmenekülni a halálbüntetéstől. Négy évvel később, az engesztelés ünnepén szolgájával, Bárúkkal olvastatta fel beszédét, mert házi őrizet alatt állt és ki volt tiltva a Szentély területéről. A jutalom ezúttal sem maradt el: a prófétát megverték és a tömlöc udvarán lévő sáros kútba (alkamasint egy pöcegödörbe) eresztették alá, hogy ott éhen haljon. Az 594-ben tartott csúcstalálkozó idején megint óva intette a várost és a királyt a bizakodástól: ezúttal járommal a nyakában mászkált Jeruzsálem utcáin. Eközben két konkurrens próféta: Hananjá és Semájá tart a Szentélyben lelkesítő beszédeket Babilón ellen: "Mert eltöröm a babilóni király jármát, azt mondja az Úr". – Egyelőre azonban csak a Jeremiás nyakába akasztott jármot sikerül eltörnie, ezzel téve közröhej tárgyává a már amúgy is kiközösített prófétát.
A rebellis Jeremiásra így is sokan hallgattak, s nem csak az egyszer? nép körében. A papság egy része Jósijjáhu reformjai óta nagyjából ugyanazokból a családokból került ki, csak időközben az apák helyét a fiak foglalták el. Ezek között is akadtak Jeremiásnak támogatói. Az első templomi beszédet követő bírósági tárgyaláson Ahiqám, Sáfán fia mentette meg a halálbüntetéstől. Ő a királyi udvar egyik legmagasabb rangú, legbefolyásosabb személyisége volt. A 620-as években, még Jósijjáhu idején, amikor a Szentélyben megtalálta Hilkijja főpap – egyesek szerint Jeremiás apja – a Tóratekercset, a király őt bízta meg, hogy hajtsa végre azok parancsait, vagyis léptesse életbe az Isteni Törvényt. Talán két évtizeddel lehetett idősebb, mint Jeremiás. Az ő fia volt Gedaljáhu, aki már Cidqijjáhu kabinetjében főszerepet kapott, s Jeruzsálem eleste után Nabukodonozor őt nevezte ki kormányzónak. Őmellette maradt Jeremiás is, mindaddig, amíg a kormányzó merénylet áldozata lett, őt pedig Egyiptomba hurcolták. A próféta környezetének egyik kulcsfigurája kétségkívül Sáfán, a király írnoka (szófér), mai kifejezéssel élve kancellár. Jeremiás idejében három fia is jelentős szerepet kapott a jeruzsálemi udvarban. Az első, Gemarjá hivatalát nem ismerjük, de tudjuk, hogy hivatali lakása volt a Szentélyben, amelynek ablakából olvasta fel Bárúk, Jeremiás szolgája, a próféta beszédét a nép előtt. Míkájéhú ugyancsak szerepet kapott a tekercs felolvasását követő eseményekben: ő informálta (feltehetően pozitív értelemben) az ország vezetőit arról, mi is történt a templomudvaron. A harmadik, Elászá később Cidqijjáhu király követeként ment Babilónba, ahová magával vitte Jeremiás levelét a júdeai emigrációhoz.
Élő ige – holt hagyomány
A Jeremiással szembehelyezkedő király és vallási establishment mögött ott állt az egész megszentelt Hagyomány: az uralkodó, aki Dávid leszármazottja volt, Isten felkentje; a Szentély, amelyet az Örökkévaló válaszott magának lakóhelyül, s amelyben hivatott papok végezték a mindennapi áldozatot Izrael bűneinek engesztelésére; s végül a próféták, akik ugyanott fennhangon hirdették a Babilón-ellenes politikát, Jahve nevében. Velük szemben csak egy békíthetetlen, egzaltált, folyton-folyvást botrányokat kavaró utcai próféta, Jeremiás állt, aki érthetetlen paradoxonokban beszélt: a behódolás megmaradás, a fogság szabadság, a pusztulás újjászületés. Jeremiás fellépése az élő ige és a holt hagyomány összeütközését jelentette. Mint megannyi elődje és számtalan utódja, egyszerűen kijelentette: az ő Istenét nem érdekli a "vallás". A többi istennek szüksége van házra, oltárra, áldozatokra, ezek nélkül nem is léteznek, mert csak abból állnak, amit a földi emberek nekik juttatnak. De az "élő Isten, örökkévaló Király" mindebből semmire sem tart igényt, mert Ő van. Nem akar vallást, emberekből álló népet akar: olyan embereket, akik közösséget válallnak embertársaikkal, akik a döntés hatalmának birtokában vannak és megteremtik a jogot azok számára, akiknek igazságtételre van szükségük, olyan népet, ahol az erősek óvják a gyengéket.
A Jeremiás által megélve hirdetett élő hit legnagyobb és legősibb ellenfele a hamis biztonságtudat. Ezeknek is megvoltak, -vannak a maguk hirdetői: az intézményesedett vallás eltartottjai, a papok, az írástudók és az álpróféták. "Hogyan mondhatjátok – kiáltja oda a nép hamis szellemi vezetőinek – bölcsek vagyunk, nálunk van az Úr tanítása! Lám bizony, hazugságra munkál az írástudók tolla!" Náluk van ugyan a Könyv, de az Úr igéjét, az eleven, örökké új, váratlan, előre nem látható, prófétikus igét lenézik, márpedig az ige fölkavaró elevensége nélkül a Könyv sem él – "nélküle mit sem ér a bölcsességük". A hamis biztonságtudat másik alappillére: a Szentély, amelybe az Örökkévaló Nevét helyezte. S most Jeremiásnak azt kell hirdetnie: "Elhagytam házamat, magára hagytam örökségemet, ellenség kezébe adtam azt, akit lelkem kedvel." A Templomot 586-ban Nabukodonozor hadserege elpusztította. Pontosabban: magát a Templomot nem tudta elpusztítatni, mert az nem más, mint Isten jelenléte, a dicsőség (kabód). A babilóni csapatok csak egy jelentős épületet dúltak fel, amelyből az Úr – Jeremiás beszéde szerint – már kivonta kabódját.
(a szerző történész)
Jeremiás barátainak pecsétjei
A Templomhegy északkeleti csücskében folytatott ásatások során 1982-ben bukkantak rá az izraeli régészek egy vastag hamuréteggel takart épületre, amelynek egyik helyiségében 51 héber feliratos pecsét került elő. Az igen értékes leletegyüttes valószínűleg 586-ban, közvetlenül Jeruzsálem elfoglalása előtt került ide: a babilóni ostrom elől ide menekítettek több papirusztekercsre írott okmányt, amiket agyag pecsétekkel zártak le. Míg a papirusztekercsek a lángok martalékaivá váltak, az agyag pecsétek kiégtek. Ezeken 82 név volt olvasható, akik közül többen Jeremiás könyvében is szerepelnek.
"Berakijáhué, az írnok Nérijáhu fiáé."
Nem másról van szó, mint Bárúkról, Néria fiáról, aki "Jeremiás szája után könyvbe írta mindama szókat, amelyeket az Úr szólott néki". Bárúk Jeremiás jobbkeze volt annak fogsága idején, s akkor is merte vállalni az Úr szolgálatát, mikor élete – éppen a fent említett könyv miatt – veszélyben forgott.
"Ahiqámé, Sáfán fiáé."
A pecsét tulajdonosa, Ahiqám, annak a Sáfán nev? írnoknak a fia, aki Jósijjáhu király idejében megtalálta a Törvénykönyvet a Szentélyben, elindítva ezzel a királyság történetének legjelentősebb vallási megújulását. Ahiqám részt vett abban a királyi küldöttségben is, amelyik Hulda prófétanőtől tudakozódott az ország sorsa felől; és Jehójáqim király előtt is ő védte meg Jeremiás életét.
"Gemarjáhué, Sáfán fiáé."
Gemarjáhu (Gamária) szintén Sáfán fia volt, aki saját irodával rendelkezett a Szentélyben: "felső pitvarban, az Úr háza új kapujának nyílásában". Innen olvasta fel Báruk Jeremiás próféciáit "a nép füle hallatára".
"Gedaljáhué, aki a Ház felett [parancsol]."
A pecsét tulajdonosa minden bizonnyal azonos Gedaljáhuval (Gedaliás), Ahiqám másik fiával, aki Cidqijjáhu (Sedékiás) király udvarában töltött be magas tisztséget, majd Nabukodonozor 586-ban Júdea kormányzójává nevezte ki. Jeremiás Jeruzsálem elfoglalása után mellette vállalt szolgálatot. Gedaljáhu később merénylet áldozata lett.
2001. 01. 06. (V/1)
