A Teremtés könyve 11. fejezetében olvasható bibliai történet a "bábeli
torony" építésén kívül még egy másik fontos tanulsággal is szolgál. Ebben az
időben ugyanis "az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt" – hogyan
is lehetett volna másként ilyen nagyszabású tervet végrehajtani? A Történelem Ura
azonban keresztezte az emberek számítását. Lázadásukat azzal akadályozta meg, hogy
előbb nyelvi- és kommunikációs egységüket szüntette meg, majd földrajzi
egységüket is felszámolta, vagyis – eredeti tervének megfelelően – szétszórta
őket a föld minden részébe. (Ezzel az Ószövetség görög fordítása, a
Szeptuaginta szerint is a diaszpóra állapotába került az emberiség.) A "bábeli
nyelvzavar", vagyis a nyelvek különbözőségének eredetmagyarázó története onnan
ered, hogy a Biblia a Bábel szót a héber bálál (összezavarni) igéből magyarázza
(Mózes 1. könyve 11,9). A történet értelmezése szempontjából teljesen közömbös,
hogy a Bábel szó jelentése akkádul Báb-ili, vagyis "isten kapuja", s a
történetben szereplő torony (migdal) élénken emlékeztet az ásatásokból jól
ismert mezopotámiai toronytemplomokra. De valóban csak egy aitiológiai mítoszról,
történelmi példázatról van-e szó a Bábel-történet esetében? Korunk
jövőkutatói és kommunikációs szakemberei állítják: nem. A háromezer-ötszáz
éves történet máig sem vesztette el aktualitását, sőt ma talán több tanulságot
hordoz, mint bármikor a történelem során.
"Az emberiség nyelve egy legyen"
Az emberiség törekvése "a nagy szétszóratás" előtt két fő dologra irányult:
a népességkoncentrációra és a városépítésre. Ezt a szándékukat a Biblia szerint
végső soron a hiú dicsőségvágy ("szerezzünk magunknak nevet") motiválta, és
az egységes nyelvi és kommunikációs szisztéma tette lehetővé.
Az egységes kommunikációs rendszer iránti nosztalgikus vágyódás nem az internet, de
még csak nem is az eszperantó kiagyalásával kezdődött. Olyan ősi vágya ez az
emberiségnek, amely szinte már az írott történelem kezdeteinél kimutatható. Az
Enmerkar versengése Aratta urával cím? sumer–akkád eposz az úgynevezett "uruki
ciklus" egyik legfontosabb darabja. Főhőse Enmerkar, a város királya, akinek
életét és uralkodását körülbelül az i. e. XXVIII. századra tehetjük. A
hagyomány többek között neki tulajdonítja a cserekereskedelem és az írás
feltalálását is. Nem tudjuk, hogy a róla szóló eposz kinek a szerzeménye, de
feltehetően négyezer évvel ezelőtt, az úgynevezett III. Ur-i dinasztia korszakában
született. Az irodalmi szöveg így írja le a vágyott "bábel előtti" állapotot:
"Ég, föld mindensége, minden jámbor nép / egyazon nyelven beszélnek Enlilhez. /
Ama napon, aki most úr, fejedelem, király, / Enki, aki most úr, fejedelem, király
Eridu ura – / ő megváltoztatja a szájukban a nyelveket, / valahány nyelv van: / az
emberiség nyelve egy legyen" (Komoróczy Géza fordítása). A történetben szereplő
"egy nyelv" azonban nem annyira a nyelvi kódrendszer egységesítését, mint inkább
az egységes szándékot és akaratot jelenti. Enmerkar, Uruk királya így akarja
figyelmeztetni Aratta urát: ha nem kereskedik vele, Enki segítségével (aki a sumer
pantheonban a bölcsesség istene) képes Mezopotámia "különböző nyelv?"
(értsd: viszálykodó) városállamait és népeit egységbe forrasztani ellene.
Bábel előtt "az egész földnek egy nyelve (szapah) és egyféle beszéde (davarim)
volt" – mondja a Biblia. Szó szerinti fordításban: "egy ajkú" és "egyféle
szavú" volt, ami itt sem csak az egységes nyelvi kódrendszerre vonatkoztatható,
hanem ugyanúgy azt is jelenti: egy akaraton voltak (a rossz) megcselekvésében. A
pragmatikus zsidó gondolkodás szerint a davar nemcsak szót, hanem a szó által
kiváltott tettet, és a tett eredményeként létrejövő dolgot is jelenti. Áldás és
átok, jó és gonosz cselekedet a kimondott szóból ered, ezért Dávid is azt kívánja
átkozódó ellenségeire: "Rontsd meg Uram és oszlasd meg az ő nyelvüket"
(Zsoltárok 55,10) – ahol az elsőként használt ige (bálá) összecseng a Bábel szó
héber etimológiájával (bálal). Ez is tovább erősíti gyanúnkat arra vonatkozóan,
hogy a Bábel-történetben nem annyira a nyelvi kód, mint inkább a kódolt szándék
egysége, illetve annak szétzúzása a fő üzenet.
Ebből kiindulva napjaink média-forradalmának – amelyet nem véletlenül Bábellel
szoktak leggyakrabban metaforizálni – jelentőségét, nemcsak a nyelvi és
kommunikációs kódrendszer egységesítésében, hanem a bábeli egység felé törekvő
szándékban kell látnunk. A "Gutenberg-galaxis" (vagyis az írott/ nyomtatott bet?
kultúrája) összeomlásának prófétája, a kanadai Marshall McLuhan a hatvanas évek
végén még kitartott amellett, hogy "a média maga az üzenet" (media is the
message), és bőszen tagadta, hogy a közlés tartalmának bármiféle jelentősége
lenne. Az elmúlt negyed század alatt végbement események a napnál világosabban
bebizonyították, hogy McLuhan tévedett. A közlési eszközök mára az agresszív és
leplezetlen tömegmanipuláció eszközeivé váltak.
Az egyház és a kommunikáció jövője
"A számítógép a világméretű megértés és egység pünkösdi állapotát
ígéri, a technika által" – írta McLuhan. Az információs társadalom első
megálmodója aligha tévedett, már ami az egységet illeti. McLuhan korában a fő
kérdés az volt: hogyan valósulhat meg ez az egység, míg manapság egyre többen arra
kérdeznek rá: miért? A beígért "pünkösdi" (értsd: önfeledten boldog)
állapotokat ma már persze csak kevesen veszik készpénznek, sokkal több aggódó hang
hallatszik viszont a tévé- és számítógépfüggő, virtuális világokba menekülő
tinédzserek szüleinek részéről.
A "pünkösd" emlegetése e szövegösszefüggésben mégsem tűnik egészen
értelmetlennek, sőt arra késztet bennünket, hogy az Apostolok Cselekedetei második
fejezetében leírt eseményt – amelyeket "első pünkösdként" tartunk számon –
kommunikációs szempontból is megvizsgáljuk. A Szent Szellem kiáradásának prófétai
ígérete valószínűleg i. sz. 29/30 Sziván hó hatodikán (május vége-június
eleje), Sávuót ünnepén teljesedett be Jeruzsálemben. Jézus százhúsz tanítványa
"megtelt Szent Szellemmel és elkezdett más nyelveken szólni, ahogyan a Szellem adta,
hogy ki-ki megnyilatkozzon" (Apostolok Cselekedetei 2,4). Az igazi "kommunikációs
csoda" azonban csak ekkor történt: a zarándokünnepen több tízezer, diaszpórából
jött zsidó is részt vett, akik "a lármára egybetódultak és összezavarodtak,
minthogy mindenki a saját nyelvén hallotta őket beszélni. Magukon kívül voltak és
döbbenten kérdezgették: Íme, ezek, akik beszélnek, nem mind galileaiak? Akkor meg
hogy lehet az, hogy mindannyian a saját nyelvünkön halljuk őket, amelybe
beleszülettünk? (
) Halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Istennek hatalmasságát.
Mindnyájan magukon kívül voltak és zavartan kérdezgették egymástól: Mi akar ez
lenni?" (Apostolok Cselekedetei 2,7-13)
A kívülállók két meglepő dolgot tapasztaltak: galileai illetőség? emberek (akik
nem éppen széleskör? idegennyelv-ismeretükről és műveltségükről voltak
híresek) valamennyien idegen nyelven szólaltak meg, s ezek a nyelvek egyféle üzenetet
közvetítettek: Isten dicséretét. Az Újszövetség ugyanakkor leszögezi: ezeket a
beszédeket nem emberi képesség, ismeret vagy tudás, hanem a Szent Szellem inspirálta
bennük. A Pünkösdkor létrejött egyházban (ekklészia = kihívottak közössége) az
egység nem kommunikációs technikák, hanem a Szellem által valósult meg, ezért is
inti Pál a gyülekezeteket a szellemi egység megőrzésére. A Szent Szellem az
Újszövetségben sokoldalú szerepet játszik az egyház és a hívők életében: vezet,
parancsokat oszt, útmutatást ad, buzdít vagy eltilt bizonyos cselekedetektől, előre
megjelenti a jövőt, kijelentést ad és tanít. Modern nyelven szólva: a Szent Lélek
az egyház legfőbb kommunikátora.
Az emberiség ma hatalmas erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a világ Bábel
előtti kommunikációs egységét helyreállítsa és az egységes akaratátvitel
szolgálatába állítsa. A kereszténység számára a kommunikáció két legfőbb
forrását a Szent Szövegek és Szent Szellem által ezekre vonatkozóan adott
kijelentések adják. Ezért az egyház számára egyáltalán nem mellékes a Szent
Szövegek várható sorsa az új kommunikációs érában. A zsidó-keresztény hagyomány
ugyanis mást ért szövegen, mint amit az interaktív multimédiás kommunikáció tekint
textusnak. A Szent Szöveg lényegénél fogva zárt, meg-nem-változtatható (ld. Hetek
2000/5. sz. Betűk és jelek) – míg az internet információs hullámain szörfözve
korántsem biztos egy-egy információ bizonyíthatósága. Az írott/nyomtatott könyv
éppen azért válhatott a Szent Szövegek hordozójává, mert szövege állandó:
nyomtalanul nem lehet átírni, mivel annak szövege bizonyos módszerekkel az
"évszázadokra visszamenőleg" ellenőrizhető.
Talán nem véletlen, hogy Ray Bradbury anti-utópiájának főhőse, Guy Montag
"tűzőr" kezébe is egy Biblia akadt – talán az utolsó példány a Földön.
Pedig Bradbury a 451 fok Fahrenheit írásakor még nem tudhatta, hogy eljön a nap, mikor
az internet végérvényesen megsemmisíti az "eredeti" fogalmát, s az auktorral
együtt eltűnik az autoritás is. "Ma már bárki nemcsak hogy publikálhat, de
elméletileg bele is nyúlhat mások szövegébe, másolhatja, kiegészítheti,
átírhatja, ellophatja vagy meghamisíthatja azt" – jegyezte meg korunk egyik
elismert médiaszakértője, Hans Magnus Enzensberger 1999-ben Erfurtban tartott
előadásán. Ez pedig alapjaiban veszélyezteti a Szent Szövegek autenticitását,
melynek alapja a "se ne tégy hozzá, se el ne végy belőle" parancsa (Mózes
ötödik könyve 4,2; Jelenések könyve 22,18-19).
"Építsünk magunknak várost
"
A bábeli történet másik korunkra vonatkozó tanulsága a kommunikációs forradalom
mellett a népességkoncentráció és az urbanizáció hatalmas méret? növekedése. Az
ókor legnagyobb metropoliszai, Babilón, Ninive, Alexandria és Róma valósággal
eltörpülnek a XX. század világvárosai mellett. Amikor az ókori Róma köré i. sz.
274-ben Aurelianus felépítette a ma is látható falakat, a város területe alig
haladta meg az öt négyzetmérföldet. London jelenleg 150-szer, New York pedig 500-szor
nagyobb területen terpeszkedik! Az urbanizáció fejlődése a XIX. század közepén
indult meg rohamléptekkel: 1850-re London lakossága több mint kétmillióra, Párizsé
több mint egymillióra duzzadt; a századforulóra már tizenegy város lépte túl az
egymilliós lélekszámot, köztük Berlin, Chicago, New York, Philadelphia, Moszkva,
Szentpétervár, Bécs, Tokió és Kalkutta. Harminc évvel később már huszonhét
városnak volt egymilliónál több lakosa, s a lista élére New York került.
1985-ben a világ népességének harminckét százaléka élt városokban, ez a szám ma
eléri a negyven, 2025-re pedig várhatóan az ötvenhét százalékot. Jelenleg húsz
óriásvárost tartunk számon, egyenként 11 millió vagy még több lakossal, s ezek
közül tizenhét található a fejlődő világban. (A listavezetők: Mexikóváros 24,4;
São Paulo 23,6; Kalkutta 16; Bombay 15,4; Sanghaj 14,7 millió lakossal.) Ezek a
megavárosok szinte semmiben sem hasonlítanak az európai fővárosokhoz, amelyek
évszázadokon át a gazdaság, a kreativitás és a kulturális tevékenység
központjainak számítottak. A 20 milliós ázsiai, latin- és közép-amerikai
megapoliszok fokozatosan a szegénység és a szociális összeomlás ijesztő példáivá
váltak. Újdelhi közigazgatási szervei gyakran csak műholdfelvételekről veszik
észre, hol és merre nőtt tovább városuk, megtervezetlenül, ellenőrizetlenül és
persze engedély nélkül. Napközben az utcák három méter széles és száz méter
magas füstös alagutakká válnak, a gyermekek kétharmada gyógyíthatatlan allergiás
légcsőhurutban szenved, évente 200-300 ezren halnak meg közlekedési balesetben. India
egyik minisztere "Ázsia ökológiai fekete lyukaként" emlegette Újdelhit, amely az
emberek számára "tulajdonképpen lakhatatlan". Bombay utcáiról naponta 2000 tonna
szemetet kell eltakarítani, illemhelyek százezreire lenne szükség, s a város
vezetősége a szükséges víz kétharmadát sem tudja biztosítani.
"
és tornyot"
A bábeli történethez fűzött kommentárok nem mulasztják el megjegyezni, hogy a
szóban forgó "égig érő torony" minden bizonnyal a mezopotámiai városállamok
lépcsős toronytemplomait jelentette. A ziqquratok körülbelül négyezer évvel
ezelőtt, a III. Ur-i periódus idején váltak a mezopotámiai templomok lényeges
részévé. Ezek a furcsa, több lépcsőből álló, döngölt földből és
téglarakásból emelt tömbök, amelyeket kívülről színes vakolattal, később mázas
téglákkal burkoltak, és meredek külső lépcsővel vettek körül, s amelyek a
fehérre meszelt templomok fölébe emelkedtek, romjaikban is hatalmas építményeknek
látszottak. Leo Oppenheim szerint funkciójuk ma sem eléggé ismert, de az bizonyos,
hogy kultikus szertartások sorát tartották bennük. Babilón központi toronytemplomát
Észagilának hívták, Marduk isten szent helye volt. Valószínűleg Hammurapi idején
épült, s több mint száz méter magas építmény lehetett. A babilóniak szerint maguk
az istenek emelték – a Biblia ezzel szemben (némileg talán ironizálva is) emberek
alkotásának tartja.
Az Ószövetség a lehető leghétköznapibb szavakat használja a város és torony
megnevezésére, a primér jelentést figyelembe véve semmi sem utal arra, hogy a bábeli
torony valami különleges funkcióval bírt volna. A "tornyos város" a héber Biblia
más részeiben is felbukkan, például a kanaáni városokról jelentik Mózes kémjei,
hogy azok "nagyok és az égig megerősítettek" (Mózes 5. könyve 1,28; Mózes 5.
könyve 9,1). A migdal (torony) a városok erődítéseit, bástyáit is jelentette, sőt
elsősorban ezt jelentette; szakrális értelm? előfordulására nincs példa az
Ószövetségben. A tornyok – és általában a települések legmagasabb pontjai –,
régen is, ma is a városok legkézenfekvőbb szimbólumai. A középkori városok fölé
a templomok tornyai magasodtak; a modern tornyok viszont nem szakrális célból, hanem
elsősorban a kommunikációt elősegítendő, illetve multinacionális iparvállalatok
és bankok irodaházaiként, esetleg részben lakóházakként jöttek létre. Alig több
mint egy évszázaddal ezelőtt, 1885-ben Chicagóban egy 55 méter magas, kilencemeletes
házat építettek. A felhőkarcolók magassága azóta átlagosan évente 3,5 méterrel
nőtt, és napjainkig elérte a 452 méteres magasságot. A jelenleg csúcstartó
Petronas-tornyok (Kuala Lumpur, Malajzia) nyomában már ott van a Sanghajban épülő
Pénzügyi Világközpont 460 méter magas – egy gigantikus sörnyitóra emlékeztető
– épülettömbje; Tajvan fővárosában, Tajpejben pedig egy 508 méteres pénzügyi
központ fog magasodni 2003-ban. Ezeket a bajnokokat is felülről nézheti majd az a
Hongkongban tervezett 1128 méter magas Bionikus Torony, amely 30-70 százalékos
arányban egyszerre szolgál majd munka- és lakóhelyül. (Összehasonlításul:
Magyarország legmagasabb hegycsúcsa, a Kékestető 1015 méter magas.) A toronyban
tízezrek kaphatnának lakást és munkahelyet, s a sokféle egészségügyi,
bevásárló- és szórakoztató intézmény azt is lehetővé tenné, hogy akár egész
életüket a toronyban éljék le anélkül, hogy valaha is kilépnének az utcára.
A McLuhan megálmodta global village csupán ködös-nosztalgikus képzelgés. "Város
és torony": ez a huszonegyedik század két legfontosabb jelképe. A megapoliszok és
gigatornyok kiábrándító valósága, párosulva a lassanként mindent és mindenkit
behálózó tömegkommunikációs rendszerekkel, a "bábeli jövő" nem éppen
szívderítő képét rajzolja elénk.
(A szerző történész)
2000. 04. 08. (IV/15)
