A zsidóság sorsában két nagy, korszakváltó esemény a nép szétszóratása és
egybegyűjtése – amelyeket viszont a judaizmus és a kereszténység már különbözőképpen
értelmez. A szétszóratás történelmi tényének magyarázatában a judaizmus számára
a Tóra kijelentése jelenti az alapot, amelynek értelmében a diaszpóra oka a Szináj-hegyi
szövetség megszegése: "És szétszór téged az Úr minden nép közé, a földnek
egyik végétől a földnek másik végéig; és szolgálni fogsz ott idegen isteneket,
akiket sem te nem ismertél, sem a te atyáid: fát és követ." (Mózes 5. könyve
28,64)
A szétszóratás voltaképpen egy hosszú folyamat volt, amely az egységes izraeli királyság
kettészakadásával kezdődött meg Salamon uralkodása után (i. e. 920 körül); majd
az északi királyság (Izrael) tíz törzsének az asszír birodalom általi fogság-ravitelével
folytatódott (i. e. 730-710-es évek). Mindössze százegynéhány évvel később a
megmaradt két törzs, Júda és Benjámin is áldozatul esett a felemelkedő babilóni
birodalomnak, amely erőszakkal Babilónba telepítette át őket (i. e. 600 körül,
ekkor kezdődik meg a számos bibliamagyarázó által a "nemzetek idejének" nevezett
korszak). A babilóni fogság utáni helyreállítás csak részleges: hetven évvel később
csak kisebb részük tért vissza a perzsa uralkodók engedélyével Izraelbe és Jeruzsálembe,
nemzeti függetlenségüket pedig – a rövid Hasmoneus-királyságot leszámítva, amely
inkább névleg független kliensállam volt – ők sem nyerték vissza többé: Júdea
pogány birodalmak egy tartományaként kényszerül élni, Jézus már egy római
provinciában élte életét. A zsidóság nagyobbik része a babilóni fogság óta
napjainkig diaszpórában él. A szétszóratás utolsó szakasza a jeruzsálemi Templom
i. sz. 70-ben történt lerombolása után következett be, amelytől fogva a nép 1948-ig
nem rendelkezik saját hazával, hanem valóban a Föld legtávolabbi pontjaiig szóródik
szét. Míg a judaizmus a szétszóratás büntetését a nemzet mózesi törvény ellen
elkövetett bűneinek büntetéseként értelmezte, addig a keresztény felfogás ezt összefüggésbe
hozta az evangélium és Jézus Krisztus zsidók általi elutasításával.
A szétszóratás hosszú évszázadait követő egybegyűjtetés tekintetében a
judaizmus és a tradicionális kereszténység szintén eltérő nézetet képvisel. A
zsidóság a Tóra alapján mindig hitt majdani összegyűjtetésében, és a diaszpóra
majd\' két évezrede alatt ez a nemzedékről nemzedékre áthagyományozott reménység
tartotta egyben a közösséget: "Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te
foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép
közül, akik közé odaszórt téged az Úr, a te Istened. Ha az ég szélére volnál is
taszítva, onnan is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged;
és elhoz téged az Úr, a te Istened a földre, amelyet bírtak a te atyáid, és bírni
fogod azt; és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint a te atyáidat." (Mózes
5. könyve 30,3-5)
A hagyományos keresztény felfogás Izrael Istentől való végleges elvettetésének
alapján állt, ezért nem hitt Izrael nemzeti helyreállításában, sem a zsidóság
nemzeti újjászületésében. E teológiai nézet azonban egyértelműen ellentétben áll
az apostolok tanításával. Pál apostol szerint Izrael "érzéketlenné válása"
csak részleges és ideiglenes, a jelen korszak végén Izrael nemzetként – nem csak
egyénenként! – vétetik viszsza az üdvtörténelembe, és olyan állapotba és
szerepbe kerül, amelyben beteljesednek a pátriárkák népükről látott víziói (Rómaiakhoz
írott levél 11. fejezet).
Ezékiel próféta így ismétli meg Mózes üzenetét: "És lőn az Úr beszéde hozzám,
mondván: Embernek fia! mikor Izráel a maga földjén lakott, megfertőztette azt életével
és cselekedeteivel (
) és kiöntém haragomat reájuk (
) és eloszlatám őket a
pogányok közé, és szétszóratának a tartományokba, életük és cselekedeteik
szerint ítéltem meg őket (
) – írja Ezékiel próféta, ám így folytatja: –
Ekkor könyörültem szent nevemért (
) és fölveszlek titeket a pogányok közül, s
egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre (
)
és laktok azon a földön, melyet adtam atyáitoknak, és lesztek nékem népem s én
leszek néktek Istenetek." (Ezékiel könyve 36,16-28)
A keresztény
anticionizmus gyökerei
A tradicionális keresztény koncepció születését – az első apostolok generációi
után, a II. században – sok tényezőnek köszönheti, amelyek között most csak néhányat
sorolhatunk fel. Először is: a zsidóság és a kereszténység ebben az időszakban
szakad el teljesen egymástól doktrinális és hivatalos szinten is. Ezzel párhuzamosan
az egyházban lassan túlsúlyba kerülnek a nem zsidó háttérből érkező hívők,
akik a Biblia üzenetét önkéntelenül is saját görög-római világnézetük szemüvegén
át értelmezik, és értelmezik át sokszor már annyira, hogy az már összeegyeztethetetlen
a szöveg eredeti intencióival. Görög-római világnézetükkel együtt hozzák
magukkal a hagyományos görög-római antiszemitizmust is, amely a zsidókat többnyire
barbár, műveletlen, kevély, elzárkózó, zsugori, istentagadó, parázna stb. népnek
látta és láttatta a hellén és római irodalom leg-tekintélyesebbjeinek (Tacitus,
Cicero, Horatius stb.) műveiben is. A pogánykeresztény hívők között idegenkedés
alakul ki a zsidók irányában.
A fenti folyamat a Szentírás értelmezésének erőteljes elpogányosodása irányában
hat. Fokozatosan uralkodóvá válik az úgynevezett allegorista értelmezés, amely a
bibliai szöveg számos részét megfosztja eredeti jelentésétől, és csak átvitt,
allegorikus értelemben hajlandó elfogadni és magyarázni. Különös előszeretettel
alkalmazzák ezt a zsidóságra vonatkozó pozitív szövegrészek, prófétai ígéretek
esetében. Ezzel párhuzamosan kialakul az úgynevezett "helyettesítési (szubsztitúciós)
teológia", amelynek középponti, lényegi állítása a következő: Jézus Krisztus
elutasítása miatt Isten végérvényesen elvetette Izraelt mint kiválasztott népét,
és helyébe végleg a nem zsidó népekből együvé terelt egyházat állította mint új
kiválasztott népet.
A nyilvánvaló ellentmondást az ószövetségi ígéretek és a helyettesítési teológia
között e nézet tanítói az allegorista írásmagyarázat segítségével úgy oldották
fel, hogy minden erre vonatkozó szöveghelyet allegorikusan az egyházra vonatkoztattak,
megtagadva a szöveg eredeti, szó szerinti értelmét. A IV. században Ágoston már így
interpretálta az általunk fentebb idézett Ezékiel-helyet: "Ezért ama mondást is:
»és visszavezetlek saját földetekre«, és a kevéssel utóbb következőt, mely
mintegy ugyanezt megismétli: »és lakni fogtok azon a földön, melyet atyáitoknak
adtam«, nem testileg kell venni, miként a testi Izrael, hanem szellemileg, mint a
szellemi Izrael. Mert a szeplő és redő nélkül való és minden népekből egybeterelt
Egyház, mely uralkodik majd Krisztussal mindörökre: maga a boldogok földje, az élők
földje." (A keresztény tanításról) Hiszen, mint siet ugyanott leszögezni: "Mindazt,
amit az isteni kijelentésekben sem az erkölcsök tisztességére, sem a hit igazságára
sajátos értelemben nem vonatkoztathatunk, jelképes értelműnek kell vennünk."
De Ágoston már csak összegzője az előző századokban kibontakozó antijudaista
keresztény teológiának. Már a II. században ekként ír a szamaritánus származású,
görög filozófusból lett keresztény tanító, Jusztinosz: "Mi vagyunk az igaz
izraeliták, a szellemiek." (Dialógus a zsidó Trüphónnal) Százegynéhány évre rá
Órigenész, az igen nagy tekintélyre szert tett, bár akkoriban igen nagy vitákat is
kiváltó egyháztanító is hasonlóképpen vélekedik Jeruzsálem és a zsidóság
szerepéről: "Úgy is kellett történnie, hogy az a város, ahol Jézus kiszenvedett,
a földdel váljék egyenlővé, a zsidók üldözöttekké legyenek, s az Isten immár más
népre ruházza bizalmát." (Kelszosz ellen)
Jöjjön el a te országod –
Izrael nélkül
A középkorra kidolgozott és hivatalosan elfogadott teológiai meggyőződésként
hagyományozta tovább az egyház a fenti nézetet. Amellett, hogy ez volt a fő oka az
– Újszövetség tanaival ellentétes – keresztény antiszemitizmus kialakulásának,
amely a zsidókban eleve kárhozatra ítélt népet látott, jelen témánk, a Szentföld
és Jeruzsálem tulajdonjogának kérdése szempontjából még fontosabb, hogy a
helyettesítési teológia kizárta a zsidók jövőbeni visszatérésének lehetőségét
a Szentföldre, ottani államalapításukat, Jeruzsálem birtoklását. Mi több, az egyház
erre építette saját identitástudatát is mint Isten "új népe", amely végleg megörökölte
Izrael kiválasztottságát. Sőt a katolikus államegyházi struktúra teológiai
megalapozásának a hátterében szintén ez a – bibliai szempontból téves – meggyőződés
áll, amely szerint az egyházban beteljesedett és megvalósult Isten Izraelnek tett
minden ígérete, azaz eljött az isteni világbirodalom, a mennyek királysága –
Izrael részvétele nélkül. Így a középkori egyház nemzetek feletti államhatalmi
jellege mint az egyház identitástudatának lényegi eleme szükségszerűen és szorosan
összekapcsolódott Izrael elvettetésének hitével, a jövőre vonatkozó ígéretek
eredeti értelmének megtagadásával.
E teológiából az is következett, hogy a Szentföldnek és Jeruzsálemnek az egyház
uralma alatt kell állania. Nagymértékben ez a hit ihlette a keresztesháborúk elindítását
is – a célt a Szentföld "felszabadításának" nevezték –, mivel
elfogadhatatlan volt, hogy ez a terület iszlám vagy bármilyen egyéb, nem keresztény
befolyás alatt maradjon. Ez vezetett azokhoz a vérfürdőkhöz is, amelyekben a város
elfoglalásakor nemcsak a muzulmánokat, hanem a zsidókat is kiirtották a keresztesek.
Clairvaux-i Szent Bernát az Új lovagság dicséretéről cím? művében, amely a
templomos lovagrend alapító iratának is tekinthető, a "felszabadított" Jeruzsálem
felett így ujjong: "Légy üdvözölve, ó, népek úrnője, első a tartományok között,
a pátriárkák birtoka, próféták és apostolok anyja, hit bölcsője, a keresztény nép
dicsősége, melynek ostromát az Úr már az első pillanattól kezdve azért tűrte el,
hogy így a bátrak számára az erény és az üdvösség megszerzésének lehetőségévé
válhass!" De hogy minden félreértést eloszlassunk, ugyanő a zsidókról ekként vélekedik:
"A zsidók mind bűnösök voltak; tettüket [Jézus megfeszítésére céloz] szándékos
gonoszság motiválta; hogy bűnükben így osztozzon az egész zsidó nép egyszer s
mindenkorra, és hogy mind ők, mind gyermekeik gyermekei egészen az utolsó nemzedékig
arra legyenek kárhoztatva, hogy alávetve éljenek a keresztény fejedelmek szolgáiként."
A helyettesítési teológiát a lutheránus és kálvinista protestantizmus is érintetlenül
átvette és továbbhagyományozta. Csak az elmúlt két évszázadban kezdődött el szélesebb
körben a protestantizmuson belül e felfogás felülvizsgálata, főként azonban csak az
angolszász protestánsok között. Így az európai kontinens uralkodó teológiája a közelmúltig
a Szentföld, Jeruzsálem és a zsidók viszonyát illetően máig is ez maradt.
A helyettesítési teológia protestáns továbbélését jelentősen elősegítette a kálvinizmusban
is meglévő úgynevezett diszpenzácionalizmus. E teológiai tanítás szerint Isten az
üdvtörténetet – s így a történelmet – korszakokra osztotta fel, és minden
korszaknak megvan a maga saját törvénye, Istennel kötött szövetsége; majd az egyes
korszakok lezárulásakor Isten teljesen új szövetséget köt új törvényekre
alapozva. Ezért az ószövetségi kor lezárása után mind a mózesi törvény, mind a
zsidóságnak adott prófétai ígéretek egyszer s mindenkorra érvényüket vesztették,
s új korszak, az új szövetség kora, a Krisztus törvénye lépett életbe. Ez az elmélet
nem számol azzal, hogy a Biblia szemléletmódjában a korszakok inkább úgy épülnek
egymásra, hogy a következő mintegy felveszi magába az előző törvényét és szövetségét,
és nem eltörli vagy megsemmisíti azt. A Noénak adott – minden népre kötelező –
néhány parancsolatot a Mózesen át csak Izraelnek adatott törvény tartalmazza és továbbviszi;
majd az Újszövetség, miközben a zsidókeresztényeket meghagyja a mózesi törvény
megtartásában (Apostolok Cselekedetei 15,1-31 és 21,17-26 stb.), a pogánykeresz-tényeket
a Noénak adott parancsok betartására ösztönzi. A Krisztusban kötött új szövetség
tehát éppúgy felveszi magába az előző két szövetséget, mint ahogyan a mózesi is
a Noéval kötöttet. Ennélfogva nem szünteti meg azok érvényességét és ígéreteit,
sőt a beteljesedés felé viszi tovább őket. Az ezt tagadó diszpenzácionalizmus sem
új találmány persze: bár kidolgozatlan formában, de ez az üdvtörténeti korszakokat
egymástól izolálva látó gondolkodásmód szintén fellelhető már a II. századi
Jusztinosz és más szerzők írásaiban.
Az új korszak nyitánya
Mindezeket összefoglalva: nem véletlen, hogy a múlt század végén elinduló cionista
mozgalmat az angolszász protestantizmus egyes irányzataitól eltekintve általános
ellenérzés fogadta a keresztény világban. Herzl Tivadar kérését, hogy támogassa a
Palesztinában létrehozandó zsidó nemzeti otthon ügyét, a pápa kategorikusan elutasította.
A cionizmus a zsidóságban évszázadok óta élő vallási reménységet – amely elsősorban
a Messiás megjelenésétől várta Izrael nemzeti helyreállítását, s így passzívan
várta azt – kiemelte vallásos ideológiai közegéből, és aktív, világi törekvéssé,
mozgalommá szervezte. Ezáltal szembe is került a tradicionális zsidó vallással,
amely tiltja "a Messiás eljövetelének kikényszerítését" vagy siettetését. Ma
sem minden zsidó cionista Izraelben sem. Az állampolgárok jelentős része egyszer?
evilági okokra vezeti vissza a modern zsidó állam létrejöttét, ezért a Bibliában
az ország tulajdonjogára vonatkozó állításokat figyelmen kívül hagyhatónak
tartja, ha a modern állam biztonsága, a más népekkel való békés együttélés elve
úgy követelné. Érdekes ugyanakkor, hogy a mélyen vallásos zsidók egy része
viszont, megváltoztatva az ortodoxia korábbi álláspontját, lelkes híve lett a
bibliai határokkal helyreállítandó Izrael állam létrehozásának, főként az egész
Jeruzsálem 1967-es Izraelhez csatolása óta.
Sokak számára az is nagy kérdés, hogy Izrael nemzeti helyreállításában vagy a zsidóság
nemzeti újjászületésében kell-e hinniük? Előbbi az úgynevezett izraelita korszak
eredeti, szétszóratás előtti, ószövetségi zsidó identitásának és a törvénynek
a restaurációját jelenti – mint azt egyes jobboldali zsidó közösségek remélik
–, míg az utóbbi egy olyan radikális szellemi-erkölcsi változást vár, amelynek következtében
megváltozik a nemzet attit?dje, szellemi-érzelmi mentalitása, életmódja, s így a nép
egy olyan új állapotba kerül, amelyben beteljesednek a messianisztikus ígéretek (többek
között a keresztények is valami hasonlóra számítanak). Ezékiel próféta fentebb már
idézett részében "az új szív és szellem" ígérete erre utal: "És adok néktek
új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és
adok néktek hússzívet. És az én Szellememet adom belétek, és azt cselekszem, hogy
az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.
És laktok azon a földön
" (Ezékiel könyve 36,26-28). Jeremiás próféta pedig
egy új szövetségkötésről beszél, amely eltérő lesz a Szináj-hegyen kötött szövetségtől:
"Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izráel házával
és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az
napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéből, de akik
megrontották az én szövetségemet, noha én férjük [szövetségesük] maradtam, ezt
mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök,
azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be
"
(Jeremiás könyve 31,31-33)
A Vatikán magatartását a cionizmust illetően századunk első felében még a
konzervatív nézet jellemezte. 1943-ban XII. Piusz pápa washingtoni apostoli követe még
így ír Roosevelt amerikai elnök vatikáni követének: "Igaz, hogy egykor Palesztinát
a héber faj [Hebrew race] lakta, de a történelemben nincs olyan axióma, amely
megalapozná, hogy egy népnek szükségszerűen abba az országba kellene visszatérnie,
melyet 19 évszázaddal ezelőtt elhagyott (
) Ha mindenképpen szükség van egy héber
hazára, nem lenne nehéz egy sokkal megfelelőbb területet találni Palesztinánál. Ott
ugyanis a zsidó népesség növekedése komoly és új nemzetközi problémákat hozna létre.
A katolikusokat világszerte felzaklatná, és a Szentszék is szomorúan fogadna, és méltán,
egy ilyen lépést." 1948-ban pedig, amikor az ENSZ-ben Palesztina megosztásáról,
azaz Izrael állam létrehozásáról szavaztak, a latin-amerikai katolikus országok a
Vatikán ösztönzésére nyíltan megmondták a zsidóknak, hogy csak akkor támogatják
Palesztina megosztásának tervét, ha Jeruzsálem nemzetközi státust kap.
A II. vatikáni zsinat sem bírálta felül a helyettesítési teológiát, jóllehet a
keresztény antiszemitizmus felszámolását megkezdte. A katolikus álláspontot illetően
mégis fokozatos előrehaladásnak lehetünk tanúi. A Vatikán végül 1993-ban elismerte
Izrael államot. Bár a Szentszék és a Palesztin Felszabadítási Szervezet még idén,
másfél hónappal ezelőtt is közös nyilatkozatban ismételte meg a Vatikán felhívását
a nemzetközi státus létrehozására Jeruzsálem "helyes identitásának és szent
jellegének" megőrzésére – II. János Pál ugyanakkor 1979 óta több ízben
kijelentette, hogy a zsidók "Isten népe az Ószövetségben, amely sohasem vált érvénytelenné",
"a Mózessel kötött szövetség sohasem lett visszavonva", "Isten sohasem vonta
meg szeretetét népétől", "a zsidó nép most éppúgy, mint régen,
visszavonhatatlan elhívásban áll, és továbbra is örököse annak a kiválasztatásnak,
amelyhez Isten hűséges". Bár a Szentföld és Jeruzsálem birtoklásának kérdését
ezek a nyilatkozatok nem érintik, mindenképpen többet jelentenek, mint a puszta jószándék
kifejezését, és bizakodásra adnak okot a helytelen teológia jövőbeni felülvizsgálatát
illetően is.
(a szerző filozófus)
2000. 03. 25. (IV/13)
