A harmadik század végére a Római Birodalom minden
eresztékében recsegni-ropogni kezdett, s úgy látszott, semmi
sem állíthatja meg összeomlását. Északon és keleten a
barbár törzsek végeláthatatlan hullámai ostromolták az
impérium határerődítményeit; a vágtató infláció miatt a
gazdaság romokban hevert; s mindemellett Róma polgárai mélyen
kiábrándultak az állam legfőbb támaszának tekintett
"hivatalos" vallásukból, amely különféle
kultuszcselekmények kötelezően előírt üres rítusainak
végrehajtásából állt. Ebben a társadalmi-politikai
közegben hódított egyre nagyobb teret magának a
kereszténység, amely ekkorra már az egész Imperium Romanum
területét behálózó, komoly befolyással rendelkező
vallássá vált. Ekkor lépett trónra Diocletianus (284–305)
császár, aki megpróbálta újra egységbe kovácsolni a
szétesőfélben levő birodalmat: átszervezte a közigazgatást
és a hadsereget, az államhatalmat négyfelé osztotta (ez volt
a tetrarchia: a négy császár intézménye); maximalizálta az
árakat és béreket; és nem utolsósorban az egész birodalomra
kiterjedő keresztényüldözésbe kezdett.
Constantinus színre lép
Ám Diocletianus egyik társcsászára, a nyugati végeken
uralkodó Constantius Chlorus csak vonakodva hajtotta végre az
egyház üldözését célzó rendeleteket. A keresztények
gyülekezőhelyeit ugyan leromboltatta, de az embertelen
kivégzések elmaradtak. Viszonylag emberséges bánásmódjának
két oka lehetett: az egyik, hogy a birodalom nyugati felében a
kereszténység nem volt úgy elterjedve, mint keleten; a másik,
hogy a császár szimpatizálhatott a keresztényekkel.
(Például egyik leányának az Anasztázia, azaz Feltámadás
nevet adta.) 306-ban Constantius Chlorus meghalt, s a hadsereg
fiát, Constantinust kiáltotta ki császárrá. A később
"Nagy Konstantin" néven ismertté vált uralkodó ismét
zűrzavaros bel- és külpolitikai állapotok közé csöppent.
Keleten és nyugaton lázadó trónbitorlók kaparintották meg a
hadseregek feletti hatalmat, akiket el kellett távolítani az
útból.
"E jelben győzz!"
Ehhez a hatalmas feladathoz Constantinus is különféle istenek
pártfogását kereste. Kezdetben ő is, miként apja,
Herculiusnak, vagyis "Herkuleshez hasonló"-nak hívatta
magát. 310 után azonban pénzeiről eltűnik Herkules
ábrázolása, s helyette a "Legyőzhetetlen Nap" (Sol
Invictus) szimbólumai tűnnek fel. Ezzel egy időben
megtiltotta, hogy saját felségterületén a keresztényeket
üldözzék, sőt, úgy tűnik, fontos politikai tényezőként
kezdte őket számon tartani. Ezt a fordulatot későbbi egyházi
legendák azzal igyekeztek alátámasztani, hogy amikor 312-ben a
Rómát elfoglaló Maxentius ellen vonult seregével, álmában
figyelmeztetést kapott, hogy Krisztus keresztjének jelét, vagy
Krisztus monogramját (az ún. khí-ró jelet) tétesse fel
katonái pajzsára, mert ebben a jelben nyeri el a győzelmet. A
Milvius-hídnál lezajlott csata valóban győzelemmel zárult, s
Constantinus – úgy tűnt – végleg a kereszténybarát
politika mellett határozta el magát.
Vallásszabadság és valláskeveredés
Ez azonban nem jelentette azt, hogy a császár a többi pogány
vallást háttérbe akarta szorítani. Nem is tehette volna,
hiszen katonái többsége még valamely pogány kultusznak
hódolt. Az úgynevezett milánói ediktumban, 313-ban
hivatalosan nem emelte fel a kereszténységet a többi vallás
fölé, hanem valamennyi vallás számára egyenlő
szabadságjogokat biztosított. Ezt támasztja alá az is, hogy a
Legyőzhetetlen Nap egészen 322-ig megjelenik pénzein. A
birodalomszerte egyik legelterjedtebb vallásnak számító
napkultusz a kereszténységre is befolyást gyakorolt. Egy
korabeli szerző, Tertullianus szerint sok pogány meg volt
győződve róla, hogy a keresztények a napistent imádják,
mert összejöveteleiket a Nap napján (dies Solis, azaz:
vasárnap) tartották, s nyugaton éppen ez idő tájt kezdték
Jézus születésnapját december 25-én, vagyis a pogány
Nap-ünnepen megülni. Nagy Konstantin zavaros vallási
meggyőződése nyomot hagyott új fővárosán,
Konstantinápolyon is: a város főterén felállíttatta a
napisten szobrát, amely az ő arcvonásait viselte, de talált
helyet a fríg istenanya, Kübelé szobrának is. A város
felavatásakor, 330-ban rendezett ünnepségeken segítségül
hívta a város "genius"-át (görögül
"daimonion"-ját, azaz "démonát", "szellemét") –
az avatáson a keresztény klérus is teljes létszámban
képviseltette magát.
Egyenlőbb az egyenlők között
A hivatalosan egyenlőnek kikiáltott vallások között
stratégiai-politikai okokból Nagy Konstantin egyértelműen a
kereszténységet részesítette előnyben. Konstantinápolyban
két pompás bazilikát építtetett, államsegélyt
folyósított a klérusnak, kárpótlást fizetett az
elszenvedett üldöztetésekért. Rómában felépíttette a
Szent Péter és Szent Pál bazilikát. Jeruzsálemben Jézus
sírja fölé, Betlehemben Jézus születési helye fölé
emeltetett impozáns templomot, második feleségének lateráni
palotáját pedig Róma püspökének ajándékozta. (A pápák
itt laktak 1308-ig.) A provinciák jövedelmének egy részét
Konstantin az egyház rendelkezésére bocsátotta.
324-ben Nagy Konstantin a római birodalom egyedüli ura lett.
Alig több mint húsz év telt el Diocletianus halála óta, s
most úgy tűnt, megfordul a kocka: az eddig üldözött
kereszténység a birodalom egyelőre "nemhivatalos"
államvallásává kezdett válni. Az egységes
államszervezethez azonban egységes vallás illett, s a
kereszténység egyelőre a legjobb szándékkal sem volt annak
nevezhető: Krisztus testét számtalan eltérő teológiai
nézet és tanítás osztotta meg. Ezért Konstantin 325-ben
birodalmának egyik székvárosába, Nikaiába (latinosan Nicea)
hívta össze az egyház püspökeit, hogy alakítsák ki
egységes álláspontjukat bizonyos teológiai kérdésekben. A
zsinat, amelyen maga a császár elnökölt, megfogalmazta
hitvallását, amely az eretnek Arius tanításai ellen
irányult, aki tagadta, hogy a Fiú egylényeg? lenne az
Atyával. Nikaiában alakult ki az egyház hatalmi struktúrája:
keleten több, nagyjából egyenlő befolyású püspökség
létezett (Jeruzsálem, Caesarea, Alexandria, Antiokhia,
Konstantinápoly), míg nyugaton a római püspöki szék
vitathatatlan elsőbbséget élvezett.
Államvallás születik
Több egyháztörténész is egyetért abban, hogy a
"konstantini fordulat" több kárt okozott a
kereszténységnek, mint amennyi hasznot hajtott azzal, hogy
megszüntette az egyházüldözést. Az egyik nyilvánvaló
negatívumot fentebb már említettük: ez a pogány kultuszok
beszivárgása (liturgia, ünnepkörök, a szentek és Mária
tisztelete stb.), amely ugyan már korábban megkezdődött, de
most a császár tekintélye által megerősödött. Sokkal
nagyobb problémát jelentett azonban az egyház és az állam
összefonódása, amely abban is jelentkezett, hogy a császár
nevezte ki, sőt hívta vissza a püspököket; s cserébe a
püspökök legitimizálták a császár világi hatalmát.
A trón és az oltár összefonódását elősegítette még a
fentiekben is említett "kiváltságos státusz": az
államsegélyekből részesedő ortodox hit? egyház mondhatta
meg, mit tart "eretnekségnek" – s a vallási egység
helyreállítása érdekében (amely a birodalom elemi érdeke is
volt) akár a világi hatalom erőszakszervezeteit is
felhasználhatta. Végül is ez vezetett oda, hogy alig negyed
század leforgása alatt az üldözött egyház üldözővé
vált: a Római Birodalom "félhivatalos" államvallásaként
kíméletlen kegyetlenséggel sújtott le korábbi ellenfeleire,
a pogányokra, zsidókra és az eretnekekre, akiket a IV. század
végére sikerült teljesen felmorzsolnia vagy a társadalom
perifériájára szorítania. Konstantin birodalmának romjain
egy új impérium született: a magát katholikosznak, vagyis
egyetemesnek nevező vallás, amely már csak nyomokban
emlékeztetett arra, amit valaha khrisztianiszmosznak, vagyis
Krisztus követésének neveztek.
1998. 05. 16. (II/20)
