A magyar Alaptörvény preambuluma kimondja, hogy az ország 1944. március 19-én elveszítette az állami önrendelkezését. Ez a felfogás jelenik meg a Szabadság téri emlékműben is. Mennyiben korlátozza ez a történészt, hogy megítélje a magyar közigazgatás felelősségét?
– Minden megszállt országnak sérül valamilyen szinten a szuverenitása, de ebben jelentős különbségek voltak a második világháború során. Ha például összehasonlítjuk Lengyelország, Hollandia és Magyarország helyzetét a második világháborúban, akkor azt láthatjuk, hogy a náci Németország három különböző modellt követett. A lengyel állam lényegében megszűnt, így az esetükben állami felelősségről nem lehet beszélni, hiszen az országot totális megszállás sújtotta: nem volt lengyel kollaboráns kormány, Lengyelország egy részét a német birodalomhoz csatolták, a lengyel közigazgatás helyét szinte teljesen átvették a németek, a rendőrséget halálbüntetés terhe mellett kényszerítették az engedelmességre.
Hollandiában szintén szigorúan büntették azt, ha valaki a közigazgatásban ellenállt a holokausztra vonatkozó utasításoknak. Tudunk arról, hogy polgármestereket és csendőröket deportáltak azért, mert megtagadták az együttműködést. Mégsem mondhatjuk azt, hogy megszűnt volna a holland államiság, a holland közigazgatás szinte sértetlenül a helyén maradt. A harmadik példa Magyarország, ahol a németek lényegében alig nyúlnak bele a közigazgatás működésébe, tudatosan a magyar kollaboránsokon keresztül akarják megvalósítani az akaratukat.
2020.02.28. (XXIV/09)
