A háború a szegénységről szól – mondta alig néhány hete egy kétgyermekes
fiatalasszony Kanizsán. Szavainak súlya akkor még elkerülte kint járt
riportercsoportunk figyelmét. Most azonban sajnos beigazolódni látszik az, amiről beszélt.
A több mint egy hónapja tartó háború ugyanis kezdi felemészteni a gazdasági tartalékokat
a Vajdaságban is: egyre több az olyan razzia a környéken, amely után a mozdítható,
a katonák számára hasznosítható dolgok és élelmiszerek eltűnnek a gazdák és a vállalkozók
portájáról. "A hazának szüksége van rá" felkiáltással az erre a feladatra
kirendelt emberek elszállítják a fatelepről a fákat, a mezőgazdasági farmról a több
száz malacot, sőt szinte kifosztják a piacot is. A fuvarosokat, a teherautóval
rendelkezőket vagy otthonukban keresik fel, vagy az utcán állítják le, és foglalják
le járműveiket. S hogy mindezt visszakapják-e valaha, arra természetesen semmi biztosíték
nincsen. Mindemellett most már nem csak a benzinnel spórol az állam: napok óta csak néhány
órára van áram és víz a térségben, a fizetések pedig késve, és olykor csökkentve
érkeznek meg.
Ebben a helyzetben az állam által eddig támogatott, nehéz körülmények között élők
sem számíthatnak anyagi juttatásokra már hónapok óta. Őket, éppúgy mint a menekülteket,
a Vöröskereszt próbálja támogatni: Szabadkán legutóbb – a Józan Élet Egyesület
jelentős hozzájárulásával és közreműködésével – 42 olyan családnak adtak élelmiszercsomagot,
akik árva gyerekeket fogadtak magukhoz, és vállalták felnevelésüket. Ezen kívül 60
segélycsomag, valamint ruhanem? vár még szétosztásra a következő hetekben.
A termékek lefoglalása ellen egyébként nem nagyon lázadoznak az emberek. Megértik,
hogy hiába is fordulnának bárkihez. Egyesek aggódnak egy kicsit: az, hogy az eddigi életszínvonalat
esetleg nem tudják megtartani, talán még elviselhető lenne, de a nélkülözéstől már
tartanak.
A begyűjtések ellenére sincs túl jó sora a katonáknak. A Vajdaságban a kisebbségekből
álló tartalékosoknak például – értesüléseink szerint – nemcsak a köztük és
az állományt vezető szerb tiszti kar közötti feszültséget kell leküzdeniük, hanem
a természetes környezet adta nehézségeket is. A katonák ugyanis többnyire a szabad
ég alatt alszanak a saját maguk által kiásott árkokban, fürdeni egy héten egyszer
tudnak, ha hazaengedik őket. Rendes ételt, főtt ebédet pedig két hete ettek. A délebbre
szolgálóknak alighanem még ennyi sem jut. Egy fiatal tartalékos viszont nem ezt tartja
a legrosszabb dolognak: "Szemünk láttán semmisül meg az ország, de mi csak
vicsorgunk, ugatunk, mert bátrak és erősek vagyunk" – mondja keserűen.