Mint ahogy több, eddig megjelent kritika is hangsúlyozza, nem hagyományos előadóestről van szó, és nem is egyszerűen a költő életének bemutatásáról. Vecsei az általa elolvasott, áttanulmányozott több ezer oldalnyi vers, orvosi dokumentum, visszaemlékezés, tanulmány és monográfia felhasználásával megpróbálkozott az „igazi”, az ember József Attila bemutatásával, mégpedig úgy, hogy a költő bőrébe bújva egyes szám első személyben mondja el saját életét. Mégpedig végtelenül őszintén tárva föl a költő életének nagy vonalakban jól ismert tragikus eseményeit, elemeit: a családot elhagyó apát, a korán elveszített mamát, a rengeteg elutasítottságot, az életét végigkísérő anya- és szeretethiányt és szerelmi csalódásokat, majd pedig az egyre jobban eluralkodó betegséget.
Az egész darab, a rendezés és az előadás előtt is kétségtelenül kalapot kell emelni: színészileg óriási teljesítmény, a rendezés úgy modern, hogy nem válik hatásvadásszá, és Vecsei valóban döbbenetes átéléssel és profi alakítással vonja hatása alá a nézőt.
És mégis… Ahogy szó szerint az első perctől az utolsóig egy nyomorúságos, először főleg a szegénységtől, később a szeretethiánytól is egyre jobban szenvedő, egyre nyomorultabbá váló költő lényegében emberi ronccsá zsugorodik… Ahogy látszólag semmi egyéb nem tölti ki az életét, mint a szeretet, illetve a darab szövege alapján inkább a szexuális aktus utáni vágyakozás, melyet a gyerekkori, a szexualitással kapcsolatos idő előtti, ezért rombolóvá váló élmények alapoztak meg. Ahogy a néző szeme előtt kibontakozik és eluralkodik a költőn a betegség…
2018. 02.09. (XXII/6)
