hetilap

Zoli ugyanis operációs menedzser – ez leegy­sze­rű­sítve azt jelenti, hogy bonyolult dolgokat kell megoldania a megrendelői számára. Például azt, hogy
az Irakban működő külföldi olajcégek a terrorizmus árnyékában is megkapják a napi utánpótlást, legyen szó ivó­vízről, élelemről vagy technikai eszközökről. De dolgoztak korábban az amerikai védelmi minisztériumnak is, amely azokra a feladatokra, amelyeket nem feltétlenül katonáknak kell végezniük rendszerint civil szolgáltatókat szerződtet.
Így történt, hogy annak idején ők feleltek a Bagdadban állomásozó amerikaiak vízellátásáért, és minden másért, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szárazföldi erők minél komfortosabban érezzék magukat. Az ő irányítása alá 40-50 kamion tartozott.
Bár az amerikaiak elhagyták az országot, a cég maradt, és elkezdett az olajcégeknek dolgozni. Az amerikai védelmi minisztérium tavasszal újra megkereste őket azzal, hogy vegyenek részt az Erbilben – Irak kurd fővárosában – található amerikai konzulátus épületének megerősítésében. „Az amerikaiak nem szeretik a meglepetéseket, ezért a már jól ismert partnerhez fordultak: gyakorlatilag mi felügyeltük a munkálatokat végző személyeket, mi jelentettük a garanciát a meg­bízók számára. A munka nem volt kicsi: volt olyan épület, amelynek a belsejét 4 milliméteres acéllemezzel kellett bevonni” – adott betekintést tevékenységükbe Zoli. Hozzá-tette: ezzel párhuzamosan több olajfúrótornyot is elláttak, egyebek mellett a MOL-nak is dolgoztak.
Ez már a tizedik közel-keleti megbízása volt – ez azonban minden eddiginél veszélyesebbnek és bonyolultabbnak bizonyult. Az Iszlám Állam fegyveresei ugyanis a nyáron Moszul elfoglalása után Erbil ellen fordultak. „Moszulban egy 200 ezer fős hadsereg számára elegendő fegyvert zsákmányolhattak volna: tankokat, csapatszállítókat, több száz tonna lőszert és robbanóanyagokat. Ezek mind amerikai felszerelések voltak, amellyel az iraki hadsereget támogatták. Belegondolni is rossz, mi történt volna, ha elérik Erbilt, illetve a főváros keresztény negyedét, ahol laktunk” – mondta Zoli. Persze erre az esetre megvolt az evakuálási terv. Az amerikai konzulátus munkatársait mindössze öt perc alatt ki tudta volna menekíteni a hadseregük, és bár a magyar szakembernek a saját cégüket illetően ehhez több időre lett volna szüksége, a terv készen állt: teletankolt buszok szállították volna el a munkatársakat Törökország felé, ha rosszra fordulnak a dolgok.
„A gond csak az volt, hogy nem jutottunk pontos információkhoz, nem tudtuk, hogy a kurdok milyen fegyveres erővel rendelkeznek, illetve eleinte az is kérdés volt, hogy az amerikaiak beavatkoznak-e. Volt, hogy mindössze 24 kilométerre voltak tőlünk az Iszlám Állam fegyveresei. Ez autóval mindössze fél óra. A terroristák mindig éjjel támadtak, nappal alig mozogtak, ha későn ér hozzánk az információ arról, hogy áttörtek, nagy bajban lettünk volna” – fogalmazott. Erre azonban nem került sor. Zoli szerint azért, mert bár az amerikaiak Moszul után a kisebb településeket, falvakat – ahol számos keresztény is lakott – „beáldozták” annak a politikai célnak az érdekében, hogy a káosz nyomán esetleg lemond a Maliki-kormány, ugyanakkor a kurd főváros már az ő szemükben is túl nagy vérveszteség lett volna – ezért elkezdtek bombázni. Akár így volt, akár nem, a kurdok nem igazán értették a késlekedés okát. A sok megpróbáltatáson átesett nép azonban a legrosszabbra is felkészült. Voltak ugyan, akik elmenekültek, de Zoli szavai szerint az általános hozzáállás inkább az volt, hogy az emberek elővették a családban egyébként is ereklyeként őrzött fegyvereket: az övükbe dugták a pisztolyukat, a vállukra vették a kalasnyikovot – jöjjön, aminek jönnie kell. „Mivel ebben az időszakban is dolgoznunk kellett, sokat jártunk a hegyekben új, alternatív útvonalakat keresve. A pesmerga állásokban 60-70 éves férfiakat is láttunk, akik énekelve készültek a honvédő harcra. Ők ugyanis először kurdok, és csak azután muszlimok, keresztények vagy éppen zsidók – magyarázta a biztonsági szakember. Hozzátette: a kurdok között egyszer sem érezte, hogy nem bízhatna meg a szavukban, és kiemelte a határtalan vendégszeretetüket is. – Soha nem kellett félnem, ha
hátat fordítottam nekik. Ez Szíriában vagy éppen Afganisztánban nem így volt” – jegyezte meg. Merthogy Zoli volt kétszer Afganisztánban is, védte például a kabuli holland nagykövetséget – papíron villamosmérnökként. Hivatalosan ugyanis külföldi testőr az afgán fővárosban nem teljesíthetett szolgálatot. Ezért hiába tartozott alájuk félszáz helyi „guard”, és hiába volt kiváló felszerelésük, a műszak után
a város civil részében egy álcahálóval fedett udvaron kellett „regenerálódniuk”.
Visszatérve Észak-Irakhoz, az amerikai bombázásoknak köszönhetően sikerült megtörni az Iszlám Állam offenzíváját, így Erbil megmenekült. És bár a veszély nem hárult el teljesen, Zoli szerint a város és a térség robbanás­szerű fejlődése tovább folytatódik. Az üzemanyag ára a duplájára emelkedett ugyan, de átszámolva még így is 200 forint alatt van – ez persze a Közel-Keleten nem meg­lepő. Az már annál inkább, hogy vannak olyan plázák és irodaházak, amelyeket azért nem adnak át most, mert a várakozások szerint értékük jö­vőre meg fog duplázódni. „Az autók életkora feleakkora mint Magyarországon, elképesztő ütemben épülnek az autópályák, és a technikai eszközökhöz meglepően jó áron
lehet hozzájutni. Az élelmiszerek is drágultak 20-30 százalékkal, de még így is olcsók” – mondta Zoli, megjegyezve, hogy például egy biztonsági őr Erbilben másfélszer annyit keres, mint Magyarországon.  
A fejlődés mögött természetesen az olaj áll. A külföldiek pénze azonban nem kizárólag a politikai elit zsebébe vándorol. „Egyrészt kötelezik a befektetőket az infrastruktúra fejlesztésére, másrészt alvállalkozóként mindenhol az adott térségben domináns törzs érdekeltségei jutnak szerephez. Az egyik MOL-toronyhoz például azért nem tudtunk vizet szállítani, mert a helyben meghatározó család azt mondta, ezt ők is meg tudják oldani” – osztotta meg tapasztalatait Zoli.
A kurdok között – jegyezte meg végül – népszerű játék a foci. Bár nyilvánvalóan megtehetnék, nem stadionokat építenek, hanem műfüves pályákat, reflektorokkal. „Még a legkisebb falu szélén is van ilyen pálya. Este, amikor már elviselhető a hőmérséklet, ott zajlik az élet” – mondta. Ha a kurdok
elnyernék a teljes függetlenséget, egyszer még egy Magyarország– Kurdisztán mérkőzés is összejöhet. Ideje felkészülni.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek