hetilap

Magyarosnak szánt névvel hozták létre 1873-ban a rendfenntartó erők új alakulatát, a csendőrséget. A testületbe való bekerüléshez komoly szabályokat határoztak meg: elismeréssel szolgálta le katonai éveit a honvédségnél vagy a haditengerészetnél, nőtlen vagy gyermektelen özvegy, 20-40 éves, jó fizikai állapotban van, legalább 163 cm magas, ismeri a magyar nyelvet, ír és olvas, büntetlen előéletű. Bérezésük jobb volt, mint egy napszámosé, de nem érte el a jó szakmunkásokét. Kiképzésük, mindennapi életük nehéz volt, a közöttük uralkodó fegyelem meghaladta a porosz katonai fegyelmet. Idővel a közrend, közbiztonság védelme mellett feladatuk kiegészült az uralkodó osztály védelmével, az agrár-munkásmozgalmak és a nemzetiségi megmozdulások háttérbe szorításával, és természetesen a választások „rendjének biztosításával”, amihez olykor a honvédség „segítsége” is elkélt.
Az első világháború a csendőrség életében is nagy változásokat hozott. Mivel nem élveztek mentességet a katonai szolgálat alól, egyre több, főleg tiszthelyettest hívtak be közülük. 1914-ben 403, 1915-ben 718, 1916-ban 1258, 1917-ben pedig 1676 tiszthelyettes hiányzott az állományból, holott feladataik csak növekedtek az elhúzódó háború miatt. Többek között az egyre nagyobb számú katonaszökevények elfogását is tőlük várták.
A háborút követő forradalmi időszakban szervezték meg a Csendőr Tanácsot, mely első tetteként átnyújtotta Károlyi Mihálynak a rendre vonatkozó memorandumát. 1919 márciusában a tisztikar tekintélyes részét nyugdíjazták, és megalakult a Vörös Őrség, ahová több csendőrt is felvettek, közöttük a cseh és román megszállás elől ide menekülteket. Országos rendet nem tudtak kialakítani: július 21-én a „Lenin-fiúk” csendőröket végeznek ki, melynek hatására több, volt csendőr irányította egység megtagadja a parancsot. A Tanácsköztársaság bukása a Vörös Őrség végét is jelenti, visszatér a régi névhasználat, az első parancsok egyike a kényszernyugdíjasok visszavétele, mely – érthető okokból – az állományon belüli ellentétek sorát szüli. Ennek ellenére, az egységes rendvédelem megerősítése érdekében a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság ötezer kézifegyvert ad át számukra. 1919 szeptemberében már 662 tiszttel, 6053 legénységi állományúval, 228 lóval és 72 géppuskával is rendelkezik a testület, amely így már felér az akkori Nemzeti Hadsereg ütőerejének felével. A csendőrség háború utáni első „fellépésének” Felsőgallán öt tüntető esik áldozatul.
A stabilizálódó hatalom életpályamodellt kínálva erősítette meg a csendőrséget, ahová zömében vidéki földműves, tökéletesen – családjukat is ideértve – rendszerhű fiatalokat vettek fel. Másfél éves próbaidejük tekintélyes részét szolgálatban töltötték. Az úgynevezett őrsökről napi tizenkét órát is meghaladó gyalogjárőrbe indultak (emellett voltak lovas, gépesített és repülős alosztályok is), miközben egymással nem beszélgethettek, lakott területen nem dohányozhattak, poros cipőben nem mehettek be a faluba. Akit felvettek, hat éven át csak fegyelmivel távozhatott. A nősüléshez a felettes engedélye szükségeltetett. A csendőri pálya nemcsak a biztos megélhetés miatt jelentett vonzó alternatívát a parasztcsaládok gyerekeinek, hanem a nyugdíj, illetve az ingyenes és kedvezményes gyógyellátás miatt is. 1936-ban még a csendőrlegénységi ellátásban részesülők betegsegélyező alapját is létrehozták. Egy csendőr havi jövedelme 90, az őrmesteré 110, a főhadnagyé 330, a századosé pedig 380 pengő volt, a ruházatot térítésmentesen kapták (összehasonlításul: egy tanár 230 pengőt keresett havonta, egy öltöny 80 pengőbe került, egy liter tej 30-40 fillérbe, egy kiló kenyér 20 fillérbe). A csen­dőrség az alig iskolázott állomány mellett magasan képzett tisztekből állt, akik céltudatosan, olykor kegyetlenül irányították az alájuk rendelt egységeket.

Sorsok és vérengzések

Zöldy Márton csendőrszázados az egyik legkegyetlenebb csendőrként vonult be a történelembe. Szüleit 1919-ben a szeme láttára végezték ki, s ezt sosem tudta feldolgozni. Későbbi, népbírósági tárgyalásán csak azt követően hitték el kihallgatói, hogy társalgási szinten beszél németül, franciául, angolul, olaszul, spanyolul, oroszul, finnül, szlovákul és bolgárul, miután több tolmács is visszaigazolta állítását. Ismertsége az újvidéki mészárláshoz köthető. A Felvidék visszacsatolása után ugyanis bővült a csendőrség feladata, némi átszervezést követően nagyobb intenzitással kezdték a rendszerrel szembenállók üldözését. A (tábori) csendőrök a szovjet területen folyó harcokban különböző partizánvadász alakulatokba kerültek beosztásba.
1942 januárjában indult meg a magyar fegyveres erők által elkövetett egyik legborzalmasabb leszámolás, az „újvidéki razzia”, miután Zsablyán az egyik csendőr­osztagot megtámadták és lemészárolták. Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy egy széles körű partizánvadász akciót indított el, ám betegállománya miatt Grassy József ezredes vezette az akciót, akinek segédtisztjét Zöldy Márton csendőr főhadnagynak hívták. Mire Szombathelyi Ferenc vezérezredes tudo­mást szerzett a pár napos vérengzésről és beszüntettette a csoportos Dunába lövetéseket, 3309 személyt gyilkoltak meg a csendőr–rendőr–katona járőrök (köztük 147 gyermeket, 792 nőt és 299 idős embert). A felelősségre vonás elől sokan Németországban találtak menedéket, és csak a nyilas hatalomátvétel után mint az SS tisztjei tértek vissza Magyarországra. Az itthon ragadt csendőrtiszteket 5-15 évnyi börtönbüntetésre ítélték, ám a német megszállás után eltörölték az ítéletüket.
1942 nyarától újabb feladatot kapott a magyar csendőrség: a német emberveszteségek miatt szükségessé váló „önkéntes SS-toborzást” vezényelték le hazai földön. A katonai szolgálatot önként vállaló német kisebbség fiataljainak cserébe elnézték az időközben felszaporodó magyarellenes atrocitásokat. Az 1943-as második „SS-toborzás” már nem volt önkéntes, de zömében most is a német kisebbség vezetői küldték mundérba fiaikat. A csendőrség erőszakkal vitte el a parancsot megtagadókat. 1943/44 fordulóján pedig, az erősödő partizántevékenység felszámolására kapott kiképzést mint­egy 3 ezer csendőr.
Az 1944. március 19-ei német megszállás után Adolf Eichmann a csendőrség segítségével tartóztatott le mindenkit, akitől németellenes tevékenység volt várható. Alfred Trenkl, a német biztonsági rendőrség (SD) parancsnoka szerint nélkülük semmit nem tudtak volna tenni Magyarországon, ráadásul „mindig túlteljesítik a parancsot”. A mintegy 440 ezer főnyi vidéki  zsidóság látványosan gyors és precíz deportálásában mutatkozott meg a hetven éven át változatlan kiképzés „eredménye”. Durvák, embertelenek voltak, egymással versengve verték és zárták vagonokba zsidó honfitársaikat.
1944. július 2-án Baky László államtitkár zászlóavatás ürügyén komoly csendőri erőket vont össze Budapestre, hogy pár nappal később puccsszerűen deportáltathassa a főváros zsidó lakosságát. Horthy Miklós parancsára azonban a honvéd alakulatok (köztük az 1. páncélos hadosztály harckocsijai) körülvették a csendőrség bázisait, és meghiúsították az akciót. A kormányzó 1944. szeptember 28-án Faragó Gábor csendőr tábornokot, a szervezet felügyelőjét küldte Moszkvába tárgyalni a fegyverszünetről. Útját Kudar Lajos csendőr alezredes szervezi meg, kapcsolatba lépve a Szlovákia területén tartózkodó partizánokkal. Faragó kiér a szovjetekhez, de Kudar lebukik, hajdani bajtársai verik agyon. A nyilas hatalomátvétel után Szálasi válogatott csendőrökből szervezteti meg a Nemzeti Számonkérő Különítményt, amely inkább rablóbandához hasonlított, és a „számonkérés” indoka sokszor csak egy szép karóra vagy éppen egy nercbunda volt.
Budapest ostromakor mintegy 3 ezer legénységi és 160 tiszti állományú csendőr maradt a városban. Veszteségeik nagyobbak voltak, mint a honvédségé, hiszen sosem kaptak katonai kiképzést. A gyű­rűből csak egy csendőr menekült ki, többségük orosz fogságba esett. A Böszörményi úti laktanyában elfogottakat sorba állítva „harmadolták”, azaz a németek elleni harc megtagadása miatt lőtték agyon őket. A nagy veszteségek ellenére sokan túlélik az ostromot, és részesei a Vár bevételét követő díszszemlének. Akiket nem emelnek ki a kapuknál; Jászberényig gyalog, onnan vonattal indulnak hadifogságba. A háború végére gyakorlatilag minden második csendőr meghalt. Sokukat a falvakban ért utol a népharag, egyszerűen meglincselték őket.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első intézkedéseinek egyike a csendőrség intézményének megszüntetése, szervezetének feloszlatása. A csendőrség állomá­nyától minden javadalmat, nyugdíjat meg­vonnak, tagjai kötelesek az igazoló bizottság előtt úgy megjelenni, hogy az eltelt hat hónapra visszamenőleg kell dokumentálniuk tevékenységüket, akkor is, ha közben áthelyezték őket. A csendőrség minden ingatlana, eszköze felszerelése az Államrendőrség tulajdonába megy át. A csendőrséggel először a Belügyminisztérium, majd az ÁVH, azon belül is a Hálózati Főosztály keretében ténykedő Belső Reakció Elleni Harc Alosztálya foglalkozott. 1946. április 30-án véglegesítették a háborús bűnösök listáját (618 fő), amelyben 31 csendőr volt. Közülük hetet végeztek ki az újvidéki mészárlásban, valamint a zsidók deportálásában való közreműködésért. A nyugatra menekülők később különböző szervezeteket, sőt múzeumot alapítottak, lapot adtak ki.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek